Levelek Adynak az Irodalmi Jelen szerzőitől

Arany Zsuzsanna

Kedves Ady!

Nem akarok magánlevelet írni, mert amit mondani akarok, az közügy, ha úgy tetszik, irodalmi ügy. Mert nemcsak kettőnkről van szó, hanem irodalmunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről is. Azokról a gyermekbetegségekről, melyekből sosem tudunk kigyógyulni.

Azt mondod, irodalmi író vagyok. Szememre veted tanultságom, hogy verseimet kicsiszolom, mi több, nem ösztönből írom. Nekem nem fájnak a MÁK olyan harsányan, mint neked. Én nem harcolok holmi Nagyurakkal, helyette inkább „halkan belelépek”. Nem vagyok forradalmár, csak irodalmár. De kérdem: valóban kevesebb ez?

Számodra a szavaknak akkor van súlya, ha nagybetűvel kezdődnek. Ha kellőképpen véresek, könnyesek, gennyesek, szennyesek és epések. Nekem elég, ha zöld tintával írom őket.

Elvárod, hogy dicsérjem zsenidet, hogy ne kérdőjelezzelek meg. Csak akkor érzed jól magad, ha istenítenek. Nem veszed észre a hazugságot, hogy zsoldosok csókolgatják palástod. És ha valaki végre kimondja az igazságot (bár tudom, itt megkérditek: „miféle igazságot?”), nem tűrvén tovább a kritikátlanságot, a sok vörös, fehér és rózsaszín szirupba mártott szóvirágot, egyből bomlasztással vádoljátok.

Sok mindenben nem hiszek. Nem hiszem, hogy ha hatalomra jut a tömeg, az életünk szükségképpen jobb lesz. Egyenlők csak abban vagyunk, hogy a hatalomért mindannyian harcolunk. Ha pedig megszerezzük, s uralomra jutunk, Nérókká válunk, s mindent, mi előtte szent volt, pusztítunk.

Akik veled vannak, és énellenem, azt mondják, te vagy a mély, s én a sekély. Hiába válaszolom, hogy „mily sekély a mélység és mily mély a sekélység”, nem értenek. Ripacs vagyok, bohóc, rossz komédiás, ki folyton nevet. De tudd meg, sírok, miközben nevetek. Mert rajtam az átok, hogy látok.

Felebarátod,

Kosztolányi

Frideczky Katalin

Meg nem írt levél a költőhöz

Egy kínai mese jut eszembe az agg császárról, aki trónörökös híján a nép egyszerű gyermekei sorából akart méltó utódot választani magának. Virágmagvakat osztott szét közöttük, és meghagyta, hogy egy év elteltével járuljanak a színe elé. Aki a legszebb virágot neveli a magból, az lesz a császár. El is jött a nagy nap. A büszke gyermekek szebbnél szebb virágokkal járultak a császár elé, de annak arca egyre bánatosabb lett, mígnem a sor végén észrevett egy keservesen síró fiúcskát, aki üres cseréppel érkezett. – Miért sírsz, gyermekem? – kérdezte a császár. – Hogyne sírnék – felelte a gyermek, hiszen akárhogy gondoztam, ápoltam a magokat, egy sem kelt ki. – Íme, az én utódom! – emelte magasba a fiúcskát a császár. Egyedül ő méltó arra, hogy uralkodjon! Felháborodtak erre az emberek: – Nem igazság, hiszen ez a gyerek üres cseréppel állt eléd, a mi fiaink pedig csodálatosabbnál csodálatosabb virágokat hoztak neked! – Tudjátok meg hát – felelte a császár –, hogy én a magvakat megfőztem, mielőtt szétosztottam, tehát ki sem kelhettek. Ti mind csalók vagytok, szégyelljétek magatokat! Egyedül ez a fiú becsületes közöttetek. Ő lesz az utódom. Az emberek lógó orral kullogtak haza, a fiúból pedig igazságos és tiszteletre méltó uralkodó lett.

