Ugrás a tartalomra

Idővel

Ma halt meg anyám.

 

Tagadás

 

−  Nem is vagy az anyukám! – súgom alig hallhatóan.

Tízéves forma lehetek. Hetek óta más sincs napirenden az iskolában, mint az anyák napja és az ünnepség. Mindenki csinál majd valamit, én hegedülni fogok. A legtöbben szavalnak, vagy énekelnek a kórusban. Mondtam a tanáromnak, hogy nekem nincs anyukám, akinek játsszak. Sűrű szemöldöke felszaladt a homlokáig, majd sokkal lassabban vissza, úgy mondta, már hogyne lenne, most is otthon vár téged.

Anya a konyhában mosogat. Mikor meghallja a neszt, vidáman hátrafordul, úgy nevet rám, hogy nocsak, végre, már épp aggódni kezdett, meg hogy milyen volt a suliban? Magas homloka, hatalmas szeme, éneklő beszéde és rakoncátlan tincsei még makacsabbá tesznek.

Nem is vagy az anyukám, suttogom, és még látom, ahogyan a tekergőző hajtincsek egy pillanatra megállnak a levegőben, a kék szemek kitágulnak. Táskámat a sarokba dobom, és irány az emelet. Ő utánam, kérlelve, szomorúan, ahogy ilyenkor mindig. A szobámba érve magamra zárom az ajtót, és óvatosan nekitámaszkodva a földre csúszom. Könny csípi a szememet, eszembe jut a mai próba. Ahogyan a padtársam rám mutatott, és vele mi lesz? Nem csak azok szerepelnek, akiknek van anyukájuk? Később, a szünetben, aztán bunyó lett a dologból.

− Van anyukám! Csak nem ő szült! − hagytam ott fájó kézzel.

Az ajtó kemény, az asztalon játékok és füzetek. Úgy nézem, mintha idegen lennék. Hallom, ahogy ő is lecsusszan az ajtó túloldalán.

− Szívem, tudom, hogy nehéz. De szeretlek. És más nem számít.

Nehezen lélegzik, úgy hiszem, mosolyog, és néha, mikor eltűnik az ajtó, érzem, ahogyan háta a hátamnak simul.

 

Harag

 

Úgy csillognak a fogai, mikor kacag, hogy muszáj azokat nézni. Anyám, mint a forgószél, kavarja maga körül a levegőt, és észre sem veszi. A férfi pedig már fél órája megbabonázva játszik vele valamilyen játékot. Mond valamit, arra anyám elneveti magát. Aztán anyám lehel a fülébe valamit, mire közelebb bújik. Anyám fürtjei röpködnek az arca körül, asszonyos melle fel-és le hullámzik, nyaka hátrahajlik a kacagásban.

Várom ezt a hetet, azóta, hogy anyám először említette. 

− Nézd csak, fiacskám! − mondta egyik péntek délután, és meglobogtatta orrom előtt az egy hetes olaszországi út prospektusát.

− Na, mit szólsz? Csak te meg én. Kirúgunk a hámból, és elfelejtjük a világot! – azzal átölelte a nyakamat, és elkezdett velem körbe-körbe táncolni az apró szobában.

Már magasabb voltam, mint ő, így felülről láttam ezt a képtelen-gyönyörű forgást, a hátra bicsakló nyakat és a gurgulázó kacagást.

Most is így nevet. Már az első napon egymásra néztek a férfivel, de nem úgy, ahogyan rám néz. Inkább, mint az állatok a természetfilmekben, vadászat előtt. Mutatok neki valamit az utcán, de ő nem hallja. A szeme azoké a szajháké, akikről már olvastam. Pihegése izzadt és mocskos, akár a férfi az oldalán. A szavak, amiket mondanak, ismerősek, de attól, ahogyan mondják, mégis idegenül csengenek. Mintha hangsúlyokkal, gesztusokkal teremtenének új nyelvet, hogy senki se értse őket. Legfőképpen én ne.

A férfi illata, mint húsvétkor az unokanővéremé.

Anyám ruhája szűk és zöld. Zöld, mint az émelygés.

 

Kufárkodás

 

− De hisz’ az egy szarházi! − már egy órája huzakodunk anyámmal.

Az új fickó egy tróger, ő meg a karjaiba sétál. Persze nem úgy tróger, hisz diplomás meg minden, de egy piperkőc.

− Egyáltalán, mi hajt hozzá, mi vonz benne?

Anyámon virágos blúz és szűk szoknya. Úgy mozog, pakol, készülődik, mint egy elsőbálozó. Háta szép ívben megfeszül, mikor zöld cipőjét felhúzza. A zöld cipő, amit akkor viselt, mikor előálltak ezzel a képtelenséggel.

− Szívem, úgy döntöttünk, összeköltözünk! − emlékszem, csak hallgattam, és fixíroztam azt a cipőt.

