A hinta lengett, Emmus lökött rajta, mindig ugyanúgy, azonos ritmusban emelte a kezét. Néha bólintott, és azt mondta, mondjad drágám. Mert a hintán Lili ült és Lili csacsogott. Tudta volna hajtani maga is és nyilván ha anyával van, így tesz, mert anya nem állna itt, hogy lökje. Anya a padon ülne, telefonozna, vagy beszélgetne más anyukákkal és nem hallgatná Lilit. Bár ami azt illeti, Emmus sem igen figyelt oda. A hintaállvány az öreg körtefa alatt állt, évek óta nem termett már az a fa, az ágai elszáradtak, és Emmus minden viharnál aggódott, hogy nem nyom-e meg valamit egy esetleg leszakadó ág. Ki kéne vágatni ezt a fát, morfondírozott Emmus. És kiemelni a gyökerét. Dehát az nagy munka, embert kéne hívni, aki ért hozzá, kivágná, elvinné, az öreg Mik, aki néha segít ebben-abban nem tudná megcsinálni. Emmus írtózott minden olyan gondolattól, ami arról szólt, hogy idegenek jöjjenek be a kertbe, a házba. Szólni kéne Jázminka szüleinek, gondolta. Ha most itthon lennének, intézkednének, jönne ember, szerszám, autó, elszállítanák a fát és neki nem is kéne beszélnie senkivel. Jázminka szülei. Mindig így emlegette az ismerősöknek, azoknak is, akik ismerték őket fiatalon, de most már magában is így gondolt rájuk. Kicsit eltűnődött. Vajon mikor lett a lányából és a vejéből "Jázminka szülei"?

 

Bementek, a ház hűvös volt a nehéz, régi redőnyök kizárták a meleget. Lili éhes volt. Emmus vajaskenyeret kent és baracklekvárt csurgatott rá, Lili megette és kért még, pedig otthon nem szereti a baracklekvárt. Emmus adott és egy pohár tejet is. Lili megette, megitta, megmosta a kezét.

– Menj, játssz vagy rajzolj valamit, Lilike, nekem dolgom van – mondta Emmus. Lili bement a szobába, de csak álldigált egyik lábáról a másikra és azon gondolkozott, hogy esetleg kér még egy lekváros kenyeret, hátha akkor a konyhában maradhat Emmussal, de Emmus felemelte a távirányítót és keresett valami mesecsatorát. Lili leült a kanapéra, a párnákat babrálta és nézte a mesét.

Emmus elpakolt a konyhában, elmosogatott és eltörölgette az összes tányért és edényt, helyére rakta mindet, majd elmosta a csöpögtető tálcát. Hogy megette a lekvároskenyeret ez a kislány és kért is még - gondolta elégedetten. Jázminka is kért volna még. Bár ő a tejet nem ihatja, mert érzékenysége van. A konyhaasztal piros mintás viszosvászonnal volt borítva, letörölte azt is. Jázminka a legutóbb, mikor itt ült, az ujjaival követte a piros kacskaringókat. Ennek is van már vagy két éve.

Csöngettek, Lili anyukája állt a kertkapuban, amint meglátta Emmust, hangosan szabadkozott.

– Elnézést a késésért – kiabálta már messziről – rengetegen voltak, csak jöttek, jöttek, hiába mondtam, hogy zárunk, befutott egy diákcsapat és mind egyesével akart fizetni, mind ugyanazt vették, két zsömlét meg némi csokit. Aztán meg Sirató Kálmán is jött, és fizetés után még hosszan beszélt, nem akartam, hát, mégis, kórházba megy holnap, két hónapra, az rengeteg. Hát, nem akartam, na. És akkor még befutott a doktor úr is, aki meg kávét szeretett volna és nem mondhattam neki, hogy ne vegyen kávét... - mindezt egyszuszra hadarta és benyomult Emmus mellett a házba.

