(gnosztikus iratok nyomán)

 

– Ki vagy te? – kérdezték, amint közéjük léptem. Szemlátomást nem ismertek meg, mint ahogy én is sok ismeretlen arcot láttam. Számos esztendő tel el ama este óta, amikor felálltam az asztaltól, megtenni, amire ígéretet tettem.

– Júda, Káriót városából. Vagy, ahogy a rómaiak ismertek, Júdás Iskáriótes. - Az arcokon csodálkozás és harag látszott.

– Nem lehetsz az a Júdás – mondta a legvénebb, akiben Pétert ismertem fel. - Te felakasztottad magad, mert sötét lelkedben bűntudat támadt, miután elárultad az Urat!

– Ezt csak én terjesztettem magamról. Egy tolvaj gyilkos volt az, akinek a nyomában voltak a helytartó katonái, és el akarta kerülni a kereszthalált. A rómaiak nem ismerték az arcom, a papok meg méltatlannak találták, hogy egy gonosztevőt temettessenek megszentelt földbe.

– Én úgy emlékszem, megtaláltunk, és halálra köveztünk ama húsvét után! – kiáltotta egy másik.

– Féktelen és elvakult haragotokban a feltámadás utáni este megköveztetek valakit, akit a házam körül találtatok a sötétben. Valami koldus lehetett, mert én már messze jártam. Úgy szétvertétek a szerencsétlen arcát, hogy a szülőanyja se ismert volna rá.

– Olyan vélekedés is volt, hogy csak a népet akartad óvni a rómaiaktól – kelt a védelmemre a jólelkű András – hogy a figyelmüket eltereld, és ostobán azt hitted, Urunk megússza majd egy megvesszőzéssel, és legfeljebb pár hét börtön után szabadon engedik.

– Beszélték azt is, hogy Isten kicserélte a messiást, megcsalta a szemünket, és elintézte, hogy téged feszítsenek meg helyette - mondta bizonytalanul egy fiatalember, akinek még a szakálla sem pelyhedzett. Őt nem ismertem. Ezen már csaknem nevetnem kellett:

– Kit vett le akkor József, az arimáteai a keresztről, hogy eltemesse? És csak nem én jelentem meg nektek Jézusként? Hol volt akkor ő? – Az arcokon egyre nagyobb lett a bizonytalanság.

– Miért jöttél ide, ha tényleg te vagy Júda?

– Tanúbizonyságot tenni az igazságról.

– Mi is abban járunk, Urunk mennybemenetele óta. Milyen igazságot tudna nekünk tanítani egy áruló?

– Sohasem voltam az.

– Minek neveznéd magad, iskárióti? – kérdezte Péter összevont szemöldökkel.

– Parancsra tettem, Urunk parancsára, saját akaratom ellenére. – A teremben hangzavar támadt, egymás szavába vágva kiabáltak káromlásról, istentelenségről, hazugságról. Ha lettek volna ott kövek, máris megragadták volna azokat, hogy megkövezzenek. János, a legfiatalabb tanítvány szólalt meg csak nyugodtan. Halkan, mégis mindenki odafigyelt rá.

– Hallgassuk meg ezt az embert, aki Júdának mondja magát. Emlékezzetek: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!”. Hadd beszéljen! 

– Tanult ember voltam, írástudó, sőt a pénzbeli dolgoknak is ismerője, ezért bízta rám az Úr gyülekezetünk kevéske pénzét. De kapzsi sohasem voltam, nem tettem igaztalant, hogy pénzt kapjak érte. Jézus ugyebár sohasem szólt arról nektek, merre járt, amikor szüleivel Egyiptom földjére menekült, miért jött vissza tizenhárom évesen tanítani a templomba, és amikor látta, hogy süket fülekre talál, hová tűnt, hol volt, amíg felnőtt, ifjú emberként visszatért az evangéliumot hirdetni?

– Valóban, csupán a megkísértéséről beszélt a pusztában, és megkeresztelkedéséről János által, mielőtt megszólított, és elhívott bennünket. De miért mondod ezt nekünk?

– Tudjátok meg, nekem elmondta. Én voltam az a tanítványa, akit a leginkább a bizalmába fogadott.

