Jelige: Kaniszter – Kormos

Kormos, a nyugalmazott lánglovag, egyúttal idült alkoholista a város szélén lakott egy elhanyagolt, ütött-kopott, de leginkább piszkos kis hajlékban, tehát nem volt hajléktalan. A víz és villany költségeit nem tudta fizetni, mert a napi ital adag mellett erre már nem futotta a nyugdíja, ezért lakótársa is volt, a Csóró becenevű Jóska, aki szintén ivott ugyan, de a szállásért fizetnie kellet.  Minden hónapban gondosan befizette a villany díját.

Jól megvoltak, csak Csóró tűrte időnként nehezen, hogy Kormos nem állhatta a vizet semmiféle vonatkozásban. Se inni, se mosakodni, még kevésbé takarításhoz.

Történt egyszer, hogy már annyira elfogyott a fejadagra való, rózsát se lehetett már lopni az utcai díszkertekből, amivel a szép Iluskát, a csapos leányt megvesztegesse, hogy feje tetejére állott a világ. Kormos gyomra égett, émelygett, hányingere volt, szédült, remegett a keze, de leginkább szomjas volt. Semmi más megoldás nem kínálkozott, mint a folyamatosan surrogva folydogáló csapvíz, de attól meg annyira undorodott, hogy nem tudta rászánni magát néhány korty lenyelésére.

De amint a népi bölcs közmondás tartja: Ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség.

A történethez hozzátartozik, hogy Kormos, akinek tisztes polgári nevét már mindenki elfelejtette,  csak az OTP adóslistája nem, azon kívül, hogy hajdan tüzet oltott, remek lakatos is volt, különösen az ajtók, kapuk zárját javította meg nagy szakértelemmel. Még merev részeg állapotában is megjavította a rendetlenkedő zárat három perc alatt, és ezt a tulajdonságát számon is tartották a környék jobb sorsra érdemes lakói. Egyrészt a zárakat jól megválogatták, kiegészítették hevederzárral, és minden lakáson ott pislogott a riasztóberendezés.

No már most, amikor éppen halódni készült szomjúságában Kormos, megszólalt a mobilja, mert ugye annak lennie kell, anélkül manapság nem ember az ember.

Margitka, a teltidomú özvegy csöngette Kormost kétségbe esve, mert nem tudta bezárni a házhoz épített szerszámos kamra ajtaját, ahol az értékesebb, hosszabb tárolásra szánt ételeket és italokat tartotta. Ott fért el legjobban a nagy mélyhűtő láda is. A fal mellett ott sorakoztak a pálinkás kaniszterek, a polcokon az almásládák. Hívta Kormost, jönne-e már a zárat megjavítani, nem maradhat a kamra így sokáig. Jött is Kormos, meglepően józanul, de egyébként piszokul rossz állapotban.

- Semmi baj, Margitka, szép asszony, megjavítom én ezt a nyomorult zárat úgy, hogy jobb lesz, mint új korán. Eltelt egy perc, két perc, három perc, de a zár csak nem akart megjavulni. Kormos egyre gyakrabban pislantott a fal mellett sorakozó kaniszterekre, amelyekben a szőlő, körte meg birs illatú pálinkák szunnyadoztak. Szinte érezte kellemes illatukat. Gondolta, ebből kell, hogy neki is jusson. A gondolait tett követte.

– Margitka, ez a zár annyira rossz, hogy nem lehet megjavítani. Eltört benne a rugó, meg a nyelv, de már foga sincs szegények, pedig annak lennie kellene. El kéne szaladni, venni egy másikat helyette.

Azzal már ugrott is, elmegy ő, vesz is, ő tudja, milyen kell, csak Margitka adjon rá pénzt, mert neki nincs tartaléka. Margitkának kicsit gyanús volt a dolog, de mivel tényleg nem értett a zárakhoz, odaadott Kormosnak egy ötezrest, mert nem volt aprója. Ment is Kormos szaporán, majd jön hamarosan, délre meg is lesz a zár javítva.

Elmúlt a dél, a délután, már alkonyodott, amikor Margitka nyugtalankodni kezdett. Hol a fenébe lehet Kormos ilyen sokáig? Már a szomszéd várost is megjárhatta volna, de csak nem jött. Margitkának mentőötlete támadt: hiszen ott a telefon! Megcsörgette Kormos mobilját egyszer, kétszer, többször is, míg végre-valahára felvette Kormos a nyugtalanul csörgő szerkentyűt. Margitka döbbenten hallgatta, hogy micsoda kocsmai zaj hallatszik a telefonban, és már pontosan tudta, hogy most isszák el a haverokkal az ő ötezer forintját.

– Hol a fenébe van Kormos, mikor hozza már a zárat? Mindjárt este lesz, és itt állok nyitott ajtóval. Jöjjön szaporán, mert nem állok jót magamért.

– Sajnos nem kaptam olyan zárat, amilyen kell, meg ma szombat van, hamarabb is zártak az üzletek. Majd holnap a piacon  az árusnál veszek.

– De mi lesz velem éjszaka? Nem tudom bezárni a sufni ajtaját, azon át meg bárki bejöhet a lakásba!

– Nem tudja azt senki, majd betámasztjuk, nem lesz semmi baj.

Azzal Kormos letette a telefont, és boldogan iddogált tovább a haverjaival.

Eltelt a vasárnap is, Kormos mégsem jött. Végre hétfőn megérkezett egy piszkos, összegyűrt dobozzal, hogy itt az új zár. Margitka akkor már tudta, hogy saját hiszékenysége áldozata lett.

– Hát a számla hol van? Mennyit fizetett?

– Háromezer forintot, de számla nincs, mert az eladó nem adott.

– Ne tréfáljon velem jó ember, három kifliért is adnak számlát, nemhogy egy zárért! - méltatlankodott Margitka. Nekem ez a használt vacak nem kell, adja vissza az ötezer forintomat!

Pénz nem volt. Most már se zár, se pénz.  Kormos nem is válaszolt, elkódorgott szótlanul.

Szomorúan ment be Margitka a kamrába, hogy ebédhez valót válogasson a mélyhűtőből. amikor meglátta, hogy a gondosan tárolt, rokoni ajándékozásra szánt pálinkás kaniszterek közül három is hiányzik. Akkorát kiáltott, hogy összecsődültek a szomszédok.

– Jaj nekem, ez a gonosz vén ember nem csak a pénzemet dorbézolta el, hanem még a pálinkámat is meglopta. Micsoda kár! Hogy verje meg az ég!

Hitték is, nem is a szomszédok, mert eddig egyszer sem kapták rajta Kormost, hogy valamit elemelt volna. Meg ott a riasztó is, az sem szólt. Igen ám, de riasztó egyedül a kamrában nem volt beszerelve. Kormos ezt jó előre  kifigyelte. Az éj leple alatt beosont a kamrába, és elemelt három kaniszter jóféle pálinkát.

Eltelt három hónap, amikor megjelent Csóró, Kormos lakótársa, kezében három kaniszterrel.

– Margitka, megszorultam kicsit, nem tudom a villany díját kifizetni. Van eladó három üres kaniszterem. Nem venné meg? Kellene egy kis pénz.

Margitka elvette az ismerős kanisztereket, és becsapta Csóró orra előtt a kaput – mindörökre.