Végállomás: a sötétség mélye

Dacia Maraini könyvének eredeti címe szó szerinti fordításban Az utolsó éjszaka vonata (olaszul Il treno dell’ultima notte). A Budapest szó a magyar és az angol fordításban jelenik meg mint az utazás végállomása. A könyv egyszerre tárgyalja a XX. század nemzetiszocialista és kommunista rendszerének emberiség elleni bűntetteit – ebből a szempontból széles horizontú, hiánypótló alkotásról van szó. A címadás ugyanakkor annyiban félrevezető, hogy a cselekmény nem lineáris, „kötött pályát” követ, és mind konkrét történésekben, mind absztrakciók terén túlmutat Budapesten.

„Azt kérdeztem magamtól, mit keresek itt, és szívemben olyan riadalom támadt, mintha kegyetlen és képtelen – emberi tekintet számára tilos – rejteknek birodalmába tévedtem volna.” A mottóval, a lengyel–angol Joseph Conrad gondolatával a szerző megnyitja a regény antropológiai és történelmi távlatait, filozófiai mélységeit. A főszereplő Amara a második világháború során eltűnt gyermekkori szerelme, Emanuele Orenstein után kutatva eljut az ’56-os forradalmi Budapestre és egyéb, az Orenstein család tragédiájához kapcsolódó színterekre, mígnem – folytatva az iménti Conrad-mottót – amit felfedez, az „Borzalom! Borzalom!”

„Nem ismered a dolgok legalját, azt, amikor az ember önmagától is undorodik. Mi is hóhérok voltunk, az erősebb a gyengébb ellen” – vallja az átélt traumák miatt a világtól elidegenedett túlélő, akivel találkozik Amara. A nevét Emanuele-ről Peterre változtató férfi visszaemlékezése ott folytatja a gondolatmenetet, ahol a gyermekkori levelezés 1942 nyarán, a łodzi gettóban félbeszakadt. Az iszonyatos vallomás egyszerre juttathatja az olvasó eszébe Orwell 101-es szobájának kegyetlen embertelenségét, a „halálraítélt” ifjú Ippolit elkeseredettségét Dosztojevszkij A Félkegyelműjében, Hrabal Jarmilkájának realista, mégis banalizáló szadizmusát, illetve Andrzejewski Hamu és gyémánt című könyvének morális konfliktusait. Maraini az intertextualitás segítségével a haláltáborokat „földi pokolként” jeleníti meg Dante Infernójának sorait idézve, amikor a főszereplő az egykori auschwitzi tábor bejáratához ér. E metaforikus pokol összeér a conradi sötétséggel és a történelem során már számtalanszor diadalmaskodó kegyetlenséggel, melyet Szerb Antal „alacsony tömegösztönök”-ként[1] említ.

Noha a népirtásról könyvtárnyi mű született már (elég Lin Jütang Egy múló pillanat a mandzsúriai emberiség elleni bűntettek című kötetére vagy Franz Werfel A Musza Dagh negyven napjára gondolnunk), jóval kevesebb azon szépirodalmi igényű alkotások száma, melyek áldozatok vagy bűnösök tollából származnak a második világháború idejéből: ilyen szerző például Nagy Lajos, Günter Grass, Norman Mailer, Marta Hillers,[2] Kertész Imre vagy Tadeusz Borowski. (Kertész 1944–1945-ben volt Auschwitzban, Borowski pedig 1943 és 1944 között előbb szintén ott, majd 1944–1945 között Dachauban).