– Valamennyien tudtuk, János volt az, aki aztán Patmosz szigetére távozott – förmedt rám Péter haragosan. A megnevezett szemlesütve hallgatott. Világéletében szerény embernek ismerte mindenki.

– Mária Magdaléna, akit szájon is csókolt mindenki előtt – vélte az ifjú.

– Valóban, és te is kedves voltál az Úr előtt, János, de legbensőbb titkaiba engem avatott be, mert én ismertem fel, ki volt ő, és melyik isten küldötte. Magdaléna pedig az asszonya volt, akivel az ágyát is megosztotta.

– Elhallgass, káromló! – kiáltották többen.

– Mást lát az ember, ha egy hegy lábánál áll, mást, ha a felhág a hegy derekáig, és mást a csúcsról. Jézus mást látott, mint ti a föld porából, bármily hívek voltatok is. Én másként láttam őt, mint ti, ő pedig más dolgokat nyilatkoztatott ki nekem a mennyek országáról.

– Mennyivel voltál te különb bármelyikünknél? – kérdezte Tamás foghegyről.

– Ő így látta, és ugyan ki vélné bölcsebbnek magát Isten fiánál? Emlékezzetek, amikor haragudott, vagy megrótt benneteket, hogy valójában nem ismeritek őt, magatokban azt hiszitek, egy a földi anyák gyermekei közül, mert mást nem tudtok elképzelni, hiába mondta magáról, hogy az Atya küldötte. Többet erről nem mondhatott, mert nem értettétek volna, és káromlásnak veszitek. Ő mindenkihez úgy szólt, hogy az megértse, de a nagy misztériumokról nem beszélhetett. Azt is tudta, hogy amit ti az istenről gondoltok, akihez imádkoztok, az nem az Önmagától Keletkezett Fény, hanem csak annak földi árnyéka. És hogy ezért lesznek az ő nevében hamis próféták és meghasonlások, és ezért történhetnek majd gonosz dolgok. Ti nem tudtátok, hogy ő Fény a Fényből, és csak azért vette magára a sötétséget, a földből való testet, hogy taníthasson benneteket.

– Nem vettük észre, hogy téged külön tanított volna! – akadékoskodott tovább a hitetlen.

– Csak az utolsó napokban tette, a húsvét előtt héten, amikor vettem a bátorságot, hogy elmondjam neki, én tudni vélem, kicsoda, és honnan való. Erre így szólt:

– Boldog vagy Júda, mert a Megismerhetetlen Isten nyilatkoztatta ki magát neked! Sokat fogsz szenvedni, akárcsak én, de a társaid mindegyikénél nagyobb leszel odafent. Te fogod feláldozni az embert, aki magában hordozza az én igazi valómat.

– Miről beszélsz, Uram? – kérdeztem rémülten.

– Az embereket csak szenvedéssel, könnyel és vérrel lehet megváltani, és ez az én küldetésem. A testemnek meg kell halnia, mert a bennem élő fény nehezen viseli már a sár terhét. Vagy próbálj meg kődarabot tenni a fénysugárra, vajon megbírja-e?

– Hiszen fiatal vagy még, Uram, a halálra! Sokat kell még tanítanod bennünket!

– Pornak a porhoz, fénynek a fényhez kell térnie, így rendeltetett. Az én időmet nem itt mérik ki, hanem ott, ahonnan küldtek.

– Nem lennék képes megölni téged, Uram.

– Nem is ezt kérem, barátom. Lesznek, akik ezt könnyen megteszik, hiszen régóta ez a szívük gondolata. Tudod jól, kik ők. Neked csak annyi a dolgod, hogy odamész, és a kezükre adsz. A többi az ő dolguk. Majd jelzem, mikor kell indulnod. – A többit már ti is tudjátok.

– Hogy voltál képes mégis ezt megcselekedni?

