A fekete ember

„Az ember végül homokos, szomorú vizes síkra ér” – gondolja az olvasó József Attilát idézve, ha elmerül Lydia Davis legújabb könyvében, Az annyi, mint címűben. Máskor meg mintha Karinthy Frigyest olvasná, az Így írtok ti-t, és nevetni támad kedve. Magam részéről pestiesen szólva, nem tudom, mit esznek a népek az amerikai írónő történetein, aki a „The Best American Short Stories”-tól kezdve egy rakás díjban részesült a kritikusoktól, és a tengerentúli olvasók is megvadult hurrikánként csapnak le a boltokra, ha legújabb könyve megjelenik (legalábbis én így képzelem…).

A közép-európai olvasó viszont csak töpreng, vajon miért jó az, ha az ember azonnal rájön, hogy az író a saját életét írja. Ez önmagában még nem lenne nagy baj, hiszen Tolsztoj is beleírta az Anna Kareninába saját szerelmi vallomásának nem mindennapi történetét, Dosztojevszkij a Félkegyelműbe epilepsziáját; Örkény István oroszországi fogságát, Csáth Géza és Bulgakov pedig a morfiummal való közelebbi ismeretség hidegrázós kalandját építette be műveibe. A kortársak közül a Nobel-díjas Coetzee bár utópiát ír, a szerelmi szál a regényében (A barbárokra várva) mégis olyan erős, annyira érzékletes, hogy már-már elszégyelljük magunkat olvasás közben. A magyarok közül Király Farkas vagy Bene Zoltán novelláit lapozgatva szintén elfog minket az érzés, hogy nem kitalált történetekről van szó. És a sort napestig folytathatnánk. Akkor meg miért akad fenn a recenzor, ha ugyanezzel az alapvetéssel találkozik a mai íróknál? Hiszen ugyanezt műveli a norvég Knausgard is, és még sokan mások.

A probléma ott van, hogy Davis nem emeli fel a történetet, nem keveri ki a mennybolt színeit írói palettáján, úgy, ahogy a már említettek. Lapos a hitetlenek története, akárhogy is nézzük, a norvég Knausgard és az amerikai író művei a semmit ragozzák, csűrik, csavarják. Arról írnak, hogy az ember, jaj, de magányos, és meg fog öregedni. És aztán meg is hal, persze. Davist még a férje is elhagyja. És aztán egyszer csak meglátogatja őt egy öreg nő. „Hetvenkilenc éves, vagy ilyesmi… nehéz vele beszélni, mert csak négy-öt dologról akar beszélni, és mindenkinek és mindennek elfelejti a nevét, amiről beszélni akar, és miközben keresgél, hogy leírja azt a valamit, aminek a nevét elfelejtette, elfelejti annak a nevét, amit ahhoz kell leírnia, hogy azonosítsa számomra, amit eredetileg elfelejtett…” (A villák), és így tovább, megállás nélkül. Hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond, így írta ezt Karinthy, de itt nem kétszer mondja az írónő, hanem háromszor-négyszer-sokszor, már számolni sem lehet, a szövegszerkesztő megbolondul, és folyamatosan zöld hullámvonalakat köpköd, de ő még mindig rágja a semmit, a gittet.

És rosszul is esik. Mert mást nem tudunk meg a hetvenkilenc évesről, csak azt, hogy demens, és a mazsolák, amiket eszik, kipottyannak a szájából, akár a nyála. Arról ugyan nem ír Davis, de elképzeljük – szárazan csak nem esnek ki azok a mazsolák –, és így, hogy lóg a szegény hetvenkilenc éves sztorija a levegőben, nem tudunk rá haragudni, azért, mert megöregedett, és agyi károsodása van, hiszen ismerünk sok ilyen tisztességes öregasszonyt a közelünkben, és tudjuk, hogy nem tehetnek róla, hogy ilyenekké váltak. Az én anyósom például a kilencvenötödikben van, kezdhetném, de nem kezdem, mert nem akarok Lydia Davis nyomában járni.

Van üdítő kivétel is a novellák között, például A szobalány című, melyben az életet kiadó házhoz hasonlítja az írónő, ahol „[a]z emberek jönnek-mennek, pár évente új lakó jön.” De még ebben az elbeszélésben sincs semmi olyan, amitől az ember csettintene, hogy ez aztán döfi, én ilyet még sose…! Minimalista próza ez, tudom, ez a divat, de attól még nem tetszik. Nem tetszik a nyavalygás, még akkor sem, ha kifinomult és lírai, avagy hátborzongató, bár utóbbi jelzőnek nincsen éle. Ki lúdbőrözne például ezen: „…visszatér az alak (ez egy fekete férfialak, ennél többet nemigen tudunk meg róla), megáll a jobb válla fölött… megmondja, hogy minden jól van, és ő jó, és megtette, ami tőle telt, bár mások talán nem így gondolják – és ezek a mások is ott vannak valahol a házban, a folyosó végén egy szobában, szorosan egy sorban, vagy két sorban, büszke, fehér és mérges arccal.” (Küszöb: a kis ember) Attól lenne igazán ijesztő és hátborzongató, ha valamivel többet tudnánk meg arról a fekete férfialakról, de nem tudunk semmit, Davis nem Jeszenyin. Az orosz költő zseniális verse A fekete ember, tényleg kriptamélyű, velőtrázó, idegtépő mű.

Egy korábbi recenziómban már megírtam: nem esztétikai kategória, nem elvárás, hogy az olvasónak jó érzése legyen a történet végén. (Bár a görögök ezt így gondolták, valami katarzis nevű dologról fecsegve.) Mégis szívesebben olvasunk felemelő dolgokat, és itt nem a hollywoodi happy endre gondolunk, hanem olyan lélekerősítőkre, amitől aztán jobb kedvvel vágunk neki a mindennapi élet útvesztőinek. Ezek persze nem könnyű dolgok, hiszen a fentebb emlegetett szerzők regényei sem éppen vidámak, és egy prózai szöveget jól befejezni, legyen az rövid vagy hosszú – nem éppen egyszerű. Nem mintha verset könnyű lenne.

Király Farkas Ha elfogy a fény című novelláskötetében, A mennyasszony fátyla című elbeszélésben egy fiatal fényképész haláláról ír, aki belefulladt a jeges vizű tóba, amely felett a vízesést Menyasszony fátylának nevezik a helybéliek, mert egykor a monda szerint ott lett öngyilkos egy lány. Menyasszony volt, de gazdag legényhez akarták adni, és ő a szegényt szerette. A most „vízbehűlt” fiatalember halálról nem derül ki semmi, míg sok év után az egykor helyszínre érkezett mentőcsapat egyik tagja meg nem találja a fényképezőgépét „egy csaknem száraz üvegben.” Előhívja a képeket, és amint felcsípné az utolsót a szárítókötélre, „belemerevedik a mozdulatba. A képen, az utolsón, mennyasszonyi ruhát viselő, gyönyörűszép lány nyújtja karjait az objektív felé.”

Szép ez, szebb, mint az, hogy elhagyott a férjem, és nem tudom, miért. Vagy mégis? Bár együttérzek a szenvedővel, mégsem érzek esztétikai élvezetet Lydia Davis-t olvasva. Kár, mert a fordító, Mesterházi Mónika kiváló munkát végzett, nem lehetett egyszerű az angol körmondatok kibogozása.

Mit is tehetnénk még ehhez hozzá? „Kérlek, vidd a könyvet – szólt Jeszenyin az ő fekete emberéhez –, szórakoztass vele mást!”

Lydia Davis: Az annyi, mint. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető Könyvkiadó, 2019.