Khárónnak, az alvilág révészének sosem volt még ilyen különös utasa. Sőt, valljuk be, egyáltalán utasa is meglehetősen régen akadt már, ezért alapvetően érdekes volt minden újonnan érkező. A fiatalember, aki az Akherón folyó ködös partján ácsorgott, már a megjelenésében is más volt, mint a régiek. A harcosok bőr páncélja, a filozófusok fehér khitónja, a kereskedők, kézművesek és szolganépek színes vászon- vagy darócruhája helyett ismeretlen anyagból készült, hosszú szárú, kékes színű nadrágot viselt – tudta, hogy a barbároknál van ilyen különös ruhadarab -, fölötte pedig szintén az északi népeknél látott inget, azon rövid kabátfélét. Kopasz volt, mint az öregek, pedig arca szerint legfeljebb középkorú lehetett. A harcosokra, akikből annyit kellett átvinnie egy-egy csata után, csak széles bőröve és szakálla emlékeztette, de azt is más fazonra nyírta, mint ahogy szokás volt. Fegyvere sem volt, bár azt amúgy is tilos lett volna átvinnie. Hogy csatából jött, azt biztosra vette, hiszen a ruhája véres volt, a koponyája betörve. Buzogány üt ilyen sebet, gondolta, ezernyi hasonlót látott már.  Azt sem tudta megállapítani, vajon a jövevény gazdag-e vagy szegény, mert a több helyen kiszakadt, rongyos nadrág, és a nyakában viselt súlyos aranylánc sehogy sem illett össze.

 

– Hol a francban vagyok? – kérdezte az ifjú harcos.

– Az Akherón partján, hol másutt – válaszolta – eddig tart a te világod, ahol meghaltál a csatában, odaát meg a túlvilág, ahová át kell vigyelek. Feltéve, ha van obulusod, mert különben itt maradsz a holtakat zabáló démonok martalékául – tette hozzá mogorván.

– Még hogy meghaltam a csatában? Na, ne röhögtess, öreg, még katona sem voltam! – A nyelve valamiért nehezen forgott. A szájába nyúlt, és egy aranypénzt vett ki a nyelve alól. Az öreg szeme felcsillant. – Ott az obulus! A tied bizonyára a holtak szájába tették, nem a szemére.

– Miféle obulusról hantázol itt, öreg? A haverok nyírtak ki, mert feldobtam őket a múzeumi balhé után. Lenyúltunk egy csomó régi aranypénzt, de nem akarták ideadni a részemet, erre én mentem a zsarukhoz, ők meg kicsináltak. Ezt is ők tették a számba, így szoktuk a vamzerekkel.

– Mindegy, ide az obulust, ha át akarsz menni! – Biztosra vette, hogy az ifjú meghibbant, amikor fejbeverték, azért beszél összevissza. Azt ugyan nem értette, miként lehet, hogy annyi éven keresztül hiába ült a csónakban, utasokra várva, senkit sem küldtek ide –, de hát az olimposziak kedve mindig is kiismerhetetlen volt. Most viszont itt ez az ifjú, obulussal, ahogy annak lennie kell.

– És minek adjam oda? Ki vagy te egyáltalán? – nézett végig a jövevény a rongyokba bugyolált, csontsovány vénemberen.

– Khárón vagyok, a révész, ha még nem jöttél rá. Az a dolgom, hogy a holtakat átvigyem a túlvilágra.

– Mondtam én, hogy át akarok menni? Elég sötétnek és barátságtalannak látszik odaát.

– Naná, Hádész birodalma már csak ilyen. Felőlem itt is maradhatsz, de a démonok már kiszagolták, hogy itt vagy.

Valóban, a távolból egyre erősödő morgás, ijesztő rikácsolás, vijjogás közeledett.

– És mégis, mi van odaát?

– Ami szokott – vont vállat az öreg. – Kínok, vér, sötétség. Lehet, hogy Sziszüfosz mellé állítanak sziklát görgetni, vagy éhezned és szomjaznod kell, mint Tanatalosznak. Majd Hádész nagyurunk eldönti. De az is lehet, hogy a Tartarosz szakadékába dobnak. Vagy a vérfolyóba. Mert azt kötve hiszem, hogy Elüszionba vinnének, az igazak napfényes mezejére – nézett rá megvetően.

– Biztató. Inkább maradok.

Ám mielőtt a ködből kibontakozó, sokfejű, denevérszárnyú, karmos, polipcsápos, csattogó fogú szörnyek rávethették volna magukat, az utolsó pillanatban beugrott a ladikba, és hasra vettette magát a nyirkos deszkán.

– Csakhogy megjött az eszed! – mondta az öreg, és kikapta a kezéből a pénzt. Ráharapott, lássa, nem hamis-e, majd rongyai közé rejtette. – Aztán hogy hívnak?

– Zotya – válaszolta a minden ízében remegő megszólított.

– Különös név. És honnan jössz?

– Pestről.

– Nem hallottam még e nevet. Biztosan az északi barbárok földjén van.

– Hát, úgy is lehet mondani – húzta el a száját Zotya. De inkább evezz, öreg, nehogy beérjenek!

– Ide már nem jöhetnek, a folyó a határ. Élő ember, de még démon vagy félisten se mehet át. Kivéve, ha sikerül meggyőznie engem – tette hozzá sejtelmesen.

A folyó felénél jártak, mire az utas úgy-ahogy magához tért az ijedtségből és felült a ladikban. A sötét part fenyegetően közeledett. Már jól lehetett hallani a folyamatos mennydörgést, a villámok fénye pedig kietlen, sziklás tájat engedett látni.

– Itt mindig ilyen szar idő van?

– Többnyire. Zeusz haragszik a bűnösökre.

– És mondd, öreg, ha már itt vagyok, nem vihetnél valami jobb helyre? Valami barátságosabb szigetre. Tudod, napfény, csajok, buli, metaxa, szirtaki, meg ilyenek. Van pénzem – nyúlt a szakadt nadrág zsebébe, és egy papiruszlapokból álló köteget halászott elő.

– Ez csak papír, fiam, nem pénz!

– Akkor odaadom a láncomat. Van karkötőm és gyűrűm is. Nem gagyi, sokat kapnál értük. Nem akarsz egy kis pénzt keresni? Rád férne, mert elég csórónak látszol.

– Nem lehet. – mondta Khárón mogorván. – Hádészba mégy, és kész!

– A világon mindent lehet, csak meg kell fizetni az árát. Mennyit akarsz?

Az öreg erre már nem válaszolt. Lassan elérték a partot. Durván, vénségéhez képest meglepően nagy erővel lökte ki utasát a partra, aki hasra is esett a ragadós iszapban. Miközben megfordította a bárkát, még látta Kerberoszt, a háromfejű kutyát nagy morgással megjelenni a kapuban. – A többi már a te gondod, kutyus. Itt az ideje pihennem egy kicsit, túl széles már nekem ez az átkozott folyó.

Egy barlangszerű üreg volt az otthona, már ha otthonnak lehet nevezni egy ilyen rideg helyet, ahol még egy tűzhely sincs.  A barlang hátsó végében ládák álltak. Azokban gyűjtötte az obulusokat. Külön ládákban a rézgarasokat, a szegényektől – őket is át kellett vinnie, bármilyen keveset adtak is – külön az ezüst, és külön az aranypénzeket. Utóbbiakat főleg a gazdag rómaiak adták, akik még tudták, mi az illem. Volt, ahol az volt a szokás, hogy a pénzt halott nyelve alá tették – ekkor csak egyet kapott – máshol a szemét takarták le az érmékkel, ekkor kettő volt a jussa. Igaz, morgott egy keveset, ha félszemű volt az utas, és csak a meglévő szemet zárták le egy rézpénzzel, de akkor is teljesítenie kellett, amit az istenek rászabtak. Az viszont még sohasem jutott eszébe, hogy az összegyűlt pénzt megszámolja. Sőt, az sem, hogy valamire el is költhetné. Zeusznak nem kell elszámolnia vele, még az a kópé Hermész sem csent el belőle, tehát mind az övé. Persze ehhez itt kellene hagyni ezt az átokverte helyet, mert itt csak kő és víz, meg kiszáradt fák vannak. Ez a legutóbbi utas viszont – aki öltözete és beszéde alapján eszement lehetett, akit azzal vertek meg az istenek, hogy a piactéren ujjal mutogassanak rá, és kikacagják – valahogy mégis csak elgondolkodtatta.