Az a gyanúm, hogy amikor Adyhoz készülnék levelet írni, a „magok” eleve meg vannak főzve, ki sem kelhetnek. Tatjána sem vívódhatott hosszabban nálam, mielőtt megírta levelét, de a megszólításig ő sem jutott el. Semmi „Kedves Eugén”, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak: Én írok Önnek…

Költő nevét szádra hiába ne vedd! Aki mindenkihez szól, az megszólíthatatlan. Lehet-e valakié, aki mindenkié? Eljuthatok-e visszafelé hozzá azon az úton, melyen ő próbált eljutni hozzánk? Sugaras út az, egy pontból induló, de szerteágazó. Merre induljak? Az Életes vagy a Halálos úton? Az Istenén? A nagy pénztárnok útján? A csókok ösvényén? Vagy a szent forrongások útján? És ha el is érem, mit adhatok neki? Idézzek a verseiből: lám, felkészültem, mint egy jó nebuló? Vagy tegyem a lába elé a saját kis vézna életemet, remélve, hogy ez az egy nő érdemes lesz?

 „Leány vagyok, idegen, tiszta,
Nem látott férfi senki,
Szép vagyok, szegény és hazátlan,
Szeretnélek szeretni.”

Hogy jutok el hozzá, a halál automobilján vagy koporsó-paripán? Gyí, gyí csoda-ló! Ha elérnek hozzá a szavaim, mit válaszol majd? Úgyis eldoblak, beszélgessünk? Kit találok ott? Mámor fejedelmet? Vagy a váteszt, a Muszáj Herkulest, a Holnap hősét, aki már a holnaputánon is túlrepült? Hogy érjem utol a fel-feldobott követ, mely legyőzve a gravitációt, már réges-régen az űrben bolyong? Hogyan szólítsam meg azt, akinek arany zár van a szívén, hétzáru lakat? Hogy mondjam el, hogy Kompország még mindig nem kötött ki, hogy a Halál-tóba most is belehullanak a keringő, büszke madarak? Kell-e tudnia, hogy valóra vált-e jövendölése, aki sem utódja, sem boldog őse...

Jobb, ha nem tudja meg, hogy a nyomor még mindig álmodik, hogy Pocsolyás Értől nem jutunk el az Óceánig, s az Őrzők elaludtak a strázsán.

 „Dermedett álom minden tettünk
S minden álmunk egy dermedett tett.”

Hallgassunk hát most, de bízzunk benne, hogy:

„Valamikor jó lesz,
Jó lesz megszólalni.” 

Képzeletbeli levelemet csak úgy tudnám befejezni, hogy: Én nem írok Önnek…

Pataki Tamás

Ki a fene az az ős Kaján?

Levél Ady Bandinak

Bandi bátyám, hogy rég nem írtam, azt elnézheted nekem, te is leginkább akkor ragadsz tollat, amikor pénzt kunyerálsz, s ha a magyar ugart túl dudvásnak találod, és Párizsba rándulsz ki eltűnni a dekadens rengetegben. Mostanában sokan vitatkoznak rólad, naponta felolvassák egy-egy versedet, s bizony ma is akadnának leányok, akik elmennének veled egy hosszú éjszakára, beteg, süppedt, busladt ágyadba bújnának (szóval tüntesd el párnádról a hányásfoltokat, szedd össze a szobában szétgurult borosüvegeket). Hogy mit mondanak rólad? Égsz már a kíváncsiságtól? Egyesek azt mondják, géniusz vagy. Mások szemedre vetik azt, ahogyan éltél, és persze a politikai baklövéseidet is kifogásolják. Hogy pénzért te bármit. De átlátok a szitájukon, és elmondom, hogy én mit gondolok rólad. Idd csak ki a maradék abszintodat, hadd olajozza rozoga testgépedet a vér, szükséged lesz rá, mert nem finomkodom, ahogyan te sem fogtad vissza magad soha.

Azt mondják, hogy eladtad a lelked és a tehetséged azoknak a köröknek, akik végül romba döntötték a hazát, azok szellemi zsoldjába szegődtél, akik miatt minden láng csak részekben lobban. Prófétának álltál, de az öntömjénfellegtől nem láttad, hogy azok mellé szegődsz, akik miatt minden egész darabokban hever. Azokat az értékeket támadtad elfuserált és dührohamokban fogant publicisztikádban, amelyek miatt te egyáltalán költő lehettél. Elfröcsögtél és elhasználtál már minden jelzőt, amit ma is viszont lehet hallani azoktól a köröktől a sajtóban, publicisztikáikban és az irodalomban egyaránt.

