Világszellem tótágast

Elől járt ebben egyik szélsőbalos követője, Marx, aki mestere életművét a tőle tanult dialektika iskolapéldájaként „megszüntetve tartotta meg”: elvetette az objektív idealista rendszert, maradéktalanul átvette viszont, és a szellem helyett az anyag fejlődésére alkalmazta a módszert. A dialektikus és történelmi materializmus frappáns megfogalmazása szerint ezzel Marx a feje tetejéről a talpára állította Hegelt.

Annyit mindenesetre lépett előre a világ, hogy a nagy német filozófus vagy harminc éve újra szabadon tótágast állhat Európa keleti és Ázsia északi felében is. Bár ezzel a mutatvánnyal aligha kelt már érdeklődést. Vajon hány bölcsészcsemete tanulmányozza Arisztotelész összes műveit, hány teológus-növendék bújja Szent Tamás Summáját?

Hegel azonban nemcsak műveinek oldalszáma miatt emészthető nehezen. Úgy tűnik, a mennyiség mégsem csap át kötelezően minőségbe… Tény, hogy a filozófusok közt sem örvend osztatlan elismerésnek a világszellem szülőatyja, neves szakmabeliek utasítják el, vagy ismerik el csak részleges, közvetett hatását. Annál könnyebb a bevallottan kívülálló dolga, hogy a nagy fejedelmet, Bocskait parafrazálva – „… miért-hogy sem az dialectikához, sem az rhetorikához nem tudunk, az dolgot ő magát nézzük” – csak a filozófus személyiségét villantsa fel anekdotikusan.

1788-tól az ifjú Hegel evangélikus teológiát és filozófiát hallgat a tübingeni egyetemen. A diákszálláson kezdettől szobatársa Friedrich Hölderlin, aki szintén 1770-ben született, ugyancsak sváb földön. A tizenöt esztendős Friedrich Wilhelm Schelling 1790-ben csatlakozik hozzájuk. Hajnali négykor(!) kelnek, hogy egy kiadós „disputával” kezdjék a napot… Ha valamelyikük elalszik, át kell adnia az ebédhez járó boradagját.

Hegel minden olvasmányát kijegyzeteli, és a címszavakkal ellátott cédulákat betűrend szerint egy dobozban őrzi. Élete végéig ezt a módszert alkalmazza. Enélkül aligha alkothatta volna meg hatalmas ismeretanyagra támaszkodó, monumentális műveit.

Tübingeni tanulóévei idején tombol a francia forradalom. Hegel, Hölderlin, Schelling és társaik lelkesedése nem ismer határt. Francia mintára vitaklubot alapítanak, a Marseilles-t harsogják. Mégsem forradalmárok, inkább a szellem szabadságáról álmodoznak.

Az egyetemi tanárságra képesítő dolgozatában – védelmezői szerint a nevetségessé tétel szándékával – Hegel a számmisztika révén bizonyítja, hogy a Mars és a Jupiter között nem létezhet más égitest. Egy évre rá felfedezik a Ceres törpebolygót. Amikor hallgatói felhívják figyelmét az elmélete és a valóság közti ellentmondásra, állítólag így válaszol: „Annál rosszabb a valóságra nézve.”

A jénai csata idején, 1806 októberében Hegel, aki a város egyetemén tanít, nincs könnyű helyzetben. Nemcsak a háború miatt. Harminchat évesen még agglegény, de házvezetőnője gyereket vár tőle. Házasságot ígér neki, később mégis mást vesz el, és e gyermekéről nem gondoskodik.  Annál nagyobb gondja van A szellem fenomenológiája kéziratára, amelyet, mivel nincs másolata, mindig magánál hord. Állítólag ágyúdörgésben végzi el rajta az utolsó simításokat. És a legenda szerint a várost elhagyó utolsó lovas futárral sikerül kijuttatnia, mielőtt a várost elfoglaló francia katonák az ő lakását is kifosztják.

Kárpótlásul elemi élményben van része: megpillantja az utcán Napóleont! „A császárt – e világlelket – láttam, amint a terepet megszemlélendő átlovagol a városon; – valóban csodálatos érzés egy ilyen egyént látni, amint itt egy pontban koncentrálva, lovon ülve átfogja és uralja a világot.”

