Karnyújtásnyira az elérhetetlentől

Ötvenéves az Elérhetetlen föld, a Kilencek költőcsoport legendás antológiája. A jubileumi alkalomból a Kilencek irodalomtörténeti jelentőségére emlékeztek és az ötvenéves évfordulóra kiadott antológiát mutatták be irodalomtörténészek, költők és maguk az érintettek a budapesti Polgárok Házában.

A hatvanas években, a „nagy generáció” korában hazánkban is megmozdult valami a kommunista elnyomás kultúrpolitikájával szemben. A Kilencek fiatal bölcsészhallgatók alkotta költőcsoportként tűnt fel, azzal a céllal, hogy közösen lépjenek az irodalom színterére, hogy valami újat, szabadabbat alkossanak, hallassák a hangjukat az aczéli cenzúra ellenszelében.

Verseiket egy közös antológiába szerkesztették Elérhetetlen föld címmel, melyhez a kortárs legnagyobbak, Nagy László és Juhász Ferenc írtak ajánlást, ám az akkori rezsim ellehetetlenítette a gyűjtemény megjelenését. Kisebb csoda folytán azonban 1969-ben minden hatalmi akarattal szembeszállva az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat mégis megjelentette az antológiát, ezúttal Nagy László előszavával. Az ötezer példányban napvilágot látott kötet nem várt sikert aratott, döbbenetes módon felkavarta a kultúra állóvizét. Senki nem készült arra, hogy az ifjú, akkor még szinte ismeretlen pályakezdők, akiket a hatalom enyhén szólva is hidegen kezelt, ekkora sikerrel érkeznek majd a magyar irodalomba. Azt pedig még annyira sem várhatta senki, hogy a kilenc költő neve fennmarad az utókor számára is. Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József alkották ezt a ma már irodalomtörténeti jelentőségű csoportot, akik közül Rózsa Endre, Oláh János és Utassy József már nincsen közöttünk. Róluk is megemlékeztek 2019 novemberében, az antológia megjelenésének ötvenedik évfordulóján, amelyen költők és olvasók együtt ünnepeltek a budapesti Polgárok Házában. A jubileumi alkalomból új kiadásban is megjelent az Elérhetetlen föld az Antológia Kiadó gondozásában.

Az antológia szereplőinek mai és közelmúltbeli arcai

A bensőséges hangulatú estet Lezsák Sándor nyitotta, aki köszöntő szavaival visszaemlékezett, milyen felkavaró hatással volt akkor, 1969-ben az antológia megjelenése az irodalmi életre. Egyszeriben felnéztek erre a maroknyi fiatal költőre, akik szinte a semmiből jelentek meg az irodalmi palettán, mégis olyan nevek támogatását bírták, mint Nagy László, Juhász Ferenc vagy Váci Mihály. Később meghallgathattuk azt a kedves történetet is, amikor Szakolczay Lajos egy vonaton utazott Oláh Jánossal, és félt megszólítani őt, akkora tisztelet övezte az antológia alkotóit. Szakolczay először a Heteket ismerte meg, amely egy szintén kiemelkedő jelentőségű, kortárs költői csoportosulásként indult, tőlük jutott el a Kilencekhez. Mind a Hetek, mind a Kilencek „a valóság jegyesei voltak”, fogalmazott érzékletesen a költő, arra utalva, hogy verseikkel a jelent akarták átformálni. Lezsák Sándor megemlékezett arról, hogy amikor a nyolcvanas években a Kilencek díjat alapítottak a nehéz helyzetben lévő pályakezdő alkotók megsegítésére, egyszer csak kapott egy értesítést, hogy neki ítélik oda az elismerést. Óriási segítség volt ez akkor számára abban az élethelyzetben, ahogy sok más kortársának, aki megkapta a díjat.

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke szintén egy régi találkozást, az Utassy Józseffel való megismerkedését idézte fel, ami hasonló megilletődöttséget szült benne, mint annak idején Lezsák Sándorban az Oláh Jánossal való találkozás. Szentmártoni még diákként kereste fel Utassy Józsefet, aki rögtön nekiszegezte: „Maga ugye költő?”. Jó példája ez a költő éles szemének, emberismeretének, nem véletlen, hogy a beszélgetés végére Szentmártoni, mint elmondta, többet tudott meg magáról, mint Utassyról. Az Írószövetség elnöke Oláh Jánossal került még közelebbi szakmai kapcsolatba. Oláh a Magyar Napló folyóirat főszerkesztőjeként egyfajta mentora lett a huszonéves költőnek, aki nagyon sokat köszönhet neki. Az Írószövetség elnöke kitért rá, milyen nagy jelentőségű volt ennek a csoportnak a jelenléte a diktatúrában, hiszen az 56-os forradalom szellemiségének továbbvitelével hozzájárultak, hogy megkezdődjön az elérhetetlennek hitt politikai változás.