Nyugatra át? Kinyilatkoztattad a jelszót. Röhejes kívánság, amikor pont az ellenkezőjét tetted. Szívós vagy, Bandi, egy országot toltál a szellemi Fél-Ázsiába, akkor, amikor minden erőddel ezt az országot kellett volna istápolnod. Meg még valami. Az oláh mumus – ahogyan te írtad – végül felülkerekedett. Legyűrte ezt a kultúrát, amit te egyszerre építettél a verseiddel, és romboltál az írásaiddal. Hat ujjal születtél, táltosnak, látnoknak mondanak, de csak egy vagy a sok vak közül, akik a babitsi hídon toporognak, és zuhannak a mélybe. 

Bandi bátyám, no, ne nyúlj revolverért, az egyik legeredetibb költőnk vagy – s asztag-városban pirosan / mordul az égre a láng – lám-lám, ilyent is tudsz. Sőt. Ennél különbet is írtál már, ezt pedig senki el nem vitathatja tőled. Kerested te Istent is, de az ördögre is rákacsintottál, kerested te a szerelmet, és könnyen szajhaöl fölé hajolva találtad magad. A cédavályúból ittad ki, vagy a hétszilvafa alól hoztad mindazt a pazar látomást, amit a magyar elmékbe plántáltál? Ősi idők hangja vagy, amikor olykor tősgyökeres magyar hang szakad ki torkodból, vagy csak a szesz, a Biblia és a néplélek különös kotyvaléka-keveréke? A sok arc közül, amit felpróbáltál, melyik a tiéd? A magyarságféltő vagy a magyarságromboló? A szerelmes vagy a széltoló csaló? A cinikus mindentudó, a rezignált condottiere, aki egyik győzelemből a másik győzelembe hajszolja magát, vagy a hisztérikus, a balga, a naiv költő? Az útszéli dekadens? A fáradt pozőr, aki mindent érteni és tudni vél, közben magát is átveri, nem csak másokat?

És, ha már így levélben szólok hozzád, ki a fene az az ős Kaján? Igazán elárulhatnád! Nagy, szent titok, amire ráleltél, vagy a borgőz mámorában megfogant szimbólum, ám te sem tudod minek vagy kinek a szimbóluma? Sokszor gondolkodom azon, hogy komolyan lehet-e téged venni, vagy csak blöffölsz. Ördögöd van, esetleg szemfényvesztő vagy? Ó, sokáig folytathatnám Bandi bátyám, de a lajstrom véghetetlen. Válaszolj majd, ha a kokottok engednek, vagy, ha honvágyad van odaátról: talán Féregországból nézve Moslékország is tetszetősebb.

Addig is, Bandi bátyám, elmondom mi vagy: magyar költő. Nem a költő. Nem a legjobb. Nem szent és sérthetetlen, és végképp nem a látnok. Pompás Nessus-ing. Vitézkötéssel. 

Isten éltessen, halálod századik évében!