Tőlük eltérően a gyermekként japán internálótáborba helyezett Dacia Maraini nem járt a náci haláltáborokban. A regényben Emanuele Orenstein – hasonlóan Tadeusz Borowskihoz – saját vallomása alapján nemcsak áldozat, hanem elkövető is. Rá nem érvényes Czeslaw Miłosz meglátása, aki szerint a „koncentrációs világban” az emberek számos esetben képesek voltak a szolidaritásra, sőt, akár a legtisztább önfeláldozásra is, hiszen előfordult, hogy valaki az életével fizetett azért, hogy megmentsen másokat.[3]

A huszonnyolc évesen aggastyán benyomását keltő Emanuele brutális emberkísérleteken is átesik a táborban, nem csoda, hogy e történések hajlamossá teszik az önpusztításra. Helyzete hasonlít a tüdőbeteg Ippolit Tyerentyevéhez és Borowskihoz. Utóbbi azért vet véget életének, mert mélységesen csalódik a kommunista rezsimben. Ám míg az ő bizalmuk nem rendül meg a körülöttük élőkben, Emanuele agressziója a külvilág ellen is irányul: „Mi lett az általad hőn szeretett, ostoba fajankó ifjú Emanuele Orensteinből? (…) Meghalt és eltemették, és te nagyon rosszul tetted, hogy megpróbálod feléleszteni. Mert a halottak nem beszélnek, ha beszélnek, akkor köpnek, és ha köpnek, akkor mérgeznek?”

Emanuele poszttraumája emlékeztet az életben maradásért vívott küzdelem, illetve a fájdalom súlya alatt lelkileg összeroppant Winstonra és a többi szereplőre Orwell 101-es szobájában. Beszámolója Antoni Kossecki visszaemlékezését idézi fel a Hamu és gyémántban. A Gross-Rosent megjárt náci kollaboráns, aki akár fogolytársai élete árán is biztosítani akarta sajátját, így vall tapasztalatairól és cselekedetei indítékairól: „A táborban tulajdonképpen megvolt (…) az életnek csaknem minden helyzete, minden érzés, minden szenvedély, s mindez hihetetlenül összesűrítve, hallatlan feszültségben. És még egy… bármi történt is ott, minden a haláltól alig egy lépesnyire ment végbe. Az egyetlen igazi erőfeszítés, amely valóban minden embert megszállt és éltetett, ebben az állati vágyban összpontosult: túlélni.”[4]

Csakhogy Emanuele – ellentétben Kosseckivel, Winstonnal és a 101-es szobát túlélőkkel – felismeri cselekedetei súlyát. Rá nem közönyös vagy fásult állapotban találnak a regény főszereplői, az általa tanúsított erőszakos viselkedés önmaga és a világ megvetéséből is fakad. Nem érez együtt az 1956-os forradalmát és szabadságharcát vívó Budapesttel sem: „Nagyon jól tették a szovjetek, hogy rendet csináltak.” Amara és a vonatúton megismert, félig magyar származású Hans vitába szállnak vele, jelezve, hogy ők a Budapesten vérbefojtott „népfelkelést”, a kommunizmust élték túl. Maraini részletesen tárgyalja a magyarországi véres, heroikus eseményeket. A könyv megeleveníti a közép-európai régió áldozati és elkövetői sorsainak forgandóságát. Ennek „arkhimédészi” dinamikája hasonlít a kortárs lengyel drámaíró, Tadeusz Słobodzianek Mi osztályunk című művéhez. Akár a színdarabban, a Végállomás Budapestben évek múltán is emberi konfliktusokat eredményez a történelmi fejlemények továbbgyűrűzése.

Érdemes kitekinteni a holokauszt-irodalom más kiemelkedő alkotásaira is. Kertész Imre Sorstalanságában a táborlét pusztán „unalom, együtt ezzel a furcsa várakozással”, melynek tétjét a kimondott szavak szintjén banalizálja az elbeszélés módja, ahogyan a karakterek, például olykor Citrom Bandi kedélyes-közhelyes megnyilvánulásai is: „valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.”[5] A sorstalanság tudatát a mindentől és mindenkitől való elidegenedés kíséri, ami „elandalító, kellemes érzést” hagy maga után Kertész iróniájában. Tadeusz Borowskinál az emberiség pőre, lefoszlott róla a jóérzés, amely csak addig tart, amíg hat a civilizáció erkölcse (v. ö. Conrad 2011), így mintha már nem is lenne min felháborodni. A bűntárs szemével láttatott események gépiessé teszik az embert, akiből hiányzik az empátia, és a cinkosság fogalma is kiüresedik. [6]

Maraini e szerzők elbeszéléseivel szemben fordított utat jár be. A nemzetiszocializmus földi poklának alapvetésétől indul, amit rávetít a szereplők visszaemlékezésének állomásaira és a párhuzamosan kibontakozó eseményláncolatra. Auschwitz-Birkenau rémképe a cselekmény kezdetétől hangsúlyosan jelen van a viszontlátás drámai epizódjában tetőzve, az infernó-jelleg kifejezettsége, didaktikus hangsúlya mindvégig meghatározó.