1818-tól porosz állami hivatalnok, a berlini egyetem professzora. Előadásaira, amelyeket a világtörténet filozófiája mellett a logikáról, az esztétikáról, a jog, a természet és a vallás filozófiájáról tart, nemcsak a diákok özönlenek. A zsúfolt hallgatóság soraiban katonatisztek, hivatalnokok, titkos tanácsosok foglalnak helyet. Ez annál meglepőbb, mivel a kortársak szerint a folyton köhécselő és krákogó Hegel nemcsak csapnivaló előadó, de ráadásul mély sváb dialektusban adja elő mondattöredékeit.

Az előadásokról Hegel gyakran egyenesen az operába rohan, mert imádja Mozartot és Rossinit, illetve – rossz nyelvek szerint – az énekesnők egyikét-másikát is. Bár nem túl szép férfi, gáláns lovag hírében áll. De a szebbik nem mellett kedveli a tarokkozást és a borivást is. 

Brecht Menekült-beszélgetések című elbeszélésében Ziffel, az emigráns fizikus ezt mondja Hegelről: „Megvolt a tehetsége, hogy az egyik legnagyobb humorista legyen a filozófusok közt, mint még csak Szókratész, akinek hasonló volt a módszere. De balszerencséjére Poroszországban kapott állást, így az állam mellett kötelezte el magát. (…) A dologban rejlő viccet dialektikának nevezte. (…) Mint minden nagy humorista, ő is halálkomoly arccal adott elő. (…) Nem találkoztam még humorérzék nélküli emberrel, aki értette volna Hegel dialektikáját.”
 

Appendix

Idézetek az alábbi kötetből:

A mai filozófia. Áttekintés a filozófia eredményein a Magyar Filozófiai Társaságban 1941 szeptemberétől 1943 májusáig rendezett viták alapján. Budapest, 1944.

A filozófiának csak örök problémái vannak, a megoldásai ellenben mindig korszerűek. (…) Az újkor szakított a transzcendens világgal, ezért nagy sötétségben botorkál, vagy mesterséges fényforrásokat használ, amelyek világánál csak kisebb csoportok bújhatnak össze. (…)

Babits Mihály valahol abban jelölte meg korunk betegségét, hogy „a Szellem leborult a tények előtt”. [p. 1]

Kant és a német idealista bölcselők filozófiája mögött t. i. az a meggyőződés rejlik, hogy a szellem a valóság alakítója. (…)

Mikor a német filozófia a múlt században Hegel merész spekulációi nyomán összeomlik és a tényimádó kor bizalmatlanul fordul el a metafizikától, az angolszász józanság lép az idealizmus mámorában elszédült német szellemi filozófia romjaira. [p. 3]

Halasy-Nagy József

A tárgyelmélet és a fenomenológia jelentősége nem filozófiai rendszertanban ragadható meg és mérhető le, hanem a német gondolkodás történetének egyfajta belső törvényszerűségében. (…) A német filozófiát kezdete óta valami lázas nyugtalanság, újdonságvágy, végletes egyoldalúságokba való időnkénti elmerülés jellemzi. Ennél a népnél a filozófia nagy részben a vallás helyét, sőt bizonyos vonatkozásban a regényirodalomét és a líráét tölti be, tehát szélesebb rétegeket is megmozgat és nagyobb szenvedélyeket kelt, mint másutt. Minden évtizednek megvan náluk a maga filozófusa, új filozófiai „Schlagwort”-jával. Kant, Fichte, Schelling, Hegel, Feuerbach, szocializmus, irracionalizmus, Haeckel, újkantiánusok stb., hogy csak néhány személyt említsünk. Nem tudom, hogy mi az oka, talán a túlságos alaposság és konstruáló kedv, vagy pedig az egyensúly hiánya –, de mindegyik ilyen „filozófia” bizonyos önkényes szempontnak olyan következetes és túlméretezett érvényesítése, hogy ezzel már a tanítványok nemzedékében az előbb élvezett, szinte vallásos tekintélynek szöges ellentétét váltja ki. Ebbe az összefüggésbe tartozik, hogy ma még tárgyelméletről és fenomenológiáról beszélünk. Pedig mindössze a német gondolkodás egyik gyógyulási időszakát jelölik meg. [p. 46]

Bucsay Mihály