„Egyedül maradtunk a pusztulás fogatlan állat-ínyén”

Böszörményi Zoltán

Simogató

Ma puha szellővel takaróznak a virágok,
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

 

Farkas Árpád

Nyitott égbolt                                   

Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat.
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem

 

Nádasdy Ádám

Dzsesszkoncert

Nem szoktam én már gondolkodni, Mackó,
csak nézek üresen a dzsesszkoncert alatt,
amíg a bőgő, vörös-barnás, kopott,
a tüskéjével a padlóba szúr,
a vén bőgős akörül pörgeti,
szinte masszírozza a húrokat.
 
Nincs énnekem már bűntudatom, Mackó,
bár listákat még csinálok azért,
valahányszor a szaxis hátrahajlik,
egy újabb tétel jut róla eszembe,
a gerincről, hogyan tud hajladozni,
szinte a sárga földig hátrahord.
 
Én megbánom, ha előjövök, Mackó,
maradtam volna az egérlyukamban,
oda is behallatszik a zene,
ott is remeg a fal, életerővel.
Magában, csukott szemmel, önfeledten,
mint rágcsáló, rágózik a dobos.

 

Balla Zsófia

Másokkal, láthatatlanul

Hogy nincsenek már itt velünk azok,
kiket szerettünk, s azok sem, kiket
meghitten megvetettünk, de mégis, e sok-
féle azt summázta, együtt vagyok
minddel élő; vitázunk, csókolózunk,
futólag gondolunk egyikre-másra. Míg
látatlan, testem fölött puha lózung
az arcom – emlékeztet rám, ki bent lakik,
aki vagyok – s ki értetlen csodálja
az égboltot, a szörnyű s lágy világot.
Nyáron várom, nyitott-e már a mályva,
gyógyul-e már sok csöpp viszály, s ha lángot
vetett, tudom-e oltani. Az ágyba
egy mondatot viszek, mely élni visszarántott.

 

Rakovszky Zsuzsa

Az utolsó napok

Lehúztam negyven évet
ezen a világvégi, poros provincián,
ahol sosem történik semmi. Negyven éve
nézem a messzeségben a kopár
hegyek körvonalát, a sárszínű folyót,
azt a néhány nyomorúságos
utcát, a vályog- és faházakat,
(ahol nyaranta fuldoklunk a portól,
télen a hó elvág a külvilágtól),
meg azt a pár vidékies villát a dombon,
ahol a  savanyú szőlő terem,
fanyar, fukar bogyók egy naptalan vidéken
(a bor, ami belőle készül
jóformán  ihatatlan). A capitolium
megpróbál várost mímelni: középen
az ormótlan triász:  Jupiter, Héra és Minerva,
a durva, elnagyolt vésővonások,
harmadrangú mester kezére vallanak,
(ráadásul Minervának letört az orra!).
Különben mindegy: úgyse tiszteli
őket már senki, mint ahogy
Mithrászt s a többi megjegyezhetetlen
nevű és homályos eredetű
istenséget sem. Baj, betegség,
jégeső idején kapkodva és  hitetlen,
futunk szárnyuk alá, de elfelejtjük őket,
amint a nap kisüt. Legfeljebb puszta névként,
mint elcsépelt hasonlat tárgya élnek
tovább a gördülékeny
üres versezetekben – ilyenek
még itt, a világ végén is születnek,
pár megkeseredett,
kegyvesztett hivatalnok, leszerelt katona,
vagy száműzött szónok bíbelődik velük,
elűzni az üres esték unalmát.

Eközben a folyón túl,
szemek, akár éh farkasok szeme,
szempárok ezrei, tízezrei 
villognak vészesen: minket figyelnek
a tölgyerdők ködéből, ahol a szent ligetben,
a mély sötétségben, fában, patakban,
istenek élnek, a kopár sziklák fölött
színarany istenarc lebeg: a hold.
Ahol minden férfi harcos, a gyermek
alighogy járni megtanult, letört
ággal, kóróval a kardvívást gyakorolja:
durva vászonba öltözött
asszonyaik örökké
szoptatnak, és tűzgyújtással vesződnek,
nem ismerik a szerelem fortélyait, melyek
a csömörből  újabb vágyat csiholnak,
mert  nem ismerik, a csömört sem,
szűkös életüket komor erény
uralja és a vakhit vakmerése.

Néha megpróbálom magunkat
az ő szemükkel látni: az irigység,
undor  és megvetés kegyetlen
éleslátásával, vagy szenvtelen
vadász-pillantással, amely a préda
szokásait fürkészi a homályból:
szánalmas lények vagyunk, semmi kétség!
Veszélyérzetünk eltompult, a testünk
puffadt a tétlenségtől és a sok
hústól és egzotikus fűszerektől.
Unalom, szorongás és rossz emésztés
fakítja  sárgás szürkére a bőrünk –
szürkék vagyunk, akár az árnyak, 
sápadtak, mint  a holtak szelleme,
mert azok is vagyunk:
mozgó, táplálkozó, párzó halottak!
Árnyakként kóválygunk egy árnyvilágban,  
ahol az élet  forrása kiszikkadt,
lelkünk üres, elménk a semmit őrli,
megértünk  régesrég a pusztulásra! 

