Ugrás a tartalomra

Az eltűnt gyermek

Etűd a Kisvárosi noir sorozatból

Gyulai hadnagy rettenetesen utálta, ha gyermekek ügyében kellett nyomoznia, ezért aznap az átlagosnál is barátságtalanabb és kötekedő volt. A telefont, amiben értesítették a tízéves kisfiú eltűnéséről, még a szokásos lehangoltságával vette fel, amit a napi első kávé előtt mindig érzett, magának sem vallva be, hogy a kávénak ehhez semmi köze. Sokkal inkább annak a kilátástalan ürességnek, ami azóta kíséri, hogy a felesége elhagyta – amit annak ellenére, hogy szerette, jól elviselt volna, de a gyereket is vitte, az akkor tízéves lányát, akinek a hiánya azóta is pótolhatatlan. Régebben sokszor mondogatta, hogy lányos apának lenni a legjobb dolog a világon, mindenkinek ki kéne próbálnia, annyi szeretetet nem kap senkitől férfiember. Nem sokkal ezután költözött ide a kisvárosba, immár öt éve.

De az igazi oka, hogy irtózott az ilyen bűncselekményektől, egy ügy volt még Budapesten, ami gyerekrablásnak indult, de gyilkosságba torkollt, és mindmáig nem tudta megemészteni, hogy lehet képes bárki megölni egy gyermeket. A kisfiú autista volt, ötéves, és megfojtotta egy ismeretlen. Állítólag csak játszottak, ami nehezen hihető, lévén a gyermek teljesen antiszociális, nem barátkozott, nem beszélt idegenekkel, a rokonaival is csak akkor, ha ő akart, és pusztán annyit mondott, ami a különös, de igen élénk agyában megfogalmazódott.

Szóval durva trágárságra ragadtatta magát, mikor megtudta, milyen ügyhöz hívják sürgősen.

A szállásadónője ezt hallva messze elkerülte reggel, épp csak a kávét készítette az étkezőasztalra, Ilcsik tizedes pedig – fiatalság, bolondság – megjegyezte, miközben a helyszínre fuvarozta, hogy ha félóránál tovább együtt kell lennie vele, akkor egy életre kiábrándul belőle, és kereshet magának más menyasszonyt. A tizedes azóta flörtölt vele, hogy a férfi a városba érkezett. Gyulai lesújtó pillantást vetett rá és szó nélkül kiszállt a kocsiból. Léptei messze visszhangoztak az üres folyosókon. Az iskola néptelen volt, a gyerekeket, kivéve az eltűnt fiú osztályát,  hazaküldték, és a tanárok, akiknek nem volt dolguk vele, szintén hazamentek, örültek a rövid munkanapnak. A többiek bosszankodva sugdolóztak a tanári szobában, főleg arról, mennyire kínos lenne a kötekedő fővárosi nyomozó kérdéseire válaszolni. Egyikük, a matematikatanárnő, negyvenes, szikár, egyedülálló nő hatalmas pápaszemmel, kijelentette, neki annyira fáj a feje, hogy egyáltalán nem is tudna találkozni azzal az arrogáns férfival, nem is érti, mit keres még itt. Talán mert a gyerek egyedül matekból volt jó, mondta egy alacsony, köpcös férfi, a történelemtanár, minden másból bukásra állt, elmagyarázhatná a nyomozónak, és ha már itt tartunk, az egész tanári karnak, mivel tudta rávenni a tanulásra, ami senki másnak nem sikerült, csak nem a női bájait vetette be, fejezte be röhögve. Szórványos vihogás, kuncogás hallatszott. A matematikatanárnő sértődötten az ajtó felé fordult, indulatosan kinyitotta, kilépett, és azonmód összeütközött az érkező Gyulaival úgy, hogy mindketten visszapattantak, és hogy el ne essenek, reflexszerűen elkapták egymás karját, derekát, úgy tudtak csak megállni az ajtóban, összeölelkezve. Mária, bődült el Gyulai, mire a matematikatanár rebegve válaszolt, Erzsébet, ha szabad… Nem maga, vetette oda Gyulai, Mária, bődült el újra, szedje le rólam ezt a nőt, és kezdjük el a kihallgatást! Ilcsik tizedes udvariasan köszönt, csókolom, Erzsi néni, kérem, üljön a helyére, majd szólok, ha ön következik… Már a bukottak is nekünk dirigálnak, sóhajtott a nő alig hallhatóan, de megadón leült az asztalához.

