Ugrás a tartalomra

Mandola története − 18. fejezet

Sorvadás (1995)

Augusztus végén P.-t egyik régi iskolatársa meghívta a Belépőjegy című kiállításra. A népszerű belvárosi sörkertben futottak össze, hosszas korsóemelgetés vezetett az invitálásig. Zebulon − akinek ugyan nem ez a név állt a személyi igazolványában, legtöbb ismerőse mégis így szólította gyerekkora óta − abban az esztendőben az utolsó évet kezdte a képzőművészeti főiskolán, grafika szakon, s egyike volt a kiállító művészeknek.

P. alig talált olyan alkotást, amelyről meg tudta volna tippelni, ugyan miért jött létre, kinek okozhat kellemes vagy akár kellemetlen érzést.

− Bosszantson – motyogta magában −, legalább bosszantson!

A legtöbb mű azonban semmiféle reakciót nem váltott ki belőle. Eleinte igyekezett zöldágra vergődni valamennyi kiállítási darabbal, ha nem is megfejteni őket, de legalább valamit hozzájuk, melléjük, mögéjük rendelni önmagában. Később mindössze pár pillantást vetett a falon függő képekre, nem látta értelmét hosszasabban rágódni rajtuk.

Egyedül egy nagy méretű táblakép előtt ácsorgott sokáig. Talán negyedórán keresztül is. Igaz, viszolyogva. A vászonra igen nagy mennyiségben finom, fehér baromfitollat ragasztott az alkotó, s a tollakat összefröcskölte vérrel. Legalábbis vérnek tűntek a vörös foltok. A kiállítást megnyitó, őszbe csavarodó, lógó bajuszú művészeti író ezt a művet külön is kiemelte bevezető gondolataiban. 

− A tragikus női sors parafrázisának tekinthetjük ezt a képet – mondta öblös, borízű hangján −, az ártatlanságot jelképező hófehér tollakat összemocskolja a menstruációs vér, netán egy nemi erőszak során, vagy egy ius primae noctis gyalázata révén elveszített szüzesség vére. A nő kiszolgáltatott még manapság is. Társadalmunk alapvetően patriarchális társadalom, ami önmagában is hatalmas és szégyenteljes probléma. Mindemellett ráadásul a férfiak túlnyomó többségükben zsarnoki módon gyakorolják társadalmi és magánéleti hatalmukat egyaránt. Elnyomó, birtokló attitűd jellemzi a hímeket a világban, amelyben élünk…

− Nagy baj, hogy én csak simán gusztustalannak látom? – súgta P. Zebulonnak, a képre bökve.

− Ne törődj vele – veregette meg a vállát a grafikus.

P. megfogadta a tanácsot, nem törődött vele. A megnyitóra összegyűlteken járatta a tekintetét. Megállapította magában, hogy a tárlatra művészek, művésznek látszani akarók, művészetkedvelők, unalom elől menekülők, sznobok és pogácsavadászok, illetőleg e típusok kombinációi jöttek el. A megnyitószöveg elhangzása után lekerültek a textilek az édes és sós süteményeket tartalmazó tálcákról, aranyló és vöröslő bor csorgott a jó előre odakészített műanyagpoharakba. Az emberek ettek és ittak. Borfoltos ingmellek, morzsás bajuszok, heves gesztusok és visszafogott, intellektuális mozdulatok kavarogtak P. körül.

− Hogy kerülsz ide, haver? – lépett elé valaki, de olyan hirtelen és durván sértette meg az auráját, hogy P. hátrahőkölt.

− Megismersz?

Megismerte. Zsolti állt előtte, Mandola nővérének a barátja.

− Rólam készült képek is vannak itt a falakon – vigyorgott. – Azok a legjobbak. 

− Faszák lehetnek – dünnyögte P. – Föltétlenül megnézem őket…

− Velem van Balázs, rá is emlékszel?

Balázs, persze, gondolta P., naná, hogy emlékszem. Mandola volt pasija. Kurtán bólintott.

− Mandynek elege lett belőled, attól tartok – hallott egy gúnyos hangot. Oldalra nézett: Balázs állt mellette. Mint a vadászó macskák, úgy járnak ezek, cikkant át rajta.

− Ha ez a helyzet, és ezért ment el, az a kisebbik baj – nyögte. – A lényeg, hogy baja ne essen…

− Aki engem megszívat, annak baja esik, bazmeg – sziszegte a fülébe Balázs egészen közelről, P. érezte a nyálpermetet a cimpáján.

− Örülj, hogy téged nem tanított móresre Balázs, te kis köcsög – mosolygott rá Zsolti, alig pár centire az arcától.

A két fiatalember szorosan közrefogta: P. érezte, hogy egy erős marok kulcsolódik a felkarjára, és lassan, módszeresen szorítani kezdi, másodpercről másodpercre jobban és jobban, mintha össze akarná roppantani.

− Örülj, hogy még megvan mindened, te pöcs – folytatta a sziszegést Balázs. – Hogy nem vágtam le a farkad például, te gyík!

A szorítás egyre erősebb lett, P. már-már fölkiáltott a fájdalomtól. Lehunyta a szemét, a fogai megcsikordultak. Aztán hirtelen abbamaradt a fájdalom, s mikor újra kinyitotta a szemét, már sem Zsoltit, sem Balázst nem látta. Helyettük Manóval találta magát szemközt.

− Ki volt ez a két seggfej? – kérdezte a régi iskolatárs.

− Lényegtelen – fújta ki a levegőt P.

− Mintha meg akartak volna agyalni.

− Nem, csak úgy tettek, mintha meg akarnának.

Manó kezet nyújtott, P. megrázta. Régen nem látták egymást. Örvendeztek. Beszélgetésbe bonyolódtak. P. heves szívdobogása fokozatosan elcsitult.

A kiállításmegnyitó után hármasban elmentek sörözni. P. hallgatagon ült két komája, Zebulon és Manó mellett, feszt azon töprengett, ne menjen-e el a rendőrségre, ne vesse-e föl annak a lehetőségét, hogy ez a Balázs nevű fazon valami furcsa birtoklási vágyban gyökerező extrém féltékenységből bántotta Mandolát. Végül azonban úgy döntött, nem tesz ilyet.

− A pofájuk a nagy – morogta.

− Kiknek?

− Lényegtelen…

A megnyitó szövege miatt lehet, állapította meg P. hajnalban, álmatlan éjszakája végén. Az ültethette a bogarat a fülébe. Aztán az jutott eszébe, bárcsak megverték volna. Vagy elütné egy autó. Tüdőgyulladást kapna. Belobbanna a mája, homok lepné el a veséjét, rüh támadná meg, köszvény kínozná, de legalább a bokája ficamodna… Ínszakadás, földindulás… Vagy sorvadni kezdene a bal heréje. Noha a sorvadással így is elég jól áll. Sorvad benne a reménység. Ha elérkezne az apokalipszis, kitörő örömmel fogadná… Legalább elterelné a figyelmét…

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.