Lélek a tükörben

Valamikor létezett az aranykor, az emberek és az állatok valamennyien kedvesek voltak, és szerették egymást. Legalábbis a mitológiák szerint. Most meg Bartók jut eszünkbe, A Kékszakállú herceg vára, a ki nem nyitott ajtók, és az ajtók mögött a bűnök nyomai. Jó kezdő- és zárómondatok, feszültségteremtés, mikrokozmosz, enteriőr, ezt mind el lehet mondani Tóth Krisztina új novelláskötetéről. Rózsafüzérszerűen sorakoznak benne a novellák, balladai homály lengi be a mikrokozmoszt, azt a magyar, de főleg fővárosi környezetet, melyet az írónő oly jól ismer. A címadó elbeszéléssel, a Fehér farkassal, azonkívül a Borjú és a Nyári gumi című írásokkal ellentétben a cselekmény szinte mindig lakásokban játszódik vagy bérházak lépcsőházaiban, liftjeiben. Tóth Kriszta a mindennapok drámáit rögzíti; mint például amikor az egyes szám, első személyű elbeszélő meghallja, hogy „Zokog egy nő a liftben”, ennek a sírásnak a hangja járja be a ház lelkét, a lift eltévedt madárként kóvályog az emeletek között, fentről türelmetlen férfihang hallatszik: Segíthetek? A főszereplő (vajon ő az igazi főszereplője ennek a tragédiának, az egyes szám, első személyű elbeszélő?) csak nehezen tud kijutni a házból, miközben végig azon tűnődik, ki lehetett a síró nő, és ki a goromba férfi. Sosem tudjuk meg, kik ők, bár az írónő találkozik egy férfival a liftben, aki gyanús neki, hogy miatta zokogott az ismeretlen nő, de közben azt is érzi, hogy a férfi meg azt gondolja, ő volt a síró asszony. És végül leszakad odakint az ég, ömlik a zápor, olyanformán, „mintha valaki csukott szájjal sírna egy ajtó előtt.” (Lift)

Vagy lakást akar eladni ez az első személyű én, és vevők érkeznek, pontosabban egyelőre csak érdeklődnek; egy házaspár, akinek férfitagja beáll a zuhanyzóba, és szétcsavarozza a plafon műanyag paneljét, beázás után kutatva. Végighever a díványon, felteszi lábát a franciaágyra, felcsavarja a szőnyeget: gombás-e a padló? Mindezt természetes udvariassággal, már-már szinte kedvesen, hiszen ők majdnem biztos, hogy megveszik a lakást, csak ugye nem akarnak zsákbamacskát. És a csattanó, hogy itt maradnának aludni, hoztak pizsamát magukkal, lefekvésig meg szívesen elkártyáznának a háziakkal, mert mint mondják, „ki szeretnék próbálni, milyen este és éjszaka a hely” (Vevők).

Tóth Krisztina ritkán használ neveket, a főszereplők többnyire „csak” férfiak és nők, így valamiféle általánosságba emeli az enteriőr-drámákat, perspektívát ad nekik, felfesti az egyetemesre.

Az egyes szám harmadik személyt felváltva használja az első személlyel, a sorrendben harmadik elbeszélésben is találkozhatunk ezzel a formával, a Tizenhét lakásban. Változnak a szerepek: itt az elbeszélő keres lakást, de nem azért, hogy megvegye. Egészen más cél hajtja. Ifjúkorában ő is egy hasonló panelházban lakott, ahol minden lakás beosztása egyforma, csupán a bútorok és a színek, szagok másak. Gyermekkori nosztalgiából járja a lakásokat, egyre szűkítve a kört a ház felé, ahol ő is hosszú éveket töltött. Végül csak becsönget hajdani saját lakásába is, valahogy úgy, mint amikor tiltott gyümölcsbe harap az ember. Semmi különös nem történik ezekben a novellákban, mindennapi élethelyzetek, mégis elképesztő tömörséggel és tapinthatósággal megírva. Aztán a negyedik írásban eltörik valami. Minden megváltozik, kiesünk a megszokott olvasói szerepből, nyári hőségben is borzongva faljuk a betűket. Szó sincs már első személyű énről. Családon belüli megrontásról, elhallgatott abúzusról szól a „mese”, apáról, aki művészi tornára járó kislányával szexel. Ajtókat tép fel az írónő, az ajtók mögött jeges szél üvölt, hurrikán tombol, míg idebent látszólag mindenki eljátssza ráosztott szerepét: ha nő, akkor kötelességtudó háziasszony, ha férfi, akkor gondos nagypapa mindhalálig (A nő, aki nem törölte le az apját).