A tanárok álmosító semmitmondása tovább ingerelte. Mintha senki nem ismerte volna a kisfiút, aki ide járt ötödik éve. Csak abban volt egyetértés, hogy lusta volt és haszontalan, általában nagyon utálták a tanárok. Még Erzsébet, a matematikatanár is, pedig nála kifejezetten jól szerepelt, csupa jó jegye volt, és a tanárnő el is gondolkozott, hogy indítaná tanulmányi versenyen, de a szülők tiltakozása miatt erről végül letett. Az osztályfőnök annyit tett hozzá, hogy a szülők előtt általában kisebbítette a fiúval kapcsolatos gondjait, mert tudja, hogy a rossz jegyek miatt amúgy is sokszor megverik, és nem akart ehhez további támpontokat adni. A magyartanárnő pedig megjegyezte, hogy egyedül a gyerek nagyanyja érdeklődik időnként, hogy tanul a fiú és hogyan lehetne fejleszteni, de erre csak azt tudom mondani, mondta a tanárnő, hogy meg kéne végre tanulnia olvasni. Gyulai megtudta azt is, hogy a család, ha nem is megbecsült, de jól ismert a városban, menő építési vállalkozást visznek, pedig az apa a kőműves szakmunkás-bizonyítvány megszerzéséig jutott csak, az anya pedig ápolónő volt a kórházban, amíg meg nem engedhették maguknak, hogy otthon maradjon háztartásbeliként. Vannak irigyeik és persze haragosaik is, akik nem voltak megelégedve a munkával, ezért ebbe az irányba is ki akarta terjeszteni a nyomozást. Felírta magának, hogy később szerezzen listát a reklamáló kuncsaftokról. Érdekes, gondolta, amikor reggel a szülőkkel beszéltem, ezt elfelejtették megemlíteni, ha jól emlékszem, úgy fogalmaztak, őket mindenki elismeri, még a polgármester is pertuban van velük, nem mellesleg az ő házát is ők építették. És persze a katolikus közösség, ahol szintén nagy becsben tartják őket, ha másért nem, a bőkezű adományok miatt. A férfi a vezetőségi testületben is benne van.

A tizedes ezalatt az osztályfőnök segítségével az osztálytársakat kérdezgette, tudnak-e valamit az eltűnt gyerekről. Sok kuncogás és feszengő izgés-mozgás közepette végül megtudta, hogy nem volt kimondott barátja, magányos és indulatos gyerek, a csínyjei durvák, de ötletesek – például amikor az osztályfőnököt bezárta a vécébe, hogy ne tudjon dolgozatot íratni – mesélték, vagy amikor kijavította a naplóban a jegyeit, de véletlenül más nevéhez írta a jó jegyeket, az ő elégtelenje pedig megmaradt, meg is bukott félévkor, a jó bizonyítványért beígért biciklit sem kapta meg az apjától (itt nagy röhögésben törtek ki néhányan). A padtársa, egy vékony szemüveges kisfiú azt mondta, sokszor, utoljára épp tegnap mesélt arról, hogy megszökik, felmegy Pestre, vagy Ausztráliába, amelyik messzebb van, mondta bizonytalanul. Abban egyetértettek, hogy a tegnapi tanítás vége óta senki nem látta, egyikük állította, hogy nem haza, hanem az ellenkező irányba, a pályaudvar felé indult.