Sokszor, ha éjszaka
álmatlan járkálok, és nézem a vizet,
üresen fénylik, csillagok fekete tükre,
de én közeledő
csónakok árnyát látom, emberi
árnyakat, evezőik hangtalan
ütemes mozgását, fülemben az utolsó
percek csöndje,  mielőtt még kitörne
a falakat reszkettető üvöltés,
nyílvesszők sziszegése, reccsenés,
törött csonté, bezúzott koponyáké,
a láng süvöltése, ahogyan falni kezdi
a fát és vályogot, életem összegyűjtött,
lim-lomjait. Ha erre gondolok,
úgy látok mindent, ami most körülvesz,
az ezerszer megunt sivár látványt, a vályog
házak falát, Minerva törött orrát,
mintha máris csak emlék,
halványuló emléke lenne annak,
mi nemsokára por lesz és hamu.

S ettől minden megunt
tárgy hirtelen ragyogni kezd, telített,
izzó fénnyel, ahogy csak
sötétedés előtt szoktak a dolgok,
s egyszerre olyan  gyöngédség fog el,
a szeretet olyan vak áradása,
hogy annak töredéke,
egyetlen morzsája elég lett volna,
mikor még nem volt késő, mikor volt még idő,
hogy mentsem és megvédjem bármi áron
őket és önmagam.

 

Mezey Katalin

Vers Ady maszkjában

Elfárasztott, amit addig megéltem.
Ha lázadtam, csak jogaimat kértem.
A jogainkat.
Tanulságaim használatlanok.
Idegen ez a kín
utódaimnak.
Elsöpört korom.
Most koromat is elsöprik. Soron
van épp a múltnak elmúlása.
Nem leszek zászlósa már új időknek.
A múlt takarítatlan terein időznek
gondolataim.
A megfejtetlen kor-tragédiát
nem törlik le új eufóriák,
csak éppen meg se látják.
Rohannak új reménnyel új utakra,
kétségeimmel itt hagynak magamra,
s én féltőn, lassan fordulok utánuk
rettegve most már az ő pusztulásuk.
Mert nem volt könnyű az, amit megértem,
de az övék már be nem váltott reményem,
bennük folyik tovább balsorssal teli sorsom,
az élet, melynek titkát meg nem oldom.
Az élet, melynek titkát meg nem oldjuk.

 

Szőcs Géza

Vadlúd, vadember, vadleány

Van egy leány, holdbeli.
Van egy vadlúd, pompeji.
Valamelyik tűzhányóban
él egy leány fönt a Holdban.

A bombayi bazárban
van egy kendő selyemből.
És a kendőn vadlúd gágog,
ott gágog a selyemben.
Ki nem megy a fejemből,
vadlúd van a fejemben.

Van egy bazár, bombayi.
Van egy vulkán, pompeji.
Egy pompeji madár van
a bombayi bazárban. 

Mikor majd az éjfél eljő,
mikor bezárt már a bazár,
s nem nyitják ki többé ma már,
akkor nyílik meg a csőre,
akkor szólal meg a madár.  

Ott a kendőben lakik,
Holdban épült városát,
s engem keres benne ő.
Míg a régvolt romokon
búzavirág, búza nő.

 

Ladik Katalin

Megismersz engem

Csokrot kötsz, amelyet aztán nőnek hívunk.
Kirakatba teszel. Kitéped hajamat,
vágyaimat, kacagásomat,
hogy fölismerd a női seb illatát.

A szél visszafújja kitépett hajamat.
Belé fonod színes álmaimat, ráncaimat.
Nőbe zársz, melyet kirakatnak hívunk,
és már nem ismersz meg engem.
Megfakult, vigyorgó önarckép.

 

Orbán János Dénes

Nomád

Nomád zenét hallgatok
a Youtube-on, nem tudom, mi lelt,
fölbukkant majd elragadott egy kazah
történelmi giccs, és fölébredt bennem
az őskelet. Végtelen puszták, feneketlen
ég, sólymok és véres harcosok,
és egyetlen erény: a győzelem.
Evolúciós szempontból a történelem
legeredményesebb férfiúja
Dzsingisz kán. A kutatások szerint
minden kétszázadik férfi a világon
hordozza génjét. Ennek érdekében
több mint száz gyermeket nemzett,
és mintegy huszonötmillió vetélytársát
mészároltatta le, utódai ezt még
megtriplázták. Nem az én világom
– az univerzum: a kávéház és a könyvtár –,
mégis lenyűgöző a véres erő,
melynek bűvöletében az ősök éltek.
Nem volt semmi más az életükben,
csak a szenvedély. Harc és szerelem.
Nem udvaroltak: asszonyaikat
elragadták. És az elrabolt
nők példás feleségként imádták
a rablót. A Stockholm-szindrómára
ennél jobb esettanulmányok
aligha vannak. Hát magába szívott
az éjjel ez a véres, vad szabadság,
és vágtattam volna ész nélkül
szembe bármilyen túlerővel.
Ehhez képest ébredés után
nyulat pácoltam, és a vadsághoz
ennek csupán annyi köze volt,
hogy vadhúsra való fűszerrel
ízesítettem. Az állatot,
mit le nem vadásztam, hanem
a Lidlben raktam bevásárlókocsimba.
A szomszéd törzs legszebb lányának,
akibe fülig szerelmes vagyok,
verseket írok. Pedig csak néhány száz év
telt el. Egy fél perc sem az evolúcióban.

 

Bogdán László

1. Az éden

Öleltelek méteres hóban,
a tó tavaszi énekében.
Felidézve Amerikából,
ma is hiszem, ez volt az éden.
 
Azok az égi havazások
és Szibéria visszajárnak.
Tested templomát imádtam,
negyvenöt éves bősz vadállat.
 
Te nevetve szelídítettél,
veres hajú, orosz boszorka.
Hóban forogva ölelkeztünk,
úgy, ahogy nem tudom, mióta.
 
A havazás megbolondított,
berkenyeágról cinke nézett,
öled kútjából ittam ismét,
smaragdzöld szemed megigézett.
 
Amerikából visszanézve
mindez távoli, kusza álom.
A tó tavaszi énekébe
áttűnő arcunk mégis látom.
 
A fehér tajga elvarázsolt,
már nem voltunk fiatalok,
de ifjúságunk visszahozták
sámándobok, sámándalok.
 
Elveszetten öleltelek,
Éreztem, végre hazaérek.
Rajtunk, s a fehér ragyogáson
nem lehet úrrá az enyészet.

 

Sántha Attila

Második razglednyica

Mielőtt elértem volna hazám,
az Isten háta mögött (értsd:
egy faluban, közel a határhoz)
évekre megálltam.

Kilestem onnan néhanap,
otthon a hegyekben hogy’ jött
és ment a hó, zöldült, majd újra sárgult
az erdő, hol gyerekként jártam.

Ha átnéztem, kedves, a határon,
téged láttalak és magam,
amint egymást felnőttre faljuk –
szerelem és drámák, néha
az egekben, néha a poklokban jártunk.

(Ha átnéztél, nem láttál sokat:
elbújtam a vállai Mögé,
hogy belém senki se lásson.)

Illatod néha a szélbe belekap,
és húzna is át a határon –
ilyenkor kapaszkodok, az Isten háta
mögül nézem hazámat.

 

Turczi István

A montevideói

Grófom, ne ily szertelenül!
Élvezd előbb a látványt, a semmihez sem
fogható, egyszerit!
A saint-malói bástyasétány magasan a
tenger fölé emelkedik.
Két viharlökés közt a magányos szürke ormon
most kolostori a béke.
Az égbolt szegélye hermelin, felrémlik szívtépő,
bíbor alkonyatok emléke.
Érintésre változnak a színek, majd az erősödő széllel
eljön az éj és szinte ég
„az érzéketlen és kihívó csillagokkal kivert boltozatú
mindenség”.
Nemtelen titkok, sárkányfiak és szörnyivadékok, hajnali
romlás: mal d’aurore.
A lelkekben csigalépcsőn száll alá a vágy, s istent
káromló csend honol.
Ki vagy te, a bűn silány logikáján átlátó árnyék,
kivándorlók kárhozott fia
mérgező szavaid hatalmát égieknek tékozló,
vakmerő szubsztancia?!

 

Muszka Sándor

Idegen

Hová indultál a kietlen éjben,
sár borítja választott utad,
Üdvözlégy Máriát hadar a félelem,
vesd le magányod.

Pár óra, nap, oda minden erőd,
a falakon túlról már hallani
csikorgását az őrült malomnak,
Krisztus kegyelmezz!

A szépről akartál beszélni, tudom,
a virágzásba fúló tavaszról,
erdők csöndjéről, vadakról,
idegen állat.

 

Hevesi Judit

Futnak a lovak

És a lovak ma is futnak
és futnak szétgyűlölt ország vénái:
a folyók, az aszály is csak egy
katasztrófatípus.
Sorold fel, mi nem vagyok.
Beszélj róluk, akit mind jobban akartál,
szárítsd sivataggá a szívemet.
Mindig a lovak járnak rosszul.
Vakmerőség veled képzelni el
árulás nélküli végeket:
a lovak ugyan ma is futnak,
te újra eltéveszted a nevem.

