A hó korán rákezdte aznap reggel, erősen fújt a szél, és hideg is volt. De még így is egész nap az adóvevőt szorongatta.

– Biztosan akarod ezt a fuvart? – kérdezte a diszpécser, amikor fogadta az üzenetet. – Valószínűleg lezárják a 65-ös utat, ráadásul a lány eléggé a világ végén van.

– A kártyáját ellenőriztétek?

– Igen, fizetőképes.

Az utas észak felé akart menni, Chicagóba; négy órányi autóút a hóviharban. De neki mindenképp kellett a munka.

– Indulok – felelte.

A társaság egyik kisebb autóját vezette, egy fekete Ford Crown Victoriát. Beindította a motort, lekaparta a szélvédőről a jeget, majd elhelyezkedett a bőrülésen, amely nyikorogva és egy kis levegőt kipufogva fogadta a ránehezedő testet. Majd nekiindult ezen a szürke napon, a kavargó hóban Indianapolis belvárosába, a Greyhound buszpályaudvarhoz.

Az utas, akit fel kellett vennie, ránézésre egy tizenhét-tizennyolc év körüli lány volt: szőke haját szoros lófarokba kötötte, a hátizsákját pedig lazán a vállára dobta.

Kiszállt a kocsiból, elvette a lánytól a táskát, és betette a csomagtartóba.

– Mi az ott? – kérdezte a lány az ócska pokróc alól kikandikáló, lakkozott fadobozra mutatva.

Aznap, mielőtt elindult, becsomagolta a faliórát, majd beszuszakolta a pótkerék és a csomagtartó oldala közé, hogy este visszavigye a feleségének.

– Takarítgattam egy kicsit otthon – motyogta. – Kiselejteztem a régi dolgokat.

A lány odasétált az anyósüléshez.

– Nem lenne kényelmesebb hátul? – kérdezte a férfi.

– Majd nézem a havat – felelte a lány. – Ha már muszáj esnie, legalább szép.

Felhajtott az autópályára. A lány arról kezdett el mesélni, mennyire unalmas volt a buszút Tallahassee-ből idáig. Be kellett volna vennie egy altatót, és kiütnie magát. De ha így tesz, talán még most is ott hortyogna a pályaudvaron arra várva, hogy véget érjen a hóvihar, mint mindenki más. Több mint egy órán keresztül próbált autót szerezni.

– Hát, holmi kis kezdők biztos nem is mennek ma ki – válaszolta a férfi.

Az elmúlt kevesebb mint egy év alatt a forgalom a felére csökkent. Arra gondolt, online is elérhetőnek kellene lennie. De a cégek jobban szűrték a sofőröket, mint eddig valaha. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy egyáltalán nem rúgták ki.

Mintegy tíz kilométernyit haladhattak a 65-ösön, amikor terelőbójákba botlottak, és egy rendőr mindenkit a kijárathoz irányított. Ráhajtottak egy megyei műútra, és elhaladtak egy nyergesvontató mellett, amely egy csukafejessel az árokban landolt.

– Jajjaj – jegyezte meg a lány.

– Ezek a kamionosok, nem csoda, amilyen gyakran új sofőröket vesznek fel... Tiszta dodzsempálya ez itt.

A lány elereszett egy éles nevetést. A férfi összerezzent, és az út hirtelen megremegett a keze alatt. A lány nem vette észre: ásított egyet, és nekidőlt az ablaknak. A férfi a saját lányára gondolt. Körülbelül annyi idős lehet, mint az utasa: utóbbi gondosan kisminkelte magát, csupán a haja volt némileg zsíros, az arca pedig beesett. Biztosan nemcsak Tallahassee óta volt úton.

– Már én is jártam egyszer Floridában – jegyezte meg. – Neptune Beach-ben. A nászutamon – tette hozzá, és szinte maga is meglepődött, hogy magától elmeséli mindezt. – Egy kis napfény sosem árt, nemde?

A lány egy röpke, visszafogott mosolyt vetett rá, majd megkérdezte:

– Nem bánja, ha... szóval, mit szólna egy kis zenéhez?

Mielőtt válaszolhatott volna, a lány előrehajolt, és bekapcsolta a rádiót.

Egy közszolgálati csatorna jött be. „Meghemperegtetek, fürdőztetek a bűnben, és…” – nyomban eltekerte a gombot. Egy zenei adóra váltott, amelyen épp toplistás dalokat játszottak.

Úgy tűnt, a lánynak tetszik a zene; a rádióval együtt dúdolta az aktuális dalt. Ismét az útra összpontosította a figyelmét: a felezővonal el-eltünedezett, majd ismét feltűnt az aszfalton kavargó hó mögött; az útmenti léckerítéseket beterítő hókupacok és letarolt kukoricamezők mellett haladtak el, ahogyan sorra elhagyták Hackelmant, Gas Cityt, majd Banquót. Lassan kiszállt a melegség az arcából. Mármint amiért azt a vallási csatornát állította be a rádión. Mindössze arról volt szó, hogy szívesen hallgatta a dörgedelmeiket, ahogyan megvádolják és ledorongálják az embert, aztán meg odavetik, hogy „maradjanak velünk”.

Hét hónapja nem beszélt a feleségével. Három héttel ezelőtt költözött ki a közös otthonukból; sebtében mindent bepakolt a Ford csomagtartójába. A nő eljött az albérletébe az óráért meg a valódi diófából készült kandallópárkányért, merthogy családi örökség, az apjától kapta, és tovább akarja adni. Ő azt felelte, nincs nála. Veszekedtek. Most pedig vissza akarta vinni őket neki. Még lehet esélye az újrakezdésre.

Hallotta, amint a lány mellette halkan horkol: kibújt a kabátjából, és az ablakhoz gyűrve párnának használta. Eszébe jutott az az este, amikor a lánya hetedikesként az osztályával egy táncműsort adott elő. Akkoriban a társaság egyik limuzinját vezette. A fuvarhoz felvette az egyenruháját, a sapkáját meg minden. Hallgatta, ahogyan a kölykök viccelődnek a minihűtőbe pakolt kólát látván, és olyan boldog volt, mint még soha.

Látta, hogy a lány egyik mellbimbója megmerevedett fehér pólója alatt; felcsavarta a fűtést. Utasa ismét eleresztett egy horkantást, majd félig ébren mocorgott egy kicsit. Ő pislogott párat, és figyelmét ismét az útra szegezte.

A közelgő kanyarból kiforduló kisteherautó rádudált. A kocsi hátulja megcsúszott, majd az egész jármű megpördült az úton. Rátaposott a félre, és jobbra rántotta a kormányt. A furgon elslisszant mellettük, lecsúszott az útról, és egy hókupacba puffant. A Ford az útpadkának ütközött. Szorosan megmarkolta a kormányt, de nem taposott a fékre. Sikerült visszatornáznia a kocsit az útra, majd lassan megállt. A rádióban halkan továbbra is szólt a zene. Az ujjbegyeiben érezte a szíve dobogását.

– Basszus – szólalt meg a lány a levegőt kapkodva. – Basszus, basszus, basszus…

– Minden rendben?

– Igen… basszus… mármint igen…

Lekapcsolta gyújtást, és kiszállt a dermesztő hidegbe.

– Mindjárt visszajövök – mondta.

Egy nyurga, öreg fickó mászott ki a kamionból. Ő elindult felé, a kulcsait szorongatva. A világ kezdett az oldalára dőlni; jól ismerte ezt a szédelgős érzést. Látta önmagát, amint behúz egyet a fickó szél cserzette arcába. Még szorosabban markolta a kulcsát; annak foga a tenyerébe mélyedt. A világ kiegyenesedett.

– Hívjak egy vontatót? – dörmögte oda. – Beszólhatok a központba. Bár valószínűleg eléggé el vannak foglalva.