Árulja már el, Mária, mi a fene esett ezekbe az emberekbe?, kérdezte Gyulai jó két órával később az autóban, amikor a vasútállomás felé tartottak, ezek a tanárok a gyerekről alig tudtak valamit, csak hogy összeférhetetlen és lusta, de egymást úgy szidták, mintha az életük múlt volna rajta. Tényleg érdekli?, kérdezett vissza a tizedes, mert hosszú a történet és nem vágok bele, ha csak idegességében kérdezi. A nógatásra hozzákezdett: a régi igazgató több, mint húsz évig vezette az iskolát. Nem mondom, hogy minden rendben volt, voltak ellenlábasai, de nyugalom volt. Amikor elment nyugdíjba, egy erőszakos nőt, a városi önkormányzat kormánypárti frakcióvezetőjének a feleségét nevezték ki igazgatónak. Őt jobbára mindenki utálja, mégis sokan elkezdték támogatni, mert tudták, hogy miután politikai kinevezett, megszabadulni úgysem lehet tőle, de előnyöket várhatnak. Amíg a nő csak tanított, nem volt vele sok baj, én is hozzá jártam magyarórákra, ám miután igazgató lett, kettészakadt a tantestület és eluralkodott az irigység, mert csak a támogatói közül kerültek ki helyettesek, munkaközösség-vezetők, hiába nem ők voltak a legjobbak a feladatra. Én felsős voltam, amikor ez elkezdődött, de alig vártam, hogy kikerüljek innen, kezdett bolondokházára emlékeztetni az egész. A színvonal romlott, akárcsak a hangulat. Lassan átalakult a gyerekállomány is, a jobb családok inkább az újonnan alakult református iskolába íratták a gyerekeket, ide pedig egyre több roma gyereket hoztak, meg a tanyavilágból jöttek a hátrányos helyzetűek. Minden kicsinyes szembenállás felerősödött, a tanárok csatározni kezdtek, ki a másik termét akarta, ki a számítógépét, netán a csoportját, ágáltak a kinevezések ellen, a régiek utálni kezdték az újakat, volt, aki a folyosóról becipelte a termébe a másik osztály virágát, szóval nevetséges háborúzás alakult ki, mindenki mindenki ellen. A tanulók szempontjából a legrosszabb az volt, amikor az iskolai ünnepek háromórásra nyúltak, aminek nagy részében az igazgatónő mondta a magáét. Alig lehetett kibírni, nyolcadikban már el se mentünk, egy március tizenötödikén az egész osztályunk hiányzott, abból nagy botrány lett, majdnem kicsaptak, mert felvetettem, hogy menjünk inkább kirándulni. Felvételi előtt ezért is kaptam kettest magyarból. Szerencsére a rendészeti szakközépben ezt nem nézték… Szóval maga ilyen vezető személyiség volt, Mária?, kérdezett közbe Gyulai. Aznap először mosolygott. Még olyanabb, Gyulai, évődött a lány, majd megtudja az esküvőnk után, addig még jól viselkedem…

A vasútállomáson nem látta senki a fiút, a pénztárosnő esküdözött, ő nem adott neki jegyet se Pestig, se Ausztráliáig, de még máshová sem. Ne nézzen má’ madárnak, csak tudom, hol van Ausztrália, odajárnak síelni a nászomék, győri átszállással megy a közvetlen vonat, erre a gyerekre meg amúgy is emlékeznék, a vérém rérikéje barátnéjának az unokája az, szoktam is látni a nagyanyjánál, ámbátor ritkán, nincsenek jóban a fiú szüleivel, mondta. Gyulai fortyogott magában, miféle nyelven beszél ez a nő. A címet tudja?, kérdezte meg végül, beugranánk a hölgyhöz, mondta.  

Végül nem ugrottak be, mert üzenet jött a kapitányságról, miszerint kész a lista az építési vállalkozó elégedetlen ügyfeleiről, illetve, ami azt illeti az összes ügyfeléről. Gyulai úgy döntött, ideje inni egy kávét, és visszamentek az őrsre elolvasni a jelentést.

A délután a felsorolt személyek ellenőrzésével telt. Egy járőr egyik embert a másik után szállította be a kapitányságra kihallgatásra. Majdnem este lett, mire végeztek, csak két név maradt ki, akik nem tartózkodtak a városban. Az eredmény egybehangzó volt, azon kívül, hogy mindenki kikérte magának, hogy a rendőrség zaklatja őket, egyetértettek abban is, hogy a vállalkozó jól dolgozik, szép munkát ad ki a kezéből, de a kezdeti ajánlatához képest a ház mindig megdrágult, volt, ahol több, mint másfélszeresére nőttek a költségek, és mivel az építkezés közepén nem ajánlatos kivitelezőt váltani, a legtöbben inkább lenyelték a többletet, aki meg nem, annak a mai napig nincs befejezve a háza, hol építőanyagot nem kap, hol a hitele drágul meg, attól függően, hol veti be ellene a befolyását az építő, de beszéltek olyannal is, aki tíz éve vakolatlan házban lakik, mert a többlet költségek miatt elfogyott minden tartaléka. Mindenkinek lett volna indítéka bosszút állni a vállalkozón, de senki sem tette, az összes alibi helytálló, még azoké is, akik elutaztak, mert már azelőtt elhagyták a várost, hogy eltűnt a gyermek. És persze váltságdíjat sem követelt senki, úgyhogy ezt a vonalat el kell engedni, döntött Gyulai. De még így is rengeteg eshetőség van, gondolta, a pedofil elkövetőtől a világgá menésig.

