„…a magyarokért, magyarul írtam”

Prológus

1969 egy koranyári délutánján – tizennégy éves voltam – az aradi (hivatalosan már rég nem) Kossuth utca 57. szám alatti ház apró udvari lakásából vízért mentem, ahogy naponta többször, a közös mosókonyhába. Míg a csap alá tettem a víz hordására és konyhai tárolására szolgáló bádog locsolót, láttam, hogy szomszédunk a tüzet táplálja az üst alatt, amelyben nagymosáshoz melegítettek vizet a lakók, mikor rájuk került sor. A fáskosárban régi, szakadozott könyvek, amelyeket Janó, mint elmondta, elhunyt rokontól hozott el. Ugrottam, hogy adok helyettük fát, de ő enélkül is nekem adta mindazt, amit még nem nyelt el a tűz. Zsákmányom legérdekesebb, egyben legrégibb darabja egy fedőlapjait vesztett, de amúgy ép könyv volt, a következő címlappal:

IMÁDSÁGOS

KÖNYV

Mellyet irt

PÁZMÁNY PÉTER

A’ BÓLDOG EMLÉKEZETŰ

CARDINÁL

ÉS ESZTERGAMI

ÉRSEK

EGERBEN

Nyomt. az Érseki Oskola’ Betűivel 1824

„Édes nevelő hazám”

Pázmány Péter „[r]égi magyar nemes család sarja, az ország egyik legmagyarabb vidékén, Váradon, kálvinista szülőktől született, 1570. október 4-én” – írja Fraknói Vilmos. (Szent László városában akkor állt még a nagy király XIV. századi lovasszobra.) Tizenkét évesen a kolozsvári jezsuiták iskolájába küldték, s itt rövidesen áttért a katolikus hitre. Az erdélyi gimnázium után Bécsben és Rómában tanult tovább, 1597-ben már a hittudományok doktora. Több éven át tanított filozófiát és teológiát a grazi egyetemen, mígnem elöljárói Magyarországra küldték, felismerve, hogy ragyogó tehetsége és óriási tudása nagy hasznára lehet hazájában a reformáció szorongatta katolicizmusnak.

Meglett férfiként, külföldön töltött ifjúkora után úgy tért vissza Magyarországra, mintha el sem hagyta volna. Nemzettudata, anyanyelve szemernyit sem romlott, sőt, sok régi és még több mostani hazánkfiával ellentétben az idegen föld tapasztalata csak erősítette magyarságát. Ennek egyik kulcsa minden bizonnyal az a szívet melengető vallomás, amellyel a már esztergomi érsek Pázmány egyik könyvét szűkebb szülőföldjének, Bihar megyének ajánlja: „Negyven egész esztendeje leszen, mikor az Úr Isten engemet honomból, azaz őseimnek örökségéből kiszólíta, s egyházi állapotba választa. Soha azóta édes nevelő hazám feledékenységben nem volt előttem emlékezeted, sőt kívántam s kerestem abban módot, hogy velem való dajkálkodásaidat hálaadó szolgálattal valami részből megköszönjem.”

S valóban főpapként, országnagyként, íróként minden erejével és tudásával igyekezett a lassan már száz éve – és sajnos még közel ugyanennyi ideig – pusztuló ország sebeit gyógyítani, vesztébe hanyatló nemzetét felemelni. Egyszerre lebegett lelki szemei előtt a szebb jövő s a fényes múlt. „Engem szeretett hazám egykori virágzó állapotának emléke emel és vigasztal. Nemzetünk (…) az isteni pártfogás alatt boldog béke s jólét ölében élt. Most ellenben romokba dőltek a kolostorok, s elköltözött tőlünk Isten kegyelme.”

A „két pogány” közt, vallási meghasonlásban, darabokra szakított országban vérző magyarság egyik legnagyobb alakja ő Bocskai, Bethlen, Zrínyi tragikusan hősi századában. Esztergomi érsekként, a magyar katolikusok fejeként a végsőkig próbálta összeegyeztetni nemzete szolgálatát a Róma és Bécs – a pápa és a magyar királyi címet is viselő németrómai császár – iránti lojalitással. Kemény János erdélyi fejedelem önéletírásában – Bethlen Gábor és Esterházy Miklós mellett – kora három legnagyobb magyarja közé sorolja, „nemzetét és annak szabadságát szerető hasznos ember”-nek nevezi, aki „igen szomjuhozza vala az magyar nemből állatandó királyságot.” Visszaemlékezése szerint személyesen hallotta Pázmányt így nyilatkozni: „Átkozott ember volna, ki titeket [erdélyieket] arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, (…) mert noha ím, látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl… mindjárt gallérunk alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki legyen.”

Pókháló és lépesméz

1613-ban, a katolikus és protestáns prédikátorok közt már évtizedek óta és majd még jó ideig tomboló hitvita tüzében jelenik meg Pozsonyban főműve, az Isteni igazságra vezérlő Kalaúz. Teológiai jelentőségén túl Pázmány e remeke irodalmunk első monumentális alkotása, egyszerre tudósi és művészi kompozíció, szuggesztív és mégis (máig!) közérthető nyelvezettel. Felrótták neki, hogy Kalaúza kompiláció, nincs benne eredeti gondolat. Pázmány erre büszkén felvállalta, hogy nem új dolgokat hirdet. „A pókháló nem jobb a lépesméznél, noha a pók béliből szövi légyfogó hálóját, a méh pedig virágokról szedegeti mézét; azon igyekeztem, hogy a régiek nyomából ki ne lépjem, hanem az ő fegyverházakból vegyek diadalmas kardokat.”

A Kalaúz cáfolatára csak 1626-ban – a magyar protestánsok felkérése nyomán – jelent meg a tekintélyes lutheránus teológus, Friedrich Balduin latin nyelvű válasza. Pázmány erre egy éven belül újabb könyvvel reagált, előszavában öntudatosan indokolva, hogy miért nem „deákul”, azaz latinul felelt vitapartnerének: „És jóllehet deákul is tudok, de mivel a Kalaúz-t a magyarokért, magyarul írtam, annak oltalmát is magyarul akarom írni, nemzetemnek lelki orvosságáért. Tudom, ebben senki meg nem ütközik. Mert ha másnak szabad a magyar könyvre deákul felelni, engem sem tilthat senki, hogy magyarul ne írjak a deák könyvre.”

Imponáló, reneszánsz műveltsége révén nemcsak az egyházatyák és keresztény teológusok, hanem az ókori „pogány” szerzők műveiben is jártas volt, és bátran is idézte őket. „Nincs oly rossz kert, melyben valami hasznos fű nem volna. Nincs oly rossz könyv, melyben semmi jó nem találtatnék. Azért a tövis közül kiszaggatjuk a rózsát, a sárból kimossuk az aranyat; ami jót a pogányok írásaiban találunk, épületünkre fordítjuk.”

Az állam szolgálatára

A magyarság szellemi épülésében hosszú ideig óriási szerepe volt nyomtatott prédikációinak, illetve az 1606-ban Graz-ban megjelent Keresztyéni imádságoskönyvének. A számtalanszor újranyomott művet nemzedékeken át olvasták országszerte főurak, polgárok és falusi írástudók, felekezeti különbség nélkül. Már az 1610. évi kiadás bevezetőjében kajánul megjegyzi Pázmány: ez a könyve annyira megtetszett egy „csekély indulattól elragadtatott eperjesi prédikátornak [Mihálykó János], hogy nagyrészét maga nevével kinyomtatá Bártfán” 1609-ben.

Művelődésünk könyvébe iskolalapítóként is aranybetűkkel írta be nevét. Pázmány színre lépésekor már javában beköszöntött – többek között éppen a reformációval – az újkor, de a magyar ifjúságnak, mint századok óta, továbbra is idegen földre kellett mennie felsőbb tanulmányokra. Nemzeti királyaink – Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás – egyetemalapítási kísérleteit nem koronázta tartós siker. A sors fintora, hogy Báthory István erdélyi fejedelem 1579-ben lengyel királyként alapítja meg a máig működő vilniusi egyetemet…

1635-ben saját vagyonából alapította Pázmány Péter a nagyszombati jezsuita egyetemet, amely 1777-ben a fővárosba, Budára, majd 1784-ben Pestre költözött, 1921-től pedig nevét viselte. A kommunista uralom Eötvös Lóránt Tudományegyetemre keresztelte át, és száműzte belőle a hittudományi kart, amely külön intézetként volt kénytelen működni, mígnem a rendszerváltás után újra felvehette alapítója nevét. Pázmányt, mint alapítólevelében írja, az egyetem alapításakor nemcsak a katolikus hit terjesztésének gondolata vezérelte, hanem az is, hogy szolgáljon „a nemes magyar nemzet méltóságának”, s a Studiorum Universitas révén „a harcias nemzet lelkülete megszelídüljön, (…) és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.”

Himnusz a nyelvhez

Toldy Ferenc a magyar könyvnyelv megteremtőjének nevezi.

Egyházi szónokként, diplomataként és íróként egyaránt művésze az élő és a papírra vetett szónak. Mondhatjuk, szerelmese, hiszen így magasztalja: „A nyelv, ha oktat, tudatlanságtól szabadít; ha énekel, gyönyörködtet; ha dorgál, jobbít; ha biztat, szüvesít; ha bátorít, vigasztal; ha fenyeget, tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan módon élő emberek várasok társaságába szállottak, és emberi életet tanultak. A nyelv oka, hogy a bölcs tudományok terjedtek.”

Műfordítás-irodalmunk impozáns kezdőakkordja Kempis Tamás Krisztus követése című remekműve az ő tolmácsolásában. Ennek előszavában olvashatjuk: „Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám, a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha először magyar embertől, magyarul iratott volna.”

Hogy ez maradéktalanul sikerült neki, azt fényesen bizonyítja Kosztolányi Dezső száz éve megfogalmazott, de ma is érvényes méltatása: „Ha őt forgatom, nem érzem a nyelvújítás szükségességét, nem látom azt a hiányt, melyre egy század múlva, a 18. század elején döbbentek rá azok, akik tővel-heggyel új feladatokhoz akarták törni nyelvünket.”