Muszáj volt valahogy elkerülnie, hogy kitöltsék a kárbejelentőt. Egyszerűen nem lehetett több hasonló ügy a rovásán. Az eddigieket is alig tudta eltussolni. Az is lehet, hogy ő lógott át a másik sávba.

A fickó végignézett az úton.

– Előbb nézzük meg, hátha én is ki tudok tolatni.

A lány kiszállt a kocsiból. Odasétált mögé a kezeit lehelgetve, majd együtt nézték, amint a teherautó kerekei felverik a kavargó havat. Az öreg fickónak végül sikerült visszaverekednie a kocsit az útra, majd ismét csak lemászott a kormány mögül megszemlélni a helyzetet. Az elülső lökhárítón jókora horpadás éktelenkedett. A francba. Biztosan be akarja majd jelenteni a biztosítónál. Kezdett kicsúszni a lába alól a talaj.

A fickó szigorú tekintettel nézett rá – ám ekkor a lány előrelépett.

– Most biztosan azt gondolja, egy ilyen napon ki a fene sietne ennyire – kezdte. – De nem láttam már a fiaimat… mióta is, három hete? Ilyenkor az ember hajlamos kockáztatni.

A fickó összekulcsolta a karját, a kezét a hóna alá dugva; úgy tűnt, a lány szavai elgondolkoztatták. Majd így felelt:

– Én meg épp meleg kakaóért indultam az én Luciámnak. Ez sem volt épp épelméjű ötlet. Hány évesek a fiai?

– Három és hét. Igazi kis szörnyetegek – mosolygott a lány kacérkodva, ám egyben együttérzőn. – Kakaóért menni ekkora hóviharban; akkor még biztos tombol a szerelem.

– Már negyvenegy éve – felelte az öregember.

– És még csak rövid pórázon sem kell tartania!

– Hát, nagyjából ennyi a titok.

A lány újra felnevetett, ám ezúttal gyöngyöző, ezüstösen csengő kacajjal, mintha csak a szél játszana egy fa jégkéregbe burkolózó ágain.

*

Ismét nekiindultak; ezúttal lassabbra vette a tempót. A hó immár nagy pelyhekben, sűrűn hullott, az olykor-olykor feltűnő, szembejövő autók fényszóróját narancssárga pacává maszatolva.

– Köszönet az előbbiekért – mondta a lánynak.

– Sikeresen megelőzte a katasztrófát.

– Akkor is bocsánatot kell kérnem. Mindig az utas biztonsága az első, és…

– Hagyjuk ezt – fonta maga köré a karját a lány dideregve. – Utálom, amikor egy férfi szerénykedni próbál. Mindkettőnket megmentett, és kész.

Egy ideig csendben vezetett tovább, majd próbált kipréselni pár szót magából:

– Három és hét évesek? Hogy hívják őket?

A lány – azaz ezek szerint inkább asszony, gondolta – visszavette a kabátját, majd így felelt:

– Carter és Braydon. Első számú és második számú szörnyeteg.

Felnevetett, a lány pedig ismét csak megborzongott. Csendben haladtak tovább. Ide-oda cikáztak a gondolatai; még mindig elég zavaros volt a feje a kis híján balul elsült helyzet miatt. Felvillant előtte pár régi kép: a lánya hétévesen, amint ide-oda szaladgál a hóviharban kidugott nyelvvel, hangosan kacarászva. Meg Neptune Beach, a felesége keze, ahogyan a hűvös naptejet keni szét a leégett hátán, és amikor ott hemperegnek az ágyon a motelben, mit sem törődve a sajgó bőrével. És az éjszakák, amelyeket a kocsi hátsó ülésén töltött, összeizzadva az üléshuzatot. Meg az a vakítóan napsütéses délután Indianapolis belvárosában, három évvel ezelőtt, azzal az idióta autóssal, aki leszorította az útról, és totálkárosra törte miatta a Lincolnt, amelyet akkoriban vezetett. Kiszabadította magát a légzsák mögül, kivágta a szétroncsolódott ajtót, és átbotorkált a meglehetősen lejtős úton. Majd kirángatta a sofőrt a volán mögül, és csak ütötte és ütötte, amíg a férfi arca felismerhetetlenre nem torzult.

– Egyébként nem éhes? – kérdezte a lány, miközben felnyúlt, és megpöckölte a visszapillantón lógó kis fenyőfát. – Úgy rémlik, van egy bisztró a közelben, amelyik ilyenkor is nyitva tart. A francba is, Florida óta nem ettem semmi rendeset. És egy kis szünet sem ártana, igaz?

Nemrég hagyták el Morocco városát; jól haladtak, lassan talán már a vihar előtt jártak. Ám a lány javaslatát hallva ráfordult egy düledező gabonasiló felé vezető, kisebb útra.

– Rendben – felelte. – Jól fog esni egy kis szünet.

A bisztróban nem volt senki a pincérnőt és a szakácsot leszámítva, akik mindketten a bárpultnál üldögéltek, és valami baseballos filmet néztek.

– Üljenek, ahova gondolják – mondta a pincérnő, ők pedig letelepedtek az egyik bokszba. A lány fasírtos melegszendvicset rendelt krumplipürével, kagylólevessel és Fantával. Ő egy kávét és séf salátát kért.

– Figyelek a koleszterinemre – magyarázta.

– Szerintem egy igazi férfi steaket eszik – felelte a lány.

– A fenébe is, legyen steak, tojással – mondta a pincérnőnek. – A húst közepesen átsütve, a tükörtojást pedig kétoldalasan kérem.

Lecsíptette a nyakkendőjét, és kigombolta az inge legfelső gombját. Nem semmi helyzet; vacsora egy ügyféllel. Nem tehetett róla, továbbra is kislányként tekintett rá.

– Tehetsége van ahhoz, hogy megnyugtassa az embereket – mondta neki. – Látom magán.

– Ez kedves – felelte a lány –, köszönöm.

– Hasznos tulajdonság. Az egyik legjobb.

„Kislány” – tette volna hozzá szíve szerint. „Kislányom.” Ehelyett inkább a tévé felé intett, és azt mondta:

– Az apám egykor bíró volt. Kisebb csapatoknál, Közép-Nyugat-szerte. Vagy ezer meccset vezetett.

– Tényleg? És jó bíró volt?

– Hát, jobban szerettük, amikor sofőrködött.

– Én nem tudnám ezt csinálni – dörmögte a lány az orra alatt. – A sofőröket mindenki állandóan csak szidja.

Így van. Pontosan. Az a rengeteg idióta össze-vissza dudál, a telefonjával játszadozik, nem is nézi az utat, arra sem figyel, merre megy. És ezeket mind engedik tovább vezetni, egy halálos fegyverrel a kezükben. Kikészítette ez az egész. Vajon hány balesetet láthatott? Hány roncsot? Valahogyan ki kellene adnia magából. A lány megértené őt. Felgyülemlő szavai nyomán biztosan ismét elvörösödött az arca. Úgy érezte, neki mindent elmesélhetne.

Kint a havazás mostanára enyhe szitálássá csendesült. Együtt nézték a hóesést.

– Lehet, hogy ki kellett volna várnom a vihar végét azon a retkes buszpályaudvaron – szólalt meg a a lány.

– Egy ideig eltart ez – mormogta. – Talán egy órányira lehetünk.

– Istenem, ez a legjobb dolog, amit egész nap hallottam.

A pincérnő elvitte a tányérjukat. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. „Kárpótlásul a kellemetlen incidensért” – magyarázta. A lány megköszönte neki, majd azt mondta, telefonálnia kell; fel akarta hívni a nővérét és a fiúkat, hogy lassan hazaér.