Miközben a könyv közvetlenül jeleníti meg azokat a „tanulságokat”, amelyekre Borowski és Kertész művei „rávezetik” az olvasót – utóbbiak különleges szellemi és szépirodalmi értékét is éppen ez az áttételesség adja –, végeredményben a sötétség végtelen mélysége, avagy az egyéni és közösségi létezés és a lélek kegyetlensége tárul fel mindegyik műben.

Emanuele-t 17 évesen deportálják, mindössze három évvel idősebb ekkor, mint a Sorstalanság Köves Gyurija. Kirohanásának legsúlyosabb állítása: „Mindent meg lehet tenni a túlélésért, és ez a legundorítóbb végzet.” Ez a lélektani mozzanat végérvényesen összeköti a túlélőt Kertész névtelen áldozataival csakúgy, mint a kollaboráns Stubendienstekkel és Blockältesterekkel vagy épp Borowskival, aki egyetlen mondatba sűríti ezt a gondolatot: „Élni akarok, ennyi az egész”.[7]

A Conradot és Dantét kimondottan megelevenítő intertextusok hatásai, valamint az 1956-os forradalom eltiprásának elhelyezése az önkényuralmi rendszerek nemzetközi emlékezetében nagy-nagy erénye a könyvnek. Bölcseleti mondanivalója szintén elgondolkodtató, még akkor is, ha a mű elbeszélői összhatása nem vetekedhet olyan közép-európai szemtanúk, mint Borowski naturális, emberszeretetből fakadó nihilizmusának eredetiségével vagy Kertész finoman megmunkált iróniájának szellemességével.

Dacia Maraini: Végállomás Budapest. Jaffa, Budapest, 2019.

[1] Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető, Budapest, 1980. p. 737.

[2] Noha Günter Grass esetében azonosítható a Waffen SS-kötelékeiben való szolgálat, az itt felsorolt szerzők javarészt az áldozatok közé tartoznak. Nagy Lajos a második világháború viszontagságait a budapesti ostrom idején írt Pincenaplóban örökíti meg, Norman Mailer Meztelenek és holtak című regényét az amerikai hadseregben eltöltött idők ihlethették, Marta Hillers Egy nő Berlinben című művében pedig a Berlinbe bevonuló szovjet katonák fegyveres tevékenységéről és hasonló incidensekről számol be.

[3] Borowski figyelme az állatként élni akaró emberre és a „koncentrációs társadalom”-ra összpontosul. A foglyokat kötelezi egy bizonyos etika: másoknak csak akkor szabad ártani, ha ők is ártottak nekünk. Ez íratlan törvény. Ezenkívül mindenki úgy menti a bőrét, ahogy tudja.

[4] Andrezejwski, Jerzy: Hamu és gyémánt. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. p. 102.

[5] Mindez nem szab gátat annak, hogy a könyv a túlélő fiatalember metafizikai-bölcseleti mélységű okfejtésében csúcsosodjon ki, amelyben megjelenik a determinizmus-fatalizmus örök vitája is („ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság (…) ha viszont szabadság van, akkor sors nincs (…) akkor mi magunk vagyunk a sors”). Kertész Imre: Sorstalanság. Magvető, Budapest, 2016. p. 330.

[6] Milosz, Czeslaw: A rabul ejtett értelem. Európa, Budapest, 2011, 180–181.

[7] Borowski, Tadeusz: Kővilág. Válogatott versek és elbeszélések. Múlt és Jövő, Budapest, 1999. p. 230.