Marton-Ady Edina

Tömeg

Hangosan lobog a zászló. A vászon hullámzó, nehéz hangja tölti be a zsibongó tömegben ritkán beálló csendet. A férfi, hátát a zászlórúdnak vetve, nyugodtan álldogál a forrongó, izzó emberáradatban. Nehéz, vádliig érő teveszőr kabátjának zsebéből előkandikál az aznapi újság, másik zsebében üveg, talán bor vagy konyak, de a forma kivehetetlen, beazonosíthatatlan. Cigarettát szív. Jó illatú, minőségi dohányt. Az enyhe vaníliás aroma körüllengi, néha krákog, erős a cigaretta, vagy csak már elszokott tőle, próbálja egy ideje letenni, vagy, ahogyan kialkudta egy vasárnapi ebéd alkalmával, csökkenteni a napi adagot. Néha felnéz a füst után, leginkább akkor, amikor sikerül karikát fújnia. Az ég éles kék, hunyorog tőle, fáj a szem ettől a ragyogó, éteri ürességtől, felhő sem enyhíti, nem való ez az embernek. Kegyetlen, égi tisztaság. Hideg volt az éjjel, látta idefelé jövet a pocsolyák vastag jegét, egy nap alatt dobták el a fák a maradék lombot, ropogtak talpa alatt a fagyott, őszi barnákban tobzódó növényi szeletek. A villamos felé hang nélkül villogó mentőt látott, pár méterrel előtte állt meg, emberek csoportja állt ott, budai asszonyok, vastag kabátban, frissen sminkelt, ráncokba sűrűsödött arccal, egy férfi, szürke kabátban, kalap nélkül. Kalap nélkül. Hát így is járnak már ma emberek. Hozzáér a karimához, a gyapjúból készült keménykalapot kicsit feljebb tolja, jól látszik vastag, dús szemöldöke, hatalmas, sötétbarna, olajos fényű szeme. Megáll egy percre, a piros ruhába öltözött mentősöket figyeli ő is, ketten vannak, gyorsan, pontosan dolgoznak, koppan a hordágy a járdán, kerekeken gurítják oda egy, a fal mellett fekvő, mocskos szövetekbe burkolt, mozdulatlan halomhoz. Az egyik leguggol, opálos fényű gumikesztyűt húz a kezére, bontani kezdi a takarókat. Vár. Figyel. A mohó kíváncsiságot, az arcokhoz emelt kezek álszent szomorúságát, a szájszélekbe finoman kiülő undor ívét. Rágyújt. A második slukknál az addig mozdulatlanul álló mentős is lehajol, hatalmas gesztusokkal magyarázni kezd, majd megpróbálják átemelni a testet a hordágyra, de a test nem hajlik, nem akar segíteni, rönkdarabként, a legkisebb hajlékonyság nélkül feszül az óvatos kezekbe. Végül sikerül, becsapódó ajtók, a megkülönböztető jelzés elalszik az autón, már nem kell sietni, beáll a sávba, a zöld jelzésnél ki, a főútra. A rongyhalom ottmarad a földön, az addig figyelő tekintetű emberek továbbmennek, a szürke ruhás férfi arrébb rúgja az egyik takarót, aminek csücske kihajol elé. Papírzsebkendővel törli meg a fekete bőrcipő hegyes orrát. Ő eldobja a végigszívott cigarettát, gondolkodik, nem tudja őket kikerülni, erre van a legrövidebb út a villamoshoz, és már így is késésben van. Mikor elmegy mellettük, hallja, a templomba igyekeznek, a piros sálas asszony éles, magas hangon sápítozik, késni fognak, mert meghalt ez itt, az utcán, megfagyott, ők meg késnek miatta, jaj, mit fog szólni a tisztelendő úr. A villamoson is erre gondol, a templomok soraiban ülő, összeszorított térdekre, az ájtatos imákba burkolt arcok éjszakai, vágyódó, kéjtől izzó tekintetére, az izzadó tenyerekkel összekapaszkodó „Béke veletek”-re, a tegnap esti lányra gondol, a keresztre a nyakában, amit a hátára tolt, amíg szeretkeztek. Aztán megérkezik a térre, késve, már megkezdődtek a beszédek, de ő lassan, komótosan sétál befelé. A vállak néha hozzásimulnak, néha lökik, durván, keményen, összezártak a testek, majd felengednek, utat nyitva befelé, jobbra, balra és ő arra indul, engedve a tömeg akaratának. Illatok, szagok keverednek, emberi hús, izzadtság, dezodor, parfüm, és ő Bábelre gondol, egy érzéki, láthatatlan, hatalmas toronyra, bezárt, ezernyi illatból összerakott test ébredne ott, alakot öltene, szörny lenne, hatalmas, kékes, fémes testű, arany szemű lény, a világ összes szagolható részecskéjével sejtjeiben. Akkor látja meg a zászlórudat, körülötte lélegzetnyi szabad területtel. A rúd enyhén megremeg, amikor nekidől. A beszédet hallgatja, az elmosódó, lenge mondatokat, amik nem hagynak semmilyen visszhangot a körülötte álló tömegben, az arcokat figyeli, az üres szemeket, az erőtlen, előreeső vállakat. Először a cigarettatárcáért nyúl, ki is emeli a mély zsebből, óvatosan, az újság ki ne essen, majd meggondolja magát. A másik zsebből kihúzza az üveget, az aranyszínű címke megcsillan a fényben. Letekeri a borvörös kupakot. Nagy, hangos kortyokban issza ki az egészet, majd az üveget maga mellé teszi a földre, közvetlenül a zászlórúd mellé. Cigarettát vesz elő, rágyújt, s miközben hunyorítva újabb karikát ereszt az ég felé, arra gondol, hogy erről írnia kell majd, s miközben a szavakat keresi, eszébe jut pár sor:

„Kínlódtam s nem hagyom abba
S úgy nézek bele a Napba”
         (Ady: Tegnapi, vén riadó)

Gáspár Ferenc

Meg akarlak tartani

Nem tudta, miért írja ezeket a verseket a falra, a tapétára a panellakásban, de nagyon szeretett volna már szerelmes lenni. A szó maga kicsit elkoptatottnak tűnt, sőt, talán cikinek, de ő úgy érezte, meg kell várnia az igazit. Verseket írt hát a falra, költemények jártak a fejében, amíg a villamosra várt, mely végigdöcögött vele a piszkos Váci úton, sok szürke és öreg autó között.

Egyszer, emlékszik, valamiért felállt az üllőhelyéről, nem tudja miért, talán csak unta magát, és átment a villamos túloldalára. A következő pillanatban egy teherautó robbant be a szerelvénybe, pont oda, ahol ő ült az előbb. Nem ijedt meg, végig sem gondolta, mi történt volna, ha a helyén marad. De valahogy erősített egy furcsa, gyermekkori érzést: hogy nem véletlenül van ezen a világon. Ebben a szürke világban. Még több verset firkált hát a tapétára. Ezek nem az ő versei voltak, hanem egy rég elhunyt költőé. Ilyen sorok voltak benne, hogy „Alkonyatban szálltunk. Együtt a tavon”, s a kissé talán romantikus, de mindenképpen roppant feszes mondatok megfogták a lelkét. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi ez az érzés, de néha repülni szeretett volna tőlük, néha pedig sírva fakadni.  

A költő amúgy a rendszer kegyeltje volt, ha nem is ezekkel a sorokkal, hanem elvétve, szinte véletlenül írt másokkal, más versekkel. Azokban vörös csillag szerepelt, meg elnyomott, szegény emberek.

Együtt érzett a szegény emberekkel ő is, de azok a versek mégsem tudták lázba hozni. Talán mert oly sokat hallotta azokat iskolai ünnepségeken, üzemben, munkahelyen. Inkább a szerelmes verseket szerette. És várta az igazit.

Nem mindig tudta, hogyan került az intézetbe, csak tiszta pillanataiban látta át az események furcsa láncolatát. Az egész hihetetlenül gyorsan és váratlanul történt. Jó, persze, nem dolgozott azon a nyáron. A szülei nyugtalankodtak. Ő nem sokat törődött ezzel, bár halványan odabent érezte, ez az állapot nem tartható fent sokáig. Nem csaphatja be magát azzal, hogy tavasszal felvételizik az egyetemre, amire nem készül fel rendesen, de a nyár fele már eltelt a vizsgára tanulással – tudta jól, ez nem volt igazi tanulás, csak olyan lébecolásféle, amolyan naná, hogy húszévesen egészen biztosan felvesznek, kit vennének fel, ha nem engem –, és mire pillant egyet-kettőt már megint ősz van.

Legfeljebb visszamegyek a könyvesboltba, gondolta. Ott dolgozott korábban, ám ebben az évben váltott. Még nem volt vége a télnek, de már langyos februári szelek fújtak, amikor Béla szólt neki, hogy jöjjön el hozzájuk melózni.

A pénz is több, s rövidebb a munkaidő. S az első feladat: a költő utolsó lakásának múzeummá alakítása.

Ez izgalmasan hangzott. Igent mondott, s ezután a Veres Pálné utcai lakás ablakán át nézte a hirtelen érkezett hó-fergeteget. Elképzelte a költőt, amint ugyanúgy pillant kifelé, ugyanonnan, