Az aranyhegyű töltőtoll! – avagy képzelt és valós dedikálás a könyvhéten!

Fogyasztóvédelmi figyelmeztetés: az írás rejtett termékbemutatást tartalmazhat (ihletet adó fejvakaró)!

„Na, ezt nem írom alá!”  – mondjuk, ha nem értünk egyet valamivel, másfelől meg: „Így, ahogy van, aláírom én is!” – ha felvállalok valamit. A magaménak tekintem.  Adom hozzá a nevemet. Aláírom, azaz dedikálom. A dedikáció több mint egy autogram. Egy ajánlás. 

Dedicare, dedicatur = fölajánl, valakinek az oltalmába ajánl. Ajánlani egy személyes kreatív dolgot illik, mint egy szimfóniát (Beethoven 3. szimfóniája – Eroica –, amellyel Napóleon előtt tisztelgett), verset (Petrarca múzsájának, Laurának), festményt (Goya Majának), gólt (Dzsudzsák a bal középnek).

Leggyakrabban könyvet dedikálnak. Korábban nem jelenhetett meg könyv mecénás nélkül, tudjuk a rómaiaktól. A szerző felajánlja a megrendelő kívánságára és használatára művét egy önkezével írt szövegben. Ez a hagyomány átmentődött a nyomtatott irodalomba is, függetlenül attól, hogy irodalmi, anyagi vagy személyes kapcsolatban áll a szerző a mecénással. A kézzel írott bejegyzés egy személyes kapcsolatot teremt az elszemélytelenedett olvasóval. Egyszeri, személyes, a nyomtatott betűk előtt kalligrafikus, egyedi jelleggel bír.

Mára nem csak a támogatónak dedikálunk. Pályatársnak, rokonnak, barátnak és könyvbarátnak. A dedikálás egy rituálé, amellyel egy tömegterméket személyessé teszünk, a könyv megjelenése, vagy ajánlása alkalmából. A protokoll szerint tartalmazza a címzett és a szerző nevét, a helyet, időpontot, valami bölcseletet, ha lehet, valami személyeset, de általában egy közhelyet.

A könyvárverések slágerei a dedikált könyvek. A csúcs a könyvheti dedikálás. Egy hét alatt ezer szerző néz farkasszemet az olvasóval. Könyvüzletekben létezik a dedikált könyvek polca, sőt már könyvesbolt is van, ahol csak kézjeggyel ellátott könyv kapható. 

Minden kezdő író erről álmodik. A könyvhéten dedikálni, még akkor is, ha az életművét csak később írja meg...  ha megírja.

Van úgy, hogy az ember leül, a fejébe nyom egy szalmakalapot, rágja a tolla végét, és elnyargal vele a képzelete. Azt gondolja, most biztosan úgy néz ki, mint egy író, akit megszállt az ihlet, amit most majd jól kiír magából, és már dől is az elismerés, hozsannázó kritikák, felolvasóestek. Esetleg Kossuth-díj… és persze a nők. A nők csak úgy állnak sorban, és mind gyereket akarnak tőle. Tetőzésül a végére talán még egy dedikálás is összejön, a könyv legnagyobb ünnepén, a könyvhéten. A Gerbeaud előtt, az oroszlános kútnál.  Egy héten keresztül könyv, könyv és más semmi az egész téren. A könyvfogyasztónak dalol a lelke. Fogalmam sincs, ki lehetett az, aki ezt így kitalálta, de jól kitalálta, a mindenségit neki! A legkülönbözőbb korú, fiziognómiájú, ízlésű és igényű philos hemzseg az író körül, betűre sóvárgó tekintettel, arcán titkos elvárásokkal, mint kisgyermek a cukrászdában. Csupa finomság, melyiket szeressem?   Ha lehet, mindet, de melyikkel kezdjem?

A pavilonok előtt asztalok, ahol írók emelik könyveik értékét egy-egy kézjeggyel.  Dedikálnak! Mindenütt írók és csak írók. Ismeretlen, ismert, elismert. Mindenféle író.   Egy rossz könyvet nem tudsz eldobni, anélkül, hogy el ne találj fél tucat írót.

És akkor elengedem a fantáziámat, és a valóságtól elrugaszkodva elképzelem, hogy a sziporkázó napsütésben ott ülök magam is, csak lopva nézek át a vállam fölött, ki is dedikál a másik asztalnál. Elhatározom, hogy szerény leszek és visszafogott.   Udvarias és semleges dolgokat írok be a könyvbe, pedig nem érdemes alakoskodni.   Ha elolvassák úgy is rögtön átlátják, hogy sem udvarias, sem semleges nem vagyok.   Mellettem ülő barátom, az író, akinek már van dedikáló tapasztalata, bátorít. „Úgy sem jön a kutya sem!”

Azt is hozzáképzelem, hogy a szomszéd asztaltól feláll a híres író, átjön hozzám és alázattal megkér, hogy írjak be valami magvasat és szépet neki. Én reszkető hanggal adom át neki a könyvet, persze csak képzeletben, és várom, hogy mit szól a gondolathoz. 

„Szép?” – kérdem.

„Honnan a francból tudjam? Hát nem te képzeled az egészet?” De utána már jönnek a többiek is, sor alakul ki, és elkezdenek tolakodni, hogy ki volt itt előbb. Dragomán, Grecsó lökdösődik, Böszörményi előre engedi Kányádit. Moldova rászól a mögötte lihegőre: „Csak azért, mert az öcséd válogatott focista volt, meg gróf vagy, még nem kéne furakodnod!” Nézem a további sort, de már nem sorolom. Író mindahány. Csupa író. Csodálatos, izgalmas, igazi író!

„Ne tessék tolakodni! Mindenki sorra kerül, de addig is, tessék viselkedni!” És semmi eső. Semmi felhőszakadás!

És akkor felébredek ábrándjaimból! Eszembe jut hányszor és ki mindenkinél álltam már sorban egy-egy dedikációért. Valamiért úgy érzem, hogy értékesebbé válik a tulajdonomban levő könyv, ha nemcsak a szellemi mezőn, de időben és térben is személyesen találkozom az íróval. Hogy megtudjam a titkát. Igaz-e, hogy az olvasó soha nem tud annyit kiolvasni egy írásból, mint amennyit az író beleír, vagy másképpen értelmezi? Az író csak remélheti, hogy réteges opusának minden vetületét felismerik. Valahol olyan ez, mint a bemutató a színházban, vagy egy kiállítás megnyitója. Szeretnék többet megtudni a szerzőről, hogy jobban értsem, amit írt, és ezért kérem, hogy jegyezzen be valamit legfrissebb szerzeményembe.

Szomorú aktualitása van egy kiemelt emlékemnek, egy különleges helyszínen. A kölni magyarok között futótűzként terjedt a hír, hogy az Írófejedelemnek Budapestről lesz érkezése. Legújabb könyvének német fordítását mutatja be a kultúra egy itteni templomában. E. P. rendkívül népszerű német nyelvterületen, mi után posztmodern (hát ez meg megint micsoda?) családregényéért megkapta a Nobel-díj utáni legértékesebb írói elismerést, a „Német könyvkereskedelem  díját”. Hírneve, visszafogott intellektuális humora, legendás mondatai – „átkozottul nehéz úgy hazudni, hogy valaki nem ismeri az igazságot”, ami ugye nem csak egy logikus következtetés, a történetei akkor is igazak, ha csak kitalálta őket – és német (pontosabban osztrák) nyelvtudása a miliő sztárjává emelték. Könyvbemutatói telt ház előtt zajlottak. A kultúra templomán a szó szoros értelmében egy templomot kell érteni. Egy késő gót stílusú evangélikus templom, amelyiknek a gondnokai úgy jutnak pótlólagos jövedelemhez, hogy kulturális rendezvényeknek is otthont adnak. Zene, színház, irodalom. Az oltár elé egy asztalt tesznek, a padok amúgy is adva vannak. A környezet meg spirituálisan inspiráló. Miután végigszenvedte a laudációkat, az írófejedelem elmondta, hogy ő csak író gróf, még csak nem is herceg. Kiválasztott passzusokat olvasott fel. Brillírozott, elbűvölte a jelenlevőket, a sármja alól senki sem vonhatta ki magát. Nem csoda, hogy mindenki szeretett volna egy dedikációt. Egy ilyen eredeti ember! Hát még a frizurája! Igazi védjegy, már ez alapján azonosítható. Ez nem is hajzat, ez már sörény. Állítása szerint ez nem írói, inkább matematikusi allűr, és ezt nem a kopaszok irigységével mondom. Arra a kérdésre, hogy hasznát vette-e valaha matematikusi diplomájának, azt mondta, hogy: „Természetesen, amikor segíteni kellett a gyerekeknek a számtan házi feladatnál, sosem maradtam szégyenben.”

Persze, én is beálltam a sorba, de nem ám a német fordítással, hanem a külsőleg teljesen azonos magyar eredetivel. Amikor sorra kerültem, anyanyelvén kérdezte, hogy kinek lesz. Mindig a lányaim nevére iratom alá, ők a következő generáció.   Bíztató mosollyal adta vissza, amit megköszöntem, és táskámból elővettem egy csomagot.

„Kedves Mester! Ha meg nem sértem, hoztam én a Mesternek valamit. Megtisztel, ha elfogadja.” Egy henger alakú karton volt, amibe italos üvegeket csomagolnak.

„Hát ezt nem kellett volna” – csillant fel a szeme. Letettem, lefektetve, az asztalra.

„Jaj, ezt nem szabad fektetni, állítva kell!” – nyúlt érte, és megdöbbent.

„De hiszen ez könnyű!” – mármint, ha könnyű, nem lehet benne üveg, és a csekély súly miatt mélységes csalódás érződött a hangján.

„Hát könnyűnek könnyű, Mester!” – hagytam jóvá.

„De hát akkor mi ez?” – veszítette el türelmét.

„Talán tessék (helyesebb a méltóztassék lett volna) a Mesternek megnézni.”   Kinyitotta a dobozt a végén.

„Ez meg mi a franc?” – húzott ki belőle egy elasztikus drótból készült, nyeles habverőre emlékeztető, kímélő fejvakarót. Óriási rutinja cserben hagyta.

„És mit kezdjek ezzel?” 

„Egészen egyszerű, majd én elmondom. Olvastam a Mennyei harmóniában, hogy a Mester a kékvérű korszakából nem őrzött meg semmit, csak egy hatalmas barokk íróasztalt, annál ír. Na már most, le tetszik ülni a Mesternek reggel írni, és olyanja van, hogy nem jut eszébe semmi értelmes, érti ugye?” Bólintott. „Na és akkor most jön a kímélő fejvakaró. Ez ugyanis nem egy akármilyen fejvakaró, ez egy ihletet hozó fejvakaró. Csak vakarint egyet a Mester ezzel fentről lefelé a sörényén, vár egy cseppet, és máris türemkednek a gondolatok, szinte folynak a tollából. Próbálja ki, majd meglátja, milyen jó!”

„Tényleg?” – fejezte be kétkedve, mert a mögöttem állók már türelmetlenkedtek, de beírta, hogy: „Valahogyan be kell fejezni, és természetesen tovább is kell írni.  Milyen jó mondat egy életmű befejezésére, amelyikkel a maradandót örökkévalóvá dermeszted!” Mire gondolhatott?

Pár hétre rá Budapesten E. P. újra dedikált egy könyvüzletben*, és én megint beálltam a sorba. A név alapján nem ismert rám, ami érthető. Ekkor előhúztam egy henger alakú kartont, és letettem elé az asztalra, fektetve.

„Ezt nem szabad fektetni!” – kapott utána.

„Ja, maga az?” – emelte rám fáradt tekintetét, és én tudtam, hogy van egy közös titkunk, az alkotás titka. Sokatmondóan nézett rám. Utána az órájára.

„Idő van” – monda.

„Már ennyi az idő! A huszonegyedik század, akkor menni kell”… – és elment örökre!

* E. P. utolsó nyilvános fellépése a Vörösmarty téren rendezett Könyvhéten, 2016 júniusában, egy héttel a halála előtt!