– Na, hol van az én kis tündérem? - kiabálta és mikor látta, hogy Lili a mesét nézi, lehuppant a konyhaasztal mellé. A szék felnyögött, mert Lili anyukája testes volt és ezen a testességen a két hatalmas kebel szinte önállóan ringott. Lili anyukája ott folytatta, ahol abbahagyta, bár két vevő közé beszúrt egy "ugye nem alkalmatlankodom"-ot és Emmus nem mondta, hogy alkalmatlankodik, pedig tulajdonképpen mondhatta volna. Emmus hallgatott és közben a vendéget nézte, az meg besodorta magával az egész boltot és az összes mai vásárlót, de Emmus nem is hallgatott rá, hanem a száját nézte, ahogy formálta a szavakat, meg a melleket, ahogy inogtak, miközben a tulajdonosuk gesztikulált és Emmus kicsit szégyellte, hogy nem bír másra nézni, meg aztán az anyajegyet nézte Lili anyukájának a nyakán és nem tudta volna megmondani, hogy miről is van szó. Szerencsére, ez Lili anyukáját egyáltalán nem érdekelte, már a férjénél meg a kislányánál tartott, meg hogy milyen nehéz megszervezni egy dolgozó nőnek a nyári szünet alatti gyerekfelügyeletet és igazán, még egyszer nagyon köszöni, és nem tudja, mit csinálna, ha nem lenne az Emmus néni segítsége, mert nekik annyi dolguk van és akkor még ott van a vállalkozás is és Jani újabb ötlete... szabadságra meg majd inkább hármasban mennének, szigetre, repülővel! Emmus sosem tudta, hogy Lili anyukája panaszkodik-e vagy dicsekszik és hogy mit is kellene mondania egy ilyen szóáradatra. Szerencsre, a vendég nem várta el, hogy Emmus bármit is mondjon. Emmusnak a saját lánya jutott eszébe. Tulajdonképpen sosem beszéltek egymással annyit, mint ő meg Lili anyukája, a munkáját sem értette, valami bonyolult rendszerek és táblázatok voltak benne, amik alapján számolni kell. Akkor már inkább Lili anyukája, aki a kasszában áll egész nap, az érthetőbb számolás, gondolta Emmus, de ezt persze sosem mondta meg a lányának. Az pedig látta, hogy az anyja nem érti meg amit mond, nem is figyel igazán, hogy megértse, ezen bosszankodott de aztán megbékélt és puszit nyomott Emmus arcára. Emmus ettől felderült, mert ritkán érintették meg egymást.

Mondjuk, lehetne többször, ha Emmus repülőre ülne.

Emmus nem akart repülőre ülni.

A mesének vége lett és Lili kioldalgott a szobából.

– Hát itt vagy – kiáltott fel Lili anyukája. - Megyünk haza, köszönj szépen Emmus néninek!

Lili köszönt, anya bólintott és kihömpölyögtek az ajtón.

Emmus bement a szobába és megigazította a kanapén a párnákat. Jázminka is mindig összetúrja, gondolta, és ugyanígy befonja a párnarojtokat, mulatott magában. A távirányítót a helyére tette. Körülnézett, de igazán nem talált más rendezgetni valót.

 

Valahogy eltelt a nap hátralévő része, este lett, mint mindig. Emmus tévézett és lefekvés előtt sokáig nézte a kertet az ablakból. A fák, bokrok önmaguk fekete árnyai voltak csak. Mintha papírból vágta volna ki őket egy kisgyerek - gondolta Emmus, de nem tetszett neki ez a gondolat. Elfordult, elkezdte átpakolni a díszpárnákat az ágyról a fotelba.

 

Azon az estén végre megjött a vihar.

Emmus felébredt, ivott egy pohár tejet. Az éjszakai tejivás kislány-szokás. A körtefa levelei között zúgott a szél, a hinta csapdosott bele a levegőbe. Olyan zavaros lett akkor a feje, a kisgyerekek jártak benne, Lili és Jázmin, a körtefa hintája, az öreg Miket meg kéne kérdezni, hátha tud valakit, aki kivágja azt a fát...

Szinte magától csúszott a lábára a kerti papucsa, meg felkapott egy kardigánt, komikus ugrándozással szaladt ki a kertbe, vizes volt már a fű, csúszós a kerti járda. Butaság volt a kardigán, át is ázott, mire a fához ért.