– Valaki, egy nem földi lény, mindvégig ott volt mellettem. Mikor az emberek azt mondták, bizonnyal démon szállt meg, hogy ilyen aljasságra vetemedtem, a maguk szempontjából igazuk volt. Én is sokáig azt hittem, és küzdöttem ellene. Jézus látta, és így szólt:

– Mit gondolsz, Júda, hagynám-e, hogy ilyen történjen veled? Avagy nincs-e hatalmam előzni a gonoszt? És ha elűzöm a démonokat a bűnösök testéből, miért hagynám, hogy egy is közülük téged a hatalmában tartson? Tudd meg, én rendeltem hozzád valakit, aki olyan, mint egy csillag, és egy fénylő felhőből vezérel. – Ettől kezdve láttam, és beszélhettem is vele. De mindmáig nem tudom, ki, és miféle szellem lehetett.

– És vajon miért nem adta fel magát Urunk, ha tudta, hogy ez a küldetése? – kérdezte az ifjú tanítvány.

– Ezzel magát, a beszédeit, a csodatételeket, Istent tagadta volna meg mindenki előtt, oktondi! – intette le Péter, aki, úgy látszott, megértette, amit mondtam.

Természetesen kértem a kísérőmet, könyörögtem, segítsen, ne kelljen megtennem, amit Jézus parancsolt. De ő hajthatatlan maradt:

– A választás a tied, iskárióti Júda!- mondta a lény. – Ha az egyik úton jársz, ott maradsz a tizenkettő között, az emberek szentnek tartanak majd, minden templomban ott lesz a faragott képed, tisztelnek és imádkoznak hozzád, de áruló leszel, és a fenti fény helyett a sötétség birodalma lesz az otthonod az idők végezetéig. Ez a széles út. Ha a másikat, a keskeny ösvényt választod, utálatos lesz a neved az emberek előtt, a leggyűlöletesebb, amit anya adhat gyermekének, jelképévé válsz a gonoszságnak és árulásnak, ezer és ezer esztendőn át, mígnem az emberek felismerik az igazságot. A testedet megölhetik, mint a Jézusét, de lelked a fénybe fog emelkedni.

– Ezt még értem, és viselni is bírom – feleltem. – Csak megtenni nincs erőm.

– Ne félj, ott leszek veled. – de ezzel sem tudta megnyugtatni háborgó, tiltakozó lelkemet.

Amikor kiléptem a szobából, ahol utoljára együtt voltunk, rám tört a kétségbeesés. Visszafordultam volna, hogy a mécses barátságos fénye mellett hallgassam tovább a tanítást az utolsó időkről, de a lény akkorát taszított rajtam, hogy majd felbuktam.  A szanhedrin felé vezető széles útról is le akartam térni minden sikátornál, hogy visszamenjek, de nem engedett. Az én lábam vitt a főpap elébe, de ő mozgatta, mintha csak alvajáró lettem volna.

– Mit akarsz? – mordult rám Kajafás.

– Én csak, én csak… – dadogtam, és megpróbáltam magamba fojtani a szavakat.

– Nyögd már ki, ember!  – sürgetett a főpap – Pészah előestéje van, sok a dolgom, nem érek rá egy félnótást hallgatni – és már szólt volna a szolgáknak, hogy dobjanak ki a palotából.

Az én szám szólt, az én hangomon nyögte ki, hogy a gecsemánei kertbe menjenek, ott találják Jézust, de ő adta számba a szavakat. Akkor azt hittem, az árulás szavai voltak, de már tudom, a megváltásé. Mert a bennünk élő fényt fel kell szabadítani, nem maradhat a sár fogságában. A köznapi embernek elég ezt felismerni az elméjében, és megcselekedni a szívében, de aki a Mindenség fényét hordozza, annak a testét kell feláldoznia, ha eljő az ideje. Amikor odamentem hozzá, ott a kertben és megcsókoltam, ő azt súgta: – Köszönöm testvérem!

Azt az erszényt pedig, amit a főpap adni akart – állítólag harminc ezüstpénzzel –, el se vettem. Aztán elrendeztem, hogy halottnak higgyetek, vándorbotot fogtam, és elvonultam a pusztába, hogy ott éljek, és megtaláljam magamban is a Mindenség fényét. Nos, testvéreim, meg tudtok-e bocsátani nekem?

Hosszú ideig csend volt, majd Péter, a legidősebb szellem szólalt meg halkan:

– És te, iskárióti Júda, te meg tudsz-e bocsátani nekünk?