Már tíz órája nyomozunk, és semmi eredmény, sóhajtott Gyulai fáradtan, érezte, hogy egyre ingerültebb az egyhelyben topogástól. Ahogy múlik az idő, egyre kisebb az esély arra, hogy épségben megtaláljuk, dühöngött. Ilcsik tizedes próbált érvelni, hogy hiszen nem is tudják pontosan, mi történt a gyerekkel, de az ideges Gyulai letorkollta: annál rosszabb, Mária, mit tud maga erről, majd ha találunk egy harminc kilós kis hullát egy elhagyatott helyen, amit már félig megettek a vaddisznók, akkor álljon neki vigasztalni, tudom, miről beszélek, higgye el, az idő ellenünk dolgozik.

Jobb ötlet híján, hogy ne csak várakozással teljen az idő, amíg valaki valahol a körözés alapján felismeri, elmentek újra a gyerek szüleihez. Az apa gyalázni kezdte őket az eredménytelenség miatt, de látták rajta, hogy már nem színjózan. A felesége összetöpörödve ült a fotelben és csendesen válaszolgatott a kérdéseikre. Gyulai a rokonságról kérdezgette őket. A nő elmondta, a családjaikkal nem tartják a kapcsolatot, az ő rokonsága messze lakik az ország másik végén, a férjének meg csak az anyja él, itt a belvárosban, de elmondása szerint bolond az öregasszony (az nem is kifejezés, tökhülye az anyám, óbégatta közbe a férfi), az apósom halála óta becsavarodott abban a nagy házban egyedül, folytatta a nő, és furcsa dolgokat beszél, nem is látogatjuk, mióta mindenbe beleüti az orrát, folyton mondja, mit hogy tegyünk a gyerekkel is, és nem értette meg, hogy mi nem kérünk a segítségéből. A fiunkat eltiltottuk tőle, és megmondtuk az öregasszonynak, hogy ne keresse, mert nem akarjuk, hogy találkozzanak. Ennek van már vagy három éve, azóta nincs közöttünk kapcsolat, csak a férjem néz felé időnként. (Rusnya vén szipirtyó lett az anyám, szipogta részegen a férfi, egy elviselhetetlen minden-lében-kanál boszorka.)

Akkor összefoglalom, mit tudunk eddig, mondta Gyulai a tizedesnek az irodában kávéval a kezében: van egy lusta, gyakorlatilag analfabéta gyerek, akit vernek a szülei, és utálnak a tanárai és aki magányos, a többiekkel nem nagyon keveredik. A szülein kívül nincs más rokona, csak a nagyanyja, akitől eltiltották, mert bolond. Tudja, Mária, az a véleményem, a gyereknek minden oka megvan a szökésre. Ha biztos lenne, hogy tényleg erről van szó, meg is nyugodnék… Gyulai, maga még érzelgős lesz öregkorára, válaszolta Ilcsik tizedes, és rosszul tenné, ha kiengedné a szálakat a kezéből. Tudja mit, hazafelé benézek a nagymamához, hátha mond valamit, őt még nem kérdeztük, fejezte be a lány. Gyulai felsóhajtott, az a baj, Mária, hogy maga nem nyomozhat egyedül, úgyhogy magával kell mennem, bár szerintem fölösleges. Viszont sosem bocsátanám meg magamnak, ha kihagynánk egy nyomot és kiderülne, hogy ott lett volna a megoldás, tette hozzá.

Mária, a maga családja mivel foglalkozik?, kérdezte Gyulai útközben. Ne izéljen már, Gyulai, incselkedett Ilcsik tizedes, észrevette, hogy feltett nekem egy személyes kérdést, maga tényleg tudni akar rólam valamit, magával valami nagy baj lehet, csak nem beteg? De kihasználom az alkalmat, elmesélem, apám lakatos volt a téesz karbantartó részlegén, anyám meg eladó az áruházban. Tesóm nincs, sajnos, tette hozzá sóhajtva. Nekem sincs, mondta Gyulai. És maga, kérdezte a tizedes, magának mik a szülei? Már nem élnek, felelte Gyulai, apám ügyvéd volt, anyám könyvelő, gazdag családnak számítottunk az előző rendszerben, én is jogot tanultam, csak később lettem rendőr… Sajnálom, mondta a tizedes. Hogy később lettem rendőr?, kérdezte Gyulai csodálkozva. Nem, hanem hogy nem élnek már, magyarázta bosszankodva Ilcsik, hogy lehet ezt félreérteni, értetlenkedett. Tudja, miattuk lettem rendőr, mondta Gyulai halkan, ügyet sem vetve a lány indulatos beszólására, egy nap balesetet szenvedtek, folytatta, üres úton fényes nappal fának hajtottak a vadonatúj Jaguárral, az nagyon menő kocsi volt, mindössze három volt belőle Pesten. Azonnal meghaltak, és én máig sem hiszem, hogy baleset volt, apám jól vezetett és sosem ivott, bár azt állították, részeg volt. Nem is indítottak nyomozást, hiába ágáltam, úgyhogy magam vágtam bele…

