Ugrás a tartalomra

 

A székely horizont szélesítése

Bármilyen műfajban alkot, úgy tűnik, Muszka Sándor mindig nagy fába vágja a fejszéjét. Az irodalomkedvelők többsége Sanyi bá című humoros prózakötetére figyeltek fel, ám azóta két új, „komoly” hangvételű verseskötete is napvilágot látott. Tavaly megjelent Szégyen című könyvének bemutatóján jártunk Székelyudvarhelyen.

 

Legyen szó líráról vagy epikáról, rajzfilmes szövegkönyvről vagy kocsmai szösszenetekről, netán tabudöntögető versekről, Muszka mindegyikben a székelyföldi életnek, a székely ember lelkének mélyére néz, és benyomásait kendőzetlenül tárja az olvasó elé. Amilyen szórakoztató székely humorral fűszerezett egyperceseit olvasni, olyannyira elgondolkodtat, ha verseiben szűkebb hazánk visszásságaira mutat rá. Muszka Sándor ugyanis közéleti témájú verseket is ír, Magányos nőknek, bukott fiúknak című verseskötetében számos ilyen költemény olvasható. Szégyen című, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában megjelent kötetében betekintést nyújt a társadalom perifériájára szorult, gondozóközpontban ápolt személyek derékba tört életébe, lelkivilágába. A G. Egyesület szervezte könyvbemutatón úgy Muszka humorából, mint társadalmi érzékenységéből és empátiájából kaphatott ízelítőt a közönség. A szerzővel Katona Zoltán újságíró beszélgetett a Gondűző Étterem alagsorában.

A 39 éves, Csíkszépvízen élő költőnek, írónak a Szégyen immár a nyolcadik kötete. Eddigi könyveit jórészt nem-irodalmi munka mellett, szabadidejében írta, ugyanis mielőtt az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója és mentora lett, „kallódó értelmiségi” volt – fogalmazott a könyvbemutatón. Sanyi bá humorával még hozzátette: az értelmiségiek nem úgy néznek ki, mint ő. Ahhoz, hogy az alkotás mellett a megélhetést is biztosítsa családja számára, dolgozott pincérként, bárosként, asztalossegédként, újságíróként, a megyei tanács munkatársaként, politikus mellett, ám amikor irodalmi ösztöndíjat kapott, gyorsan megragadta az alkalmat, és kivett egy-egy féléves fizetetlen szabadságot, hogy írni tudjon. „Negyven évig kényszerpályán voltam: mindig olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, amikről azt gondoltam, hogy munkám, de nem dolgom, vagy dolgom, de nem munkám” – foglalta össze az irodalmi pályáról álmodozó emberek jelentős hányadának életérzését.

Végül a csíkszépvízi gondozóközpontban helyezkedett el szociális munkásként. Ez a foglalkozás, illetve az intézmény ápoltjainak személyes történetei és otthonbéli mindennapjai inspirálták a kötet verseit, hiszen az irodai munka mellett Muszka feladatai közé tartozott, hogy időről időre elbeszélgessen a betegekkel, jelentést írjon róluk, megoldja a problémáikat. Az író ember pedig, bármilyen helyzetbe kerül, arra gondol, mit lehet ebből kihozni. „Szerintem, ha felakasztják az írót, akkor is arra gondol, mit lehet ebből kihozni” – fogalmazott a szerző, sokadszorra is megnevettetve a közönséget. Amíg az intézményről, az oda kerülő emberekről mesélt és felolvasott a kötetből, a hallgatóság érzelmi hullámvasúton érezhette magát: olykor mélységesen szántuk a versek szereplőit, olykor dühöt éreztünk a hazai szociális háló foghíjas volta miatt, máskor pedig tehetetlenséggel telve hallgattuk a „forgatókönyvet”, amely az ápoltak többségének életében menthetetlenül lezajlott.

Muszka is felfedezte magában ugyanezeket az érzéseket, azon férfiak és nők közé kerülve, akik valaha normális, kiegyensúlyozott életet éltek, de az alkohol, a függőségeik az utcára, testi-szellemi betegségbe és teljes magányba taszították őket, s akiket a kórházból, egy-egy végtagjuk amputálása után nem volt, hová kibocsátani. Így kerültek a szépvízi otthonba, ahol megpróbálták őket visszahelyezni a társadalomba, sok esetben sikertelenül. Kezdetben maga Muszka is szánta ezeket az embereket, ám csakhamar megtapasztalta, hogy a függőségben szenvedők sokszor éppen ezt az érzelmi kötődést próbálják kihasználni, saját javukra fordítani. Végül kénytelen volt érzelmileg elhatárolódni tőlük, de történeteiket csak jóval később, a munkahelyváltás után vetette papírra. „Amíg benne vagy, nem látod annyira tisztán a témát. Ahhoz, hogy írni tudj valamiről, el kell távolodnod tőle. Azon szoktam kacagni, hogy ha például a társadalomról akarsz írni, akkor attól kell eltávolodnod ahhoz, hogy kívülről lásd, és valami relevánsat tudj mondani” – fejtette ki. Talán eddigi legkomorabb, legmélyebb mondanivalójú verseit sikerült megírnia, amelyek ablakot nyitnak egy zárt, sokunk számára eddig ismeretlen, nyomasztó világra. Muszka egyik legelgondolkodtatóbb mondata az volt, hogy azok a történetek, amelyeket ő az otthonban megismert, valójában bárkivel megeshetnek, ha az élete egy nehéz periódusában kicsúszik a lába alól a talaj, és démonjaival nem sikerül megbirkóznia.

A költő, író mostani munkájáról, illetve az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról és az Előretolt Helyőrség kulturális mellékletről is beszélt az est során, írásra, publikálásra buzdítva a közönség soraiban ülő fiatalokat és nem csak fiatalokat. Magát szigorú szerkesztőként jellemezte. „Rettenetesen unom a mellébeszélést” – fogalmazott, hamis mosollyal hozzátéve, talán azért, mert túl sokáig dolgozott politikusok mellett. Ezt az elvet tükrözik versei, prózái és a Székelyföldi Legendárium számára írt rajzfilmes szövegkönyvei egyaránt: tömör, lényegre törő, de annál kifejezőbb mondatok jellemzik stílusát. A Szégyen egyik-másik rövid versének témájából akár regény is születhetett volna – vélte az est házigazdája, Katona Zoltán újságíró.

Most, hogy szerkesztőként is dolgozik – Radír úrnak is nevezték már –, úgy érzi, a javára válik egy szerzőnek, ha kijavítják, építő kritikával illetik a munkáját. Amíg szárnyait bontogató költő, író volt, az irodalmi lapok bátorítólag sokszor javítás, változtatás nélkül közölték az írásait, de azokat a publikációkat már nem szívesen olvassa újra. Úgy érzi, jót tett volna neki, ha már akkor csiszoltak volna az alkotásain, mert úgy gyorsabban fejlődött volna.

Kezdetben azonban nagyon büszke volt az írásaira, úgy járt-kelt az utcán, hogy azt gondolta, a szomszédok is mind olvasták az írásait, és előre köszönnek majd neki – mesélte nevetve. Mostanra azonban rájött, hogy a kultúra élvezete Székelyföldön továbbra is majdnem olyan szűk réteg privilégiuma, mint évszázadokkal ezelőtt. „Mindenki látta már, hogy székelyföldi kultúra címszó alatt mit próbálnak lenyomni a torkunkon. Mintha mindenki síkhülye lenne” – fogalmazott, rámutatva, hogy a legtöbb székelyföldi kis település rendezvényein a kulturális program kimerül néhány rövid előadásban, s „ezzel az évi kulturális tevékenység be van fejezve. Falvakon generációk nőnek fel úgy, hogy nem láttak élő írót, költőt, színészt, festőt, vagy akár egy bábszínházi előadást. Vannak falvak, ahol az utolsó ismert ember, aki ott járt, Kányádi Sándor volt valamikor a hatvanas években, a kulturális forradalom idején” – tette hozzá. Régen ki is dolgozott egy programot arra, hogyan lehetne ezen a helyzeten javítani, de azok a döntéshozók, akiknek ismertette tervét, nem támogatták.

Írástechnikája is megváltozott az idők során. „Amíg fiatalabb voltam, éjjel is képes voltam felkelni és lejegyezni, ami eszembe jutott. Sőt, volt egy jegyzetfüzet az ágyam mellett. Most már annyira nem sürgős – amit reggelig elfelejtesz, az nem is biztos, hogy annyira jó volt” – nevettette meg újra a közönséget. Ugyanakkor úgy tartja, az italozgatás után lejegyzett gondolatok rejtenek magukban potenciált: „Lehet, hogy egy oldalon van egy fél mondat, amelyet később lehet használni, bele lehet kapaszkodni”.

Az est végéhez közeledve elmondta, hogy már megfogalmazódott benne egy újabb tematikus kötet terve. Ebben néhány olyan írás is helyet kapna, amely már megjelent a Bárka irodalmi folyóiratban. „Én így képzelem el, aztán annak is lesz egy szerkesztője, lehet, hogy ő másképp képzeli el. Szeretem a szigorú szerkesztőket, mert utána pár évvel is jó érzés a kezedbe venni a könyvet” – mondta el Muszka. Az est felolvasással zárult.

 

Bálint Kinga-Katalin

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.