Az áldozatok majdnem minden esetben nők, bár van kemoterápiára járó rákos beteg férfi főszereplő is (A bal oldali szék). Az ötödik novellában galériásnő az áldozat, és őrült festőművész férfi a „tettes”, aki ugyan nős, ám ez nem zavarja abbéli szándékában, hogy a galériásnőt megkörnyékezze (és itt most finoman fogalmaztam). A hatodikban, a kötet címadó írásában, a Fehér farkasban a szex már rutin, az elidegenedett világban csupán gyorsan lenyelendő pirula, sebtében bekapott száraz kenyér. Itt még az öngyilkosság sem jön össze a lánynak, az állatkerti fehér farkas pedig ugyanolyan érzéketlenül, szenvtelenül bámul rá, mint azok a fiúk, akik használják a testét.

A tizenhat elbeszélés többnyire válással, elmagányosodással, halállal végződő történetet dolgoz fel, de van azért köztük olyan, amelyben felsejlik valami jó is, valami jobb életnek, emberibb sorsnak a lehetősége (Nyári gumi, A bal oldali szék). Kár, hogy több szöveg esetében már kitaláljuk a fordulatot, előre tudjuk, mi fog történni szegény nővel és a gonosz férfival – mint a Hinta, a Hírhozó című írásokban. Szürkeség, szenvedés, és az a bizonyos bartóki hetedik ajtó, amely ha kinyílik, akkor jön az igazi haddelhadd, vagyis a visszafordíthatatlan, megjavíthatatlan nyomorúság. Többé már semmi nem lesz a régi.

A záró novellában visszatér az első személyű én, ám ezúttal egy festőművész férfi alakmásában. Most férfi az áldozat, őt, pontosabban a művészetét nem érti meg a festő öregedő felesége. Az írás nyilván szimbolikus, bár a kép és alkotója – Jan Kopetzky – valóban létezett (A tükör).

Zseniális ötlet, hogy a letakart festményt a szolgáló tükörnek nézi, és arra gondol, meghalt valaki, ezért takarták le a tükröt; pedig valójában az ott a kép, amin a házastársak összevesztek. S mikor az elbeszélés végén az urától elköltöző asszony a velencei tükröt is magával viszi, s a szolgáló már helyesen kérdi, hogy vajon miért van letakarva a kép, ezúttal a festő feleli azt, hogy az valójában egy tükör. „Odafordultam hozzá, és szelíden elismételtem neki, hogy az ott nem festmény, hanem egy velencei tükör, és hogy azért takartam le, mert meghalt valaki.” A művészt végül még a szolgáló is elhagyja, ott marad egyedül az üres házban. „Dolgoznom kellett, nem maradt más.”

Az olvasóra marad, hogy eldöntse, mindig is éjjel lesz már ezentúl, mint Bartók halhatatlan művében, vagy talán visszatér a múlt ködébe vesző, aranykori együttérzés és szeretet az emberek lelkébe. Tóth Kriszta novellái nem az utóbbi megoldást sugallják. Mintha monomániásan ismételnék a Vörösmarty-sort: Nincsen remény! nincsen remény! Pedig talán Bartókén kívül más ajtók is nyílnak a világban.

Tóth Krisztina: Fehér farkas. Magvető, 2019.