*

Gary városát elhagyva tiszta, sózott utakhoz értek. Az autópályát nem zárták le, ráadásul csak az övék volt; a koszos lakótelepek és a roskadozó viskók fölött átívelő út üresen állt előttük. Felemelő érzés lett úrrá rajta. Izgatottan gondolt arra, hogy a lány hamarosan láthatja a családját; elképzelte a pillanatot, amikor belép az otthona ajtaján. Szívesen ott maradna egy kicsit, hogy láthassa. Így, hogy a 65-ös útról eltakarították a havat, épp időben visszaérhet Indianapolisba ahhoz, hogy elcsípje a feleségét vacsora után. Még hazamehet.

Lehajtottak az autópályáról, a városhatár felé folytatva útjukat. Rápillantott a lányra. Az szaporán pislogott, mintha most látná életében először. Neki ismét csak a lánya jutott az eszébe, aki épp az ápolónőképzőbe készült, hogy másoknak segíthessen. Ő fiatalabb korában tűzoltó szeretett volna lenni; még egy tanfolyamra is elment, és egy évig önkéntesként dolgozott. De a sofőrködés más volt: az ember folyton csak ül, egyre nagyobb pocakot ereszt, és túlságosan is eltunyul ahhoz, hogy fel tudjon mászni egy létrára; állandóan kimerülten ér haza, egyre növekvő, elfojtott dühvel; mindig csak másokat szolgál ki, és ő maga sosem érkezik meg. Azokat, akik megsérülnek az úton, talán egyszer majd a lánya fogja ellátni.

– Elnézést – szólalt meg a lány –, megállhatnánk egy percre?

– Hát persze. A benzinkútnál jó lesz? Mosdóba menne?

– Hajtson ki ezen a kijáraton.

Lehajtott az autópályáról, rá egy bekötőútra, el egy autómosó, egy nagy barkácsbolt és egy kínai büfé mellett.

– Forduljon le itt – szólt a lány.

Egy bank parkolójába érkeztek; az épületet bezárták, az ablakait papírral letakarták, és mind a négy oldaláról felállványozták. A bank élénk kék és zöld színben pompázó cégérje azonban továbbra is világított. A parkoló közepén megállt.

– Nem ez a végcél, jól gondolom?

A lány megrázta a fejét, kezét az ölében melengetve.

– Figyeljen – kezdte. – Én csak szeretnék hazajutni a fiaimhoz.

Visszatért a melegség az arcába.

– Csak harminc dollárom van. Ez a fuvar pedig mennyi is lesz, háromszáz?

– De hát leellenőrizték a kártyáját – felelte fojtott hangon.

– Felhívtam a bankot a bisztróból, és letiltattam. Több pedig nincs rajta – felelte nevetve. Az ezüstös csengés eltűnt a hangjából. – Reméltem, hogy majd csak kitalálunk valamit.

Belenézett a visszapilantó tükörbe, látta a keréknyomait a friss hóban. A bekötőúton egy púderkék, rozsdás lökhárítójú Chrysler haladt csendben, szürke gázfelhőt hagyva maga után. A lány rátette a kezét a combjára, és ott nyugtatta.

– Messze vannak – kezdte. – Nem látnak el ide. Senki sem láthat minket.

Finoman rátette a kezét a lányéra. Követte a Chryslert a szemével, míg az végül el nem tűnt. Letekintett a combján nyugvó kézre és a sajátjára, amely közel kétszer akkora volt, mint a lányé, száraz, kicserepesedett bütykeivel.

– Hogy szereti? – kérdezte a lány. – Mondja csak.

– Nem, én…

– Semmi baj. Pontosan tudtam, mibe keverem magam.

Szeretett volna mondani valamit, hogy megnyugtassa őt: a lányt, a fiatal anyukát. De még csak a szemébe sem tudott belenézni. Megfogta a lány kezét, eltolta magától, majd visszahúzta a sajátját. Beindította a kocsit.