Volt rajta egy apró folt, anyám akkor öntötte le, mikor Olaszországban voltunk. A foltot figyeltem, és nem feleltem. A folt most is ott, és anyám vagy nem akarta észrevenni, vagy annyira szerette a cipőt, hogy még a folt sem érdekelte.

− De hát utálja a művészetet! Mikor vitt el utoljára operába? Elvitt egyáltalán?

Anyám aprókat sóhajt, és piros kendőjét is bepakolja a bőröndbe. Most a táskáját kezdi tömni apróságokkal, fényképekkel, csupa felesleges kacattal.

– És humorérzéke sincs!

A táskából kikandikál egy régi fénykép: együtt vagyunk a parton, anyám a vörös kendőben, napszemüvegben, éppen kacag, rajtam szalmakalap. El is felejtettem, hogy ez a kendő már akkor is megvolt. Anyám meg a képen, mint egy angyal.

– Gyönyörű vagy, értelmes, szellemes és vicces. Jobbat érdemelsz, anya!

Több érvem nincs. Ő pedig csak mosolyog, és kicsit liheg. Az idő kegyes vele, épp, hogy nyomot hagyott rajta, de hamarabb fárad, és már nem olyan ruganyos, mint régen volt. Résnyire nyitja az ajtót, a napfény bántón és hívatlanul tör a lakásba.

− De szereti, ha mosolygok, fiam.

Ennyi. Ennyit mond, és csak áll.

− Neked pedig itt leszek mindig, nem változik semmi.

Kilép az ajtón.

De igen. Minden megváltozik.

Maradok.

 

Depresszió

 

Nincs kedvem kinyitni a szemem. A fal felé fordulok. A szoba padlója mintha lejtene, és én egyre lejjebb és lejjebb csúszom rajta. Ha pedig felfelé kapaszkodnék, a padló bemélyed a kezem alatt, mint a gumi, nem enged magán fogást, én meg csak csúszom lefelé. Kiáltok, de mintha süket szobában lennék, minden szó hangtalan puffan odabent.

Üres vagyok, akarattalan, gondolattalan.

Aztán mégiscsak rám talál egy gondolat, aztán még egy. De bár ne tennék. Rájövök, hogy ezektől menekültem, hogy én építettem a szobát süketnek és lejtősnek, én nem akarom ezeket a gondolatokat. A saját elmém kínoz: nem kellek. Se a nőmnek, se a munkámban, kirúgtak, innen is, onnan is. Az ágyból és az íróasztaltól. A két gondolat most már olyan éles, mint a reggeli fény, és köztük a morajlás egyre hangosabb, egyre sűrűbb és szűkebb, és a két pont nemsokára összeér, fittyet hányva minden tiltakozásomra. Hiába akarat, tagadás, minden kicsorbul, elbicsaklik, térdre esik. Csak a hiábavalóság nincs hiába. Nem létezem már, vagy nem én, vagy nem így. És megint nincs gondolat, és megint csak az üresség és a lejtő van, és a némaságában lüktető szoba.

Résnyire nyitom a szemem. Anyám mosolyog rám, göndör fürtjei repkednek arca körül.

– Készítek valami finomat neked!

Lassan felkelek.

 

Elfogadás

 

− Ma megkerestem a szülőanyámat − mondom halkan, miközben a parkban ülünk a padon.

Az ősz úgy lepett meg minket, mint a vendég, akiről tudjuk, hogy jön, de azt reméljük, késik. Anyám fázósan kuporog mellettem, szavaim nem lepik meg, mosolyog. Folytatom.

− Kedves volt, anya. Sírt, és azt mondta, sokszor megbánta, hogy lemondott rólam.

Anyám tekintete a távolt kémleli, ahogy felel.

− Örülök, hogy végre rászántad magad! Ez így van jól.

Megfogom a kezét, összekulcsolom ujjainkat, megijesztenek az apró csontok, megijeszt a sovány test. De aztán belefeledkezem szemének kékjébe, elidőzöm a nevető szájon, és azt gondolom, nincs baj. Anyám nem rám néz, a hegyekre, felhőkre talán, vagy a fáradt Napba.

− Én viszont nem bánom, nem baj?

Huncutul elmosolyodik, vidám ráncok futnak keresztül szájától szeme sarkáig.

− Most pedig gyere!

Feláll, felhúz, lép párat a csikorgó leveleken, tétován rám néz. Kabátja lóg rajta, aprónak tűnik az őszi tájban, sálja fehér, mint a tompa fájdalom. Szeme csillog, kezét kislányosan széttárja, mintha a levegőt ölelné. Egy lépéssel ott termek, átkarolom, és már táncolunk is, lábunk alatt a színes avarral, felettünk az utolsó napsugárral.

Anyám hátrahajtja a fejét, és kacag.

 

 

Ma meghalt az anyám.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.