Elkezdte kirakni a pénzt a nyirkos kőpadlóra, fajtája szerint, és összeszámolta. Tetemes summa jött ki, amit fel is karcolt egy ott heverő fadarabra, hogy el ne felejtse. Hatalmas házat vehetne ebből ez emberek világában, Athénben, az Agora mellett vagy valahol a tengerparton, sok-sok szolgával. Aztán tovább gondolkodott: micsoda igazságtalanság, amit vele tettek! Hiszen ő, Erebosz és Nüx gyermeke szintén isten, de legalábbis félisten lenne, bár ezt a státuszát senki sem tisztázta még vele. Na, jó, nem az olümposzi kiválasztottak közül való, akik nektárt szürcsölgetnek egész nap aranykehelyből, és csak a napot lopják, miközben az emberek szentélyekben imádják őket, de ő is halhatatlan. Emlékezett, mielőtt ide rendelték, a fényben élt, lent a földön édes bort ihatott, fügét ehetett, asszonyokkal szerelmeskedhetett. Ha ez egy szimpla halandónak is jár, neki miért a holtak szállítása a végzete ezen a zavaros folyón, ahol még a nap sem süt soha? Mi lenne, ha… de ezt végig sem merte gondolni.

Ebben a pillanatban pergamenszerű, de annál sokkal fehérebb, összehajtogatott lapot pillantott meg a földön, ami csak a különös utastól kerülhetett ide. Talán amikor a pénznek nevezett papiruszokat lobogtatta, akkor kerülhetett a göncei közé. A lapon ismeretlen írásjelek között színes képek, olyan élethűen, mintha nem is földi haladó festette volna őket. A képeken a napsütötte tenger, a tengeren hatalmas, vitorlák és evezők nélküli hajók, majd a tengerparton napozó, színes italokat fogyasztó, valamilyen labdajátékot játszó félmeztelen, napbarnított, ágyékkötős férfiak, és majdnem félmeztelen, csak a keblüket, vagy néha azt sem takaró, gyönyörű nők, mint megannyi Aphrodité. Hát, ha az ő vidékükön így élnek az emberek – gondolta –, akkor ennek a bolondnak igencsak kár volt meghalnia. Jobban ki kellett volna kérdeznie, mielőtt a partra lökte. Majd folytatta a félbehagyott gondolatot: – Mi lenne, ha itt hagynám ezt az egészet, és odamennék? Nyitnék egy fogadót, bort innék, mazsolát és sült húsokat ennék, de talán még az asszonyok öleléséhez sem lennék túl vén, ha ott mindegyik ilyen szépséges! Majd eszébe jutott Prométheusz esete: – Persze nem akarok sziklához láncolva szenvedni a keselyűktől, ha elkapnak a fentiek! De majd szólok Hermésznek, vele elég jóban vagyok, találjon ki valami ravaszságot, bújtasson emberi formába, hogy még maga Zeusz se ismerhessen fel! Erre a gondolatra elmosolyodott, és rájött, hogy évezredek óta nem volt, ami mosolyra húzza a száját, csak a vér, a könny, a szenvedés. Ne ebből elég volt!

Megragadta az első ládát, és a ladikhoz cipelte, beemelte, aztán ugyanígy a többit is. Gondosan eltette a színes pergament, magához vette azt a díszes köntöst, bőrpáncélt, míves bronzkardot, amit egy hadvezér hagyott egykor a ladikban, megragadta az evezőt, és a folyó közepére irányította a bárkát. Aztán hagyta, hogy a víz sodra vigye tovább, a napfényes tengerpart felé.