Az öregasszony lakása szedett-vedett múzeumra hasonlított, régi tárgyak egymás hegyén-hátán, padlón, lépcsőn, polcokon, mindenütt, és rengeteg fénykép, mozdulni sem lehetett az arcoktól, barátok, rokonok, ismerősök, az unoka százféleképpen megörökítve: így nem vagyok annyira egyedül, súgta oda Gyulainak. Hellyel kínálta őket és teával, Gyulai inkább kávét kért. Ilcsik tizedes felemelte a nyitott könyvet a fotel mellett és belenézett, a Pál utcai fiúk, mondta, ezt szerettem, kötelező volt a suliban, csak túl kicsik voltunk hozzá, azt hiszem… Az unokámnak olvasom, mondta az öregasszony, míg tálalta a kávét, tudják, tanulási nehézségei vannak, de az a fafejű fiam képtelen belátni, azt hiszi, gyengeelméjűnek tartom a gyereket, pedig csak tudom hogyan segíthetek rajta. Nem verem, mint ő, nem is gúnyolom, mint a tanárai, én elolvasom neki a könyvet és részletesen elmesélem, ő pedig megjegyzi, nagyon jó esze van, számtanból például kitűnő. Nem is tetszik tudni?, kérdezte Ilcsik tizedes megrendülve, nem is tetszik tudni, hogy az unokája eltűnt? Dehogy tűnt el, tiltakozott az öregasszony, itt van nálam, odafönt alszik az emeleten, ha kipihente magát, folytatjuk, addig én előre olvasok… dolgozatra készülünk, magyarázta, mikor Gyulai felpattant. Szó nélkül kicsörtetett az előszobába, fel az emeletre, és azután csak a megkönnyebbült kacagását hallották.

Tudják, magyarázta az öregasszony, sokat beszélgetek a magyartanárával, aki azt hiszi, nem tud olvasni, mert buta és lusta. Pedig csak diszlexiás, beszéltem egy pszichológussal, az is igazolja. A fiam azóta nem áll szóba velem, mióta felvetettem, vigyük el hozzá a gyermeket. Nem engednek a közelébe sem, de mi túljártunk az eszükön. A gyerek megtanított, hogyan kell használni a telefonomon a Fészbúkot, azon üzengetünk egymásnak, így az írást is gyakorolja, és kapcsolatban is lehetünk. Ha felelnie kell, ide szökik. Tavaly pár óra alatt el tudtam neki mesélni a Kincskereső kisködmönt, mert jóval rövidebb, ráadásul olyasmit ír, amiben magam is felnőttem, tudják négyéves koromtól dolgoztam apám mellett a tanyán… Szóval megbeszéltük a telefonos  üzengetőn, hogy kifogom az iskolából két napra, és végig vesszük a Pál utcait… még meg is kéne beszélnem a tanárával, hogy dolgozat helyett inkább feleltesse őt… Tudja maga, hogy az egész rendőrség, velünk az élen, ezt a fiút kereste egész nap?, kérdezte Gyulai vádlón, de a néni tekintetétől megenyhült. Tudom én, folytatta Gyulai, hogy a fia nem könnyű eset, és az iskola is elég necces, és hogy maga csak jót akart, de haza kell vinnünk a gyermeket. Ilcsik tizedes közbeszólt: már csak harminc oldaluk van hátra, azt még este és reggel be tudnák fejezni… mi lenne, ha csak reggel találnánk rá a fiúra?

Gyulai vállat vont és szó nélkül kifordult a házból. Végül is nem történt bűncselekmény, inkább csak családi perpatvarnak nevezném az eseményeket, nyugtatta magát.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.