– Nem kell kifizetnie a fuvart – mondta; a hangja rekedt volt és érdes. – Megmondom a diszpécsernek, hogy amiatt a kis incidens miatt volt. Az ügyfél-elégedettség érdekében.

Muszáj lesz jelentenie az esetet. Ő döntött úgy, hogy vállalja a fuvart, erre meg azt kell majd közölnie a diszpécserrel, hogy majdnem összetörte a kocsit. Utána pedig ki tudja, mi vár rá.

– El sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem – mondta a lány. – Olyan rég úton vagyok már.

– Hazaviszem – felelte.

Visszahajtott az autópályája. Néhány kilométer után a lány szólt, hogy hajtsanak le. Egy lemezviskókkal teli környéken jártak, a lány mondogatta, mikor merre forduljon. Továbbra is szeretett volna elmesélni neki valami kedves történetet. De ehelyett annak az estének az emléke derengett fel benne, amikor épp hazaért a munkából, fájt a csuklója, a háta és a feje, otthon meg az a kép várta, hogy miközben a lánya egy egész üveg kechupot ken szét a vadonatúj szőnyegen, a felesége a másik szobában kitartóan telefonál. Hogyan mondhatná el neki? Nagyon sok időbe telt annak idején, amíg ismét helyreállt a világ rendje.

– Egyszer hazavittem egy férfit a kórházból – kezdte. – Őt és a barátnőjét. Három hónapig kómában volt egy motorbaleset után. Gondolom, stílusosan akart hazatérni. Megmondtam nekik, hogy hagyják csak a borravalót.

Nem, nem ezt a történetet kellett volna – miért pont ezt mesélte el?

– Biztosan értékelték – motyogta a lány az orra alatt, majd megkérte, hogy forduljon be az egyik viskó felé, amelynek két bejárati ajtajához két külön kocsibehajtó vezetett.

A bal oldali lakás sötét volt, a jobban égett a villany. Leállította a kocsit. Kiszállva a csípős hidegbe az érintetlen táj látványa fogadta – egy-egy nagy havazás után valahogy mindig a tisztaság érzése járja át az embert. Kivette a lány hátizsákját a csomagtartóból.

– Még egyszer köszönöm az ebédet – mondta az, a táskáját maga elé szorítva. – Nem kellett volna.

– Az incidens miatt – ismételte meg.

Némi megnyugvást csak sikerült adnia neki legalább: hogy elmondta, mindig van visszaút. Álltak a hidegben pár pillanatig.

– Vezessen óvatosan – búcsúzott el tőle a lány, majd odaballagott a bejárati ajtóhoz, és bement a házba.

Végigsétált a kocsi mellett, a hó ropogott a lába alatt. Hallgatózott, vajon odaszalad-e a lányhoz bárki, hogy üdvözölje. Ehelyett azonban csak egy tompa puffanást hallott – mint amikor leejtenek vagy ledobnak valamit. Tett egy önkéntelen lépést az ajó felé, a kulcsot markoló kezét ökölbe szorítva. Ám aztán megállt, és mozdulni sem bírt; a harag hasztalanul dübörgött benne.

Ott állt a hidegben, mígnem valami távoli, ritmikus ketyegést hallott. Ismét kinyitotta a csomagtartót, kivette az órát, és odatette a viskó előtti lépcsőre. Beszállt az autóba, belesüppedt az ülésbe, a bőr megnyikordult alatta, és a csontjaiban érezte az üresben járó motor berregését. Hátramenetbe kapcsolt. Aztán csak ült ott, a lábával a féken. Percek teltek el így. Csak ült ott, és szorosan markolta a kormányt.

*

Will Boast Angliában született, és Írországban, illetve az amerikai Wisconsinban nőtt fel. Power Ballads című novelláskötetével 2011-ben elnyerte az Iowai Rövidprózadíjat. Novelláit és esszéit többek közt a New York Times közli. Jelenleg angol irodalmat tanít a Chicagói Egyetemen.