Éjféli

Nem ember, nem állat, nem személy; angyal.
Ha az sem, akkor is felkel a Nappal.
De éjszakára mi marad? Ami már nincsen;
az ágyon a nincskinek takaró, a falon
a nincskinek óra billen,
időt szegez homlokomnak. Rég nincs már fészer,
nem fonnak szalmát a hajba, és nem esküdnek kétszer,
egyszer sem. Fényt nem várnak, törnek inkább,
vagy kapcsolnak és nincs kinek felfedni titkát.
De minden, mi éjjel a nincsben marad:
horgolt terítő, régi cérna  és anyagdarab,
a törött, mintás bögre, amin nem pihen kezed,
ilyenkor másik, erősebb létezésbe kezd.

Párhuzamos univerzumok

Egyik apám felindul a létrán a padlásra.
Miért is?  Mindegy miért, csak, hogy Nekem hozza,
a másik apám már ekkor törött kézzel fekszik a zuhanásban,
egy megint másik apám épp szuperpozícióban van
két lépcsőfok között,
vagy két evolúciós lépcsőfok között.
Az egyik apám felszikrázik a tigris szemében,
a másik az ősrabság,
egyik a tigris szemében kergeti magát,
szabaddá váló pálmaállatok vékony párája előtt.
A szembenézés halálos  lenne,
de a dzsungelben nincsenek tükrök,
csak nálunk, de azt borotválkozásra használják,
nem szembenézésre.

Luca

Fellövik a mennybe a sötétségjelző rakétákat,
felhősirályok kergetik körbe,
Luca széke készül itt lenn,
lucfenyő anyaga, az
„egy tapodtat se” a mérték.
Előre szökik az időben a királyok völgyéből egy macska,
s a háziasszony lábához dörgöli magát,
az attól kezdve elkurvul, és szétkáromkodja
férje az összekormozott eget,
ahová mint zajos csillárt akasztják fel a viharfelhőket.
Meztelen, kiégett mezők szülnek
furcsa virágállatokat a szakállas zúzmaráktól,
világra vajúdom karácsonyig a napokat tőled
egyesével, Luca súg!
Jaj, Luca beleszőtt a történetembe, amíg írtam.
A köd lerakja odakint petéit, amíg
Luca összekoccantja idebent a kötőtűket,
oda vándorol a város, ahol mindig is állt:
az első decemberi ködbe.

Az illusztrációk Peruzzi Boglár munkái