Ha elvágtatnak innen, és unalomig
ismételtem távozásukat,
új aggodalmat keresek magamnak,
amiben végül egyedül maradok.

Holnaptól nem beszélek hozzád,
láthatatlanul, de még kicsit mellettem ülsz.
Tudom, hogy te lőtted le a lovaim,
két ordítás között már nincsen levegő.

 

Dobozi Eszter

Leskelő, tűhegyes pillantás

Te is jól ismered azt a madárszerűt,
a fej mozdulatát. Fészkén ugyan elült,
de csak résenlétek, örökös kényszerek
sejlenek szemében: egyszerre félelem,
egyszerre leskelő, tűhegyes pillantás,
mint a gyilkos erő: ragadozókban vád.
A vád, hogy te is élsz, és még itt lélegzel
az éjszaka alján, jobbodon kereszttel
s a Könyvek Könyvével el-elbóbiskolsz,
csak bestiaságát növeszti vérszomjas
vaddá. Az effélék küldenek bennünket
bitóra, állítnak – a vezényletükkel –
sortűz elé. Csupán mozdulni merészelsz?
Eltaposandó léssz! Féreg a szemében!

 

Clara Janés Nadal

Fúgák visszhangja
             Eco de fugas

Nem akarom látni magam,
távolítsd el a tükröt,
tükrözzön csak
más tükörképet.
Ezt pedig keresztezd
új tükörképek
szablyáival.
Hamar irizálás
mutatkozik majd
és vele együtt a semmi.
Én pedig,
tudván, hogy
a forma nem valós,
sérthetetlenül
benne leszek,
a szem számára
hozzáférhetetlenül.
                        
 (Szőcs Géza fordítása)

 

Clara Janés Nadal

Árnyék arkangyal
       Arcángel de sombra

Kék lepedőt terített szét,
átfogva a nyolc,
arany csillagporral hintett eget,
betakart vele engem és önmagát.
És átölelt,
mint a teljes mennybolt.

Az életembe lépett,
és aznap éjjel
a hajnal simaságáig csupaszította létem.
Vállamra hajtotta fejét,
mint könnyű virágszirom,
fekete fürtjeiből
a mélység íze áradt.
                    
(Farkas Wellmann Endre fordítása)

 

Petőcz András

A hajó, ha részeg

                                       (Arthur Rimbaud-nak)

 

A hajónak, amikor részeg,
s hullanak szét az alkatrészek,

kormányosa akkor már nincsen,
nem mereng semmi kincsen,

körötte örökös lárma,
nem gondol tegnapról mára,

dülöngél kétségbeesve,
valami fogódzót keresne,

mert hogyha itt a szakadék
nem segít matróz, vagy kadét,

nincsen ott semmi kapitány,
mutatni merre az irány,

akkor már mindennek vége,
pusztulást nyeldes a gége,

nem érhet békés kikötőbe,
minden part távoli tőle,

képzelheti, valami tócsa-
víz életre locsolja,

de ez csak képzelet,
fantázia-keret,

távoli, keleti bazár,
ami sírgödörbe zár.

 

Pethő Lorand

(nem) szerelmes vers

a farkasoktól megtanultam
az utolsó mindig a falkavezér
a fák évgyűrűit percek
alatt zúzza forgáccsá a balta
és a szerelem nem több
mint úri gyászmenet
szegfű illat nyikorgó
bivalyszekér
hogy varázsa van a várakozásnak
hogy a távolban bolyongó arcod
bőrét megérinthetem
a nyelvek alá rejtett kockacukor
megolvad
megtanultam az őszt nézve
felidézni téged
kabátok zsebébe rejtőzni
megtanultam a boldogság
nem egy szelet kenyér
nem szőke
és nem másfél mázsa
hogy minden pont
egyszer összeér
álmaink galaxisában

 

Bíró Tímea

Határok között

sokáig nem léptem át
anyám cserébe óriási táskákban
hordozta haza az országhatárt

ha istennek és a határőrnek jobb napja volt
ha anyámon szoknya volt
ha nem káromkodtak a szerbek

aranysárga magyarországot
kentünk a kenyérre
a szegedi szalámi úgy tapadt a krémre
mint az anyajegyek a bőrre

még alig éltünk így a konyakosüveget
csak üresen emelhettük a szánkhoz
a szüleim torkán viszont könnyedény
csúszott le az egész Csongrád-megye

miután apám elszökött az apaságától külföldre
nélküle keltünk reggel feküdtünk este
sírtam hogy a magyar termék behozatala helyett
miért nem vagyunk inkább embercsempészek

 