Le kéne akasztani a hintát a kampóról – gondolta Emmus. A szél csak csapdosott. Butaság volt ide kifutni, nem is éri fel. Mit is gondolhatott?

Azért csak próbálkozott, nyújtózkodott, nem esett jól, a dereka is megsajdult. Le kéne ülni gondolta, és beleült a hintába. Keskeny volt a deszka, kicsit vágta is két oldalt a kötél, ingott az egész. Emmus csak ült, nézte a sötét, vizes kertet. Mintha alább hagyott volna kicsit, nem? Óvatosan lendített a hintán, a lábát lent tartotta, hinta-palinta, kicsúsztatta lábfejét a papucsból, úgyis vizes már minden. Hogy repült rajta az a kislány ma délután! Emmus egyre ütemesebben lökte a hintát, nem érezte már a kezdeti bizonytalanságot, csodálkozva, de egyre növekvő örömmel rúgott a levegőbe. Hiszen ez nagyszerű! Holnap, holnap biztos telefonál majd, felhívja Jázminka szüleit. Holnap odafigyel. Holnap szól, hogy mégis megtanul szkájpolni. Talán mégis kiutazhatna egy kicsit hozzájuk, nem? A lánya annyiszor hívta már.

És holnap beszél az öreg Mikkel.

Hirtelen rándult egy nagyot a kötél, Emmus egy pillanatra nem érzett semmit, de tényleg, egészen semmit, aztán viszont érezte az esőcseppeket, igen, először azokat és az ázott füvet, és a kötél sodrását a tenyerében, kissé fel is sebezte, meg az oldala is sajgott, kétfelé, ahol a kötél bevágott, mert szűk volt a hinta, ezeket érezte, aztán hirtelen mást, idegen érzést is, furcsa erősödő fájdalmat a térdében és a csípőjében és főleg a fejetetején és akkor már tudta, hogy valamikor kellett volna hallania a reccsenést is. De a reccsenésre nem emlékezett, ezen elgondolkozott, bosszantotta, hogy miért nem hallotta – vagy csak nem emlékezik rá? Egy idő után semmi másra sem emlékezett.

 

Egy kórházi plafonról remélné az ember, hogy fehér, de itt inkább szürkéspiszkos volt, meg neoncsövű lámpák látszottak, ostoba, hideg fénnyel. Emmus közönyösen bámulta. Egészen furcsa volt belegondolni, hogy kiment az esőbe megnézni a körtefát. A többi meg... Emmus nem volt biztos abban, ami történt.

Kényelmetlen már ez az ágy, Emmus ment volna haza, már amikor felébredt, ment volna, pedig gyengeséget érzett a karjában, lábában. Pedig akkor még nem is fájt. A sok altatótól, nyugtatótól, persze, mondták, de Emmus azt gondolta, őt nem zavarná, fáj, hát fáj. Vajon mennyire fájna? Vajon hol lehet a papucs? Talán azóta is kint, a fűben ázik vagy már megszáradt? Emmust zavarta a papucs. Itt az ember egy pohár vizet is olyan nehezen szerez magának, ha nem tud kimászni az ágyból, kérni kell azt is és még Lili anyukájától sem szívesen kér, pedig más nemnagyon jön be, de hát nem mondhatja azt neki sem, hogy menjen el hozzá, be a kertbe és vigye fel legalább a teraszra a papucsot. Meg nem is fontos, de a nem-fontos dolgok is bosszanthatják az embert, ezt Emmus tudta jól, mert hát őt meg csak azok bosszantották. A többire oda sem figyelt.

Lili anyukája hirtelen megállt.

– Nem fárasztja Emmus nénit a sok beszéd? - kérdezte.

Emmus életében először gondolkodott el valamin, amit Lili anyukája mondott.

– Nem fáraszt – felelte. Tulajdonképpen egészen otthon érezte magát tőle.

– Holnap beszélek az öreg Mikkel – jelentette ki Lili anyukája.

Emmus meg arra gondolt, hogy micsoda butaság lenne repülőre ülni.