Vasy Géza irodalomtörténész egy monográfiában is feldolgozta a költőcsoport történetét (Kilencek, Felsőmagyarország Kiadó, 2002), melyben valamennyi költő életművébe betekintést nyújt. Beszédében a Nyugat indulásához, illetve a Holnap antológia jelentőségéhez hasonlította a Kilencek csapatának felbukkanását. Ahogy a Nyugat 1908-ban új szellemiséget hozott a magyar irodalomba, úgy a Kilencek is letették az alapjait napjaink irodalmának azzal, hogy ők maguk tanítómesterei lettek egy következő nemzedéknek, majd az is a következőnek. Vasy Géza beszélt a hatalom korabeli gyakorlatáról, amikor is a megjelenések is központosított, pártállami utasításos alapon működtek, nem a szerző vagy a kiadó döntött arról, mikor publikál egy művet, hanem a kiadói főigazgatóság engedélyezte azt. Vasy Géza a jelenre is kitért, amikor megemlítette, hogy a Kilencek szövetsége máig fennáll, ha más irányba folytatták is útjukat, más lett költői hangjuk. Zsille Gábor Vasy Gézához hasonlóan szintén a nemzedékeken átívelő kapcsolatokra tért ki megszólalásában, melynek köszönhetően a költő- és irodalmárgenerációk egymás támogatásával építik az utódok útját. Szakolczay Lajos is köszöntötte néhány mondatban a jelenlévő költőket, és megemlékezett azokról, akik már eltávoztak közülünk.

Az egykori fiatal költők

A műsort Jánosi Zoltán irodalomtörténész vezette, aki a Magyar Napló jelenlegi főszerkesztőjeként Oláh János utódja. Az irodalmár annak érzékeltetésére, hogy a Kilencek alkotása cseppet sem mulandó, Weöres Sándort Örök pillanat című verséből idézett: „Mit málló kőre nem bízol: / mintázd meg levegőből. / Van néha olyan pillanat / mely kilóg az időből…” A Kilencek sem bízták málló kőre az örökségüket, ezt bizonyítja, hogy most az ötvenéves évfordulóját ünnepeljük az antológiának, amely szellemből született, és amely újra megjelenhetett. Az Elérhetetlen föld politikailag és művészileg is nagyszabású tett volt a maga korában, hangsúlyozta a főszerkesztő. S hogy még a határon túl is milyen nagy hatással bírt „a letehetetlen versek antológiája”, arról Vári Fábián László kárpátaljai költő beszélt. Ő maga úgy jutott hozzá, hogy egy barátja átcsempészte a határon a művet. A versolvasó diákok előtt egy egész más világot nyitott meg annak idején, és ezzel hozzájárult a határok elmosódásához is.

Lezsák Sándor az est zárásaként megkapóan szép hasonlattal a vadlibák vonulásával állította párhuzamba a Kilencek pályáját: egymást segítve szelik a levegőt és csapnak a szárnyaikkal. Valaki mindig az élen repül, és ha valamelyik megsérül, a többi segít rajta. Röptük időtlen, ennek példája ez a mostani válogatás is, melyért Lezsák Sándor külön köszönetet mondott az Antológia Kiadónak és vezetőjének, Agócs Sándornak.

Ahogy a beszédek során többször is elhangzott, a Kilencek mindig kilencen maradtak és maradnak, akkor is, ha ma már hármuk fájó hiányával kell számolni – Konczek József szavaival élve „elhagyták az elérhetetlen földet az elérhető mennyországért”. Az esten a Kilencek tagjai közül négyen voltak jelen: Győri László, Konczek József, Mezey Katalin és Péntek Imre. Kiss Benedek egészségi állapota miatt kényszerült távol maradni, Kovács István, aki nemcsak költő, de jeles polonista is, külföldi útja miatt nem vehetett részt az esten. Szép megidézése volt a jelen- és távollévők fiatalságának, amikor Győri László a költőtársai tollából az 1967 és 1969 közötti időszakban született, máig megőrzött levelekből idézett. Levelezésük jelentősége abban áll, hogy az antológia megjelenéséhez vezető rögös útról adnak pillanatképeket, és egy egész korszakot varázsolnak elénk. És persze, ahogy hallhattuk, a barátságnak is szép lenyomatai.

Lázár Balázs, az esten közreműködő színművész az eltávozottakra emlékezve mondta el Rózsa Endrétől az Elsüllyedt csatatér, Utassy Józseftől A nagy szavak körútján és Oláh Jánostól a címadó, Elérhetetlen föld című költeményt.

A Kilencek története bizonyítja, hogy a tehetség megtalálja a maga útját, és az új kiadás immár kézbe vehető példája az időtálló értéknek. A múlt él, a Kilencek neve minden ellenkező jóslattal szemben fennmaradt, életművük a kortárs irodalom meghatározó része. Idézzük búcsúzóul és a már eltávozott alkotókra való emlékezésül Oláh János legendás versét:

Oláh János
Elérhetetlen föld

Itt lakom a barnasisakos dombok oldalán,
mint egy ezüstbalta, olyan fehér a házam.

Kint esik az eső, az ágak között
meg-megbotlik, csontjai lehullanak a földre.

Én a szobámban ülök egy háromlábú széken,
körülöttem szerszámok porosodnak.

Gondolataimban, mint egy mély folyóban
lesüllyednek az emlékezés roncsai.

Ismertem egy kovácsot, sokszor jártam nála,
én is vertem a vöröslő patkót.

Tudtam, milyen engedetlen a vas.
Néha kiültünk a küszöbre,

térdünkre támasztva fáradt karunkat,
és beszélgettünk.

Nem volt a szívünkben semmi,
ami kioltotta volna

az évszakok roppant illatát,
míg verőfényes őszi napokon

a domboldal száraz füvei közül
néztük a robogó fellegeket.

Kertész Dávid