Jenei Gyula

Elégia

szitakötő-helikopterek az erdő melletti magaslaton,
ahol a temető felé fut az út. illetve csak futott,
gyerekkoromban: biciklikerekek taposta vékony
földszalag a fű között. mostanra benőtte a zöld, már
senki nem jár erre. a régi temetőt is fölszámolták.
talán föl is szántották. a srácok sem errefelé múlatják
az időt, inkább a deszkával próbálgatják ügyességüket
a főtéri betonon vagy képernyős játékokat bűvölnek,
ahogy a fiam. mit keresek itt én is? a közelben, kikötve,
legelő marha, távolabb pedig, a színperspektíva köztes
tartományában valamilyen siló épülete árválkodik.
körülöttem tehénlepény, kék vadvirág. mindig
azt hittem szarkaláb. de nem. nem tudom a nevét.
szöcskék és egy traktor hangja reszeli apróra a csöndet.
s a nap, mintha örökké sütne. gyerekkoromban
még nem féltem tőle, mert nem hallottam a káros
sugarakról. elképzelem, milyen lehet a tél itt
a faluszélen. mondjuk egy karácsonyeste, ahogy a tölgyek
állnak a hidegben, a hóban, ha éppen hó van, s én
messzi városban a családommal: fenyőfa, fények,
csillagszórók, s kint a felhőtlen égen vagy a felhők fölött
csillagok. elképzelem, milyen lehet itt az éjszaka télen.
ahogy állnak a tölgyek a hó alatt vagy csupaszon. szél
van vagy szélcsönd, esik vagy nem esik. elgondolom
a téli éjszakát. hogy moccan-e benne fácán, nyúl. vagy
csak a csillagok fáznak és remegnek, és nézik, amit most
megidézek a nyárban: a téli tájat, a telet, vagy ahogyan
állok valahol ebben a forgó szédületben – s egybecsúsznak
évszakok, napok és hetek.

 

Géczi János és Vörös István négykezese

Eltérített nyár

„Látja, mennyire gyönyörű ez a penész a kövön?”
                                                          Bálint Endre

 

Nyár van. Gyönyörű a penész a kövön!
Árnyékában a gyíknak hűsöl a zöld légy.

De ahhoz képzőművész kell, hogy a penészt gyönyörűnek,
a gyíkot béketűrőnek lássuk. Egy mozdulat és elkapja a legyet,
vége a hűsölésnek, a szépnek, jön a rút, a rút, a rút.
Ó, gyönyörűség!

Száj van. Gyönyörben fetreng a penész a kövön.
A gyík árnyéka zöldell és hősül.

Az árnyék fölhabzik, gyíkul,
rútul, szépbe csap,
ököllel orrba vág a szép,
gyíkká változik a világ, világgá a gyík,
csak a légy, csak légy nincs már sehol.
Seholul. Legyesül.
Világodik.

Iker sötét, amely alászáll.
Az egyike felhő, antik istenek elől búvó
harcosok morajlanak benne, a másikja az éj,
lármás szénszállító vagonokból
szökik és terül szét pora az antracitnak.

Por, por, por,
szürke az egész táj.
Tájszürke világban időz
gyík, légy, fölvizezett éjszaka,
megerjedt nappal.

 

Lőrincz P. Gabriella és Nagy Zsuka négykezese

Próbanyár

próbálom megszeretni a nyarat,
rovarirtóval, légkondival nem is olyan nehéz.
a nyárban is csak a tavaszt meg az őszt keresem,
a levegőt, a zsenge zöldet, a születést.
vagy halált, istenfestette barnaságot.
már gyermekkoromban ez volt a baj:
neked mindig az kén’, ami nincs…
a rügyben és az avarban
az elmúlás csodáját lesem.
a nyárban megfulladok,
a nyárban nem vagy ott nekem.
csak panelszobák forró lihegése,
hugyszagú koldusok a forró utcakőn.
levegőért futok városról vidékre,
loholok a vonat, a villamos elől.
ha egyszer mégis ősz fejjel
a nyarat megszeretem,
tudhatod, nem hiányzik már semmi,
attól kezdve nem hiányzol te sem.

csak tekerem a biciklimet,
figyelem, hogy lesz pipacsrétből napraforgótenger,
meg azt, hogyan issza le magát a telki presszóban a melós,
kezit csókolom, asszonyom, és összeesik az ajtóban.

újrahajtogat az idő,
uv-szűrő-jelen ultraibolyát szed a halál kosarába,
ez a nyári sugárzás sem emberi már,
szupercelláimba szorulsz,
jeges esőmben ázol el.

origami-életünk kezeink között papírhajó.
fröccsnap, tokaj, végállomás.
nyári gyerekek a balaton-parton…
hallgatjuk a tiszán,
kenuval kísérjük a csillagokat,
minden hajónak két hordó holdja van.
benne váltóruhák, pálinkák,
nem tudom, milyen idősík is ez,
nem tudom, hanyas szám, hanyas személy,
csak próbálom megszeretni a nyarat, nélküled.

 

Farkas Wellmann Éva

Most hibernál

most hibernál a szerelem  
maradj csak szigorú csendben
jönne akárki vele nem
lehetne kert a bentem

csak hang nélkül mosolytalan
feküdjön tetszhalottként
egy érintés is bűn, kaland
ha bárki társa volnék

ne ébreszd fel csak légy velem
vigyázzuk mint a kertet
lehetsz te én a jobb felem
ki hangoskodni merhet

Boda Edit

Két szín

Negyvenhárom vagyok.
Sokat gondolok korábbi magamra,
a valamikori magamokra,
akik léteznek ugyan a mások diafilmjeiben is,
de mindenekelőtt a sajátjaimban.
Az időből magammal ragadok egy marék szemcsét,
ebből lesz az arcom, mert kell az arc a végső pillanatra,
anélkül nem érdemes meghalni sem.

Piros

Amikor felkerültem a kolozsvári egyetemre,
amikor bentlakásban nyomorogtam,
akkor én rendkívül örültem. Azon is méláztam
Kierkegaard könyveinek üldözése közben,
hogy az úton akár Dsida Jenő lábnyomába is beleléphetek,
a Dsidáéba, akit már régen kiválasztottam magamnak,
és akibe, el kell ismerni, kicsit szerelmes voltam,
mit sem számított, hogy régóta halott.
Olcsó ruhákban jártam,
de legalább volt aranykeretes, néhol
pirossal bevont szemüvegem meg
hosszú, igen hosszú hajam.
Kinek elég ennyi? Valljuk be, senkinek sem.
Így aztán februárban piros korallvirágot tűztem a fülem mögé,
így rohangáltam. Több napig folyt ez,
kiderült, jól bírja a strapát az a növény,
esténként vízbe tettem, reggelre teljesen magához tért.
És minden kezdődött elölről.
„Mit bámultok? Nem láttatok még ilyet?”

Fehér

Vége lett az egyetemnek, elég tragikusan,
mert boldogtalan szerelembe estem.
Magam sem értettem, hogyan történhetett,
hiszen először csak kacagtam.
Akkoriban már a Vasutasok utcájában laktam,
Hófehérkének meg a hét törpének való rozoga házikóban.
Sokféle növény volt a kertben. Meg rigó.
Lonc méterhosszakat. Ősszel illatos szőlő.
Mindig unter-den-linden sétáltam, mellettünk
hársfasoros utca.
A közeli temetőben Nietzsche Zarathrustráját bogozgattam.
Egy májusi reggelen kialvatlan voltam. Semmi sem történt,
mégis ott aludt, akit szerettem.
Jól aludt. Mondhatni, mint a bunda. Inkább a cifra szűr.
Ejh, rettegjetek a bosszúmtól, emberek!
Kimentem a ragyogó reggelbe, marokkal téptem a lefolyó,
ezüst levelű, fehér virágot, egész halommal cibáltam ki
belőle. Bevittem, hosszú, göndör hajára tettem, arcára, egész fejére.
Felébredve megkérdezte: „Ez most szimbolikus?”
„Legyen hát szimbolikus” – mondtam.
Azóta sem tudom, miféle virág volt,
nem madárhúr, abban biztos vagyok.

 

Ráday Zsófia

pacuha

megigazítja rajtam a kétségbeesést.
a karjával vesz méretet.
inkább túl bő legyen,
majdnem akkora, mint az övé.
az ujjából is leenged pár centit,
percek múlva úgyis megint belenövök.
rá akarja hímezni a nevemet,
ne cseréljem el.
talált tárgyként is tudják: az enyém.
új gombokat kapok,
tudjak mibe kapaszkodni helyette,
ha majd szorítani kezdjük egymást.
csak a zsebeimet tépi le.
nem maradhat részem, amiben ne férne el
még egy rossz mozdulat.

 

Filip Tamás

Soha jobban

A világfalu jobbágyai hajnalban
kelnek kialvatlanul és rosszkedvűen.
Félálomban kérdezik egymástól:

Hogy vagy? Megvagyok. Öregesen.
Soha jobban. Csak az bosszant, hogy
nem találom a kézitáskám, amit
felvihetnék egy repülőgép fedélzetére.

Ne bánd, nincsenek repülőgépek.
Az égen káprázatok repülnek,
sehova se tartó kicsiny, ezüst
nyilak. Sohasem szállnak le.

Egyhelyben repülő hologramok.
Utasaik az őseink. Szeressük őket,
hogy hosszú életük legyen az égen.

 

Raoul Weiss

A rendszer

A rendszer akkor – emlékszel-e – még tetszett,
Beléd fért a rendszer vastagon, és többször.
S mélyen a rendszerben bűntudat nem gyötört,
Szőnyeget sem szégyellve, jókor és rosszhelyt.

Finom volt a rendszer, bőrillatú, csizmás,
Nyakadon nehezékszerűen nyugtatott,
S ha pofon is csattant egyszer imitt-amott,
Annál jobban ízlett a rendszeres nyomás.

És lám a rendszer most nem veszteget többé,
Nem fojt, és nem nyomaszt, nem bánt és nem bánja,
A halál így is jól tudja a magáét.

Szabad vagy, mint tavaly megdöglött madárka,
Mint meg nem született, bitang, boldog lettél,
És korrekt, és üres – a semmi kurvája. 

 

Lencsés Károly

Mulandóság

Idegen identitás a vén tölgy
ott a róna közepén.
Igaz, minden más és ugyanaz
az avatatlan szemnek.
A vándor árnyékot lát. Én alakot.
Bemutatom a levegőt és a fényt.
Szerényen megbújnak egymás mellett.
A lény karmai veszélyesnek tűnnek,
rongyos koldus az ágaiba gabalyodott ég,
hol feszes kék, hol meg kés döf belé,
aranyból van a penge, cakkos sebet ejt.
Senki sem tudja, hogy a savanyú
halálszagot a szél hozza vagy a
szárnyaszegett varjú a tölgy tövében.
Néha az a nagy fa szól hozzám valamit
száraz, révedt hangján, de nem értem szavait.
Ősi halott nyelven beszél,
melyet elfelejtetett velem az ébrenlét,
talán a fekete földet korholja, hogy
körülötte minden változik,
csak Ő, a fa van még mindig itt.

 

Kántás Balázs

A valószerűtlen várost

meghatározatlan folyadékból
álló folyó osztja végletesen ketté.
A folyó felett hét híd ível át, ám
a kétoldalt élő polgárok nemigen
igyekeznek egyik oldalról a másikra
bármilyen módon átjutni.
Hasznos, a létezés minimumához
szükséges infrastruktúra egyébként
mindkét oldalon bőven akad.
A valószerűtlen város ezzel együtt
bizony végletesen és véglegesen
kettéosztott
település.

 

Nagy Lea

Az éjszaka csodái

                                                 Weöres Sándornak

 

Itt ebben a végtelen térben és időben,
csupa halványtalan ház, s a kéményekben
kialusznak az utolsó füstfelhők is, zuzognak
az éjjeli bogarak, mögöttünk meg égszínkék
villanás fénylik fel a messzi-messzi sötétségben.

Ringató dallamod elszáll, ahogy ideérne.
Kastélyod zárt falai elvesznek mindent,
csupán egy fekete macska haldokló
nyávogása hallatszik le a dombok mögül,
s onnan lessük egymást búslakodova,
szánkon meg már remeg a megvetés.

Kihalt most minden, még a bomló varjúk
sem károgják azt, hogy nézd, amá'
nézd, amá', hogy süketül a világ!

Néma szeretők suttogják egymás álmait,
s dobban a katonainduló őrjöngő hada!
Ó, jaj, ó jaj! A Kastélyt ellepi a sok
kis kobold, dobpergőre felszáll
az egész földöntúli övezet.

Ez csak álom, csak álom, mondod kedvesen
valahol valami helyen, miközben álmodom.

Távolról hallani, valamiféle messzi országban,
ahogy felcsendül az éjjeli nóta, s megkeseredett
költők kérik fel a báli lányokat egy utolsó
táncra még.

Úgy szerettem nevetésed, mint kint ezt a nyári éjszakát,
sötét éjben botorkáltunk, csak te meg én, miközben
rókák hada takart minket a bűnös valóság elől.

A környéken minden alszik, hallatszik az erdőtűz
ropogás, düllenek az éji ibolyák, s befodrozzák
az egész éjszakát.

A költő, a költő! Ott szalad a messziségben,
fekete macska üldözi a házak tetején,
nyávogása semmire sem elég!
Nem kell ő már senkinek!
Tág a lég, tág az út!
Hozd az örömöt, rajta, rajta!
Huss, huss!

Szomorú már minden, macska sincsen,
elveszett az erdő mélyén, egy róka karjaiban,
s utoljára felnyávog még egy elmúlt pillanatért.

 

Ilyés Krisztinka

Napra ébrednénk

Utánam szaladtál, lassan     
meglendítetted a kezem.  
Forgolódtunk a szélben,
lepedőnk volt a fű.     
Szemed fekete íriszén árnyékom tükre.

Egymásnak háttal ültünk,
verseket énekeltél, így vártad a hajnalt,
azt mondtad, szerelmes vagy a Napba,
és rám hasonlít.

Reggel lepedőnket
valaki kiteregette.

 

Szabó Fanni

Látomásaid

„a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata”

                                Faludy György: Monológ életre-halálra

 

Átizzadt lepedőn fekszik.
Elalszik, míg beszél hozzám,
mozdulatlanságig remeg.

A hegyeket napok óta nem látni.
Az ég nem mutatja tűszúrásait.

Nem tudhatom, kik szeretik titokban,
kik figyelik, álmodnak vele éjszaka,
de nem átkozom őket, nincs gyilkolódás,
kirajzolódik bőrömön íves ujjnyoma.
Kötőszövet vagyok csontjai között.

Egyedül maradtunk a pusztulás
fogatlan állat-ínyén meztelen.

 

Bék Timur

Milyen hidegen

Tarts meg, kedves, mert elhajlok,
és ha elhajlok, előbb-utóbb
eltörök, s nem kellek majd neked –
magamnak sem kellek, ha eltörnek,
hát még úgy, ha eltöröm magam.

Most különíts el engem a tértől,
most vedd észre, nagyon jól látszik,
mekkora űr is vesz körül engem,
milyen hidegen fúj bennem a szél.

Egy filmről kérdezem őket, és saját
történelmüket mesélik el.
Válts meg engem itt a híd alatt,
ahol hullámoktól terhes az aszfalt,
és égni tekintek a lámpa szemébe.
Hagyj el engem, hagyj a híd alatt,
ha fázom, majd megfürdök a fényben,
az aszfalttól tanulom meg a tengert.

Igazam volt korábban,
rémes ezt belátni, észrevenni újra
a szörnyeteg színét a gyönyörben és viszont;
nem nagy dolog, tényleg, versnek is kevés,
de a vonzásról szólt ez mindig,
és másról sohasem fog.

Tarts meg, kedves, mondom,
eldőlni készülök,
ilyen könnyű testeknek pedig
örökké tart lezuhanni.

 

Drávucz Zsolt

Újra

Az ablakszemek mögött szobainasra akasztjuk
a kabátot, a sálat, az esernyőt, lerúgjuk
magunkról az átázott cipőt,
a hússzínű lámpafényben megvacsorázunk.
Levendula és öblítő illata szorul a szobákba
zsúfolt miniatűr emlékek közé.
Házunk tégláit valamikor én raktam egymásra,
útmutatás szerint – ide a háló, oda a konyha,
a fürdő. Ajtónk elé lépcső és kert,
a polcokra Kassák mellé Jung és Freud. Most
csöndben igazítja párnámat, a lepedőt
kisimítja. Mellém telepszik.
Épphogy kész, de tudja, hogy a falak megadják
magukat az időnek, és mikor szél
rázza az ablakszemeket, én
újra a téglákat rakom – ide a háló, oda a konyha,
a fürdő. Ajtónk elé lépcső és kert. A szemek
mögé hússzínű lámpafény.

 

Csepcsányi Éva

Mester

Igen, azt hiszem, az első mondat
lesz a legnehezebb.

Amit Ő ígért: mezítlábas kín,
kenyértelen éj.
„Várj, én visszajövök”.
Volt bakancstalp, dróthuzal,
kereszten korona, kihűlt csempék.
És volt, igen, volt Mária sírása.
A széthullott időben is ott lesz.

 

Károly Dorina

Nős tények

2.

Kevés a liszt és nyoma sincs a sónak
a hiány tölti ki helyét a szónak
elfogyott a tej is savanyú a szájíz
kilencven a perc a kilométer száztíz

Hajnali négy óra öt kimenő hívás
elviselhető még ez az önpusztítás
mást akartam hívni ezt mondom majd holnap
egy a jelentése a nincsnek és a voltnak

Elképzelem hogy mással fekszem este
hallgatok mindenféle lelkiismeretre
reggel zuhanyzom csak legyek friss estig
a szégyen illatát bőröm nem ereszti

Nincsen olyan isten aki mellénk állna
kísértetek elől bújunk el egy ágyba
ruháink lepedőnk heti kétszer mossuk
fáradt már a test csak szájjal csókolózunk.

 

Kopriva Nikolett és Kovács Újszászy Péter négykezese

Tűzcsóvák

Amikor a fák füstölni kezdtek, az emberek
a házak árnyékában álltak. A lángokat keresték.
Füst bolyong az utcák között, megfeketednek
a házak falai. A Nap olykor kitör a felhők közül,
vörösen csorog az ablakokon.
Amikor mi is feketedni kezdtünk, a vörös fények
felé rohantunk. Lábnyomaink az aszfaltba égtek.
Többször egymásba ütköztünk.
Bőrünkből tűzcsóvák csaptak fel,
körülfogtak a lángok.
Nem éreztük az égést,
csak ahogy a pórusok kitágulnak,
belénk költözik a fehér tisztaság.
Az emberek belefagytak a házak árnyékába.
Még láttuk hamvaikat a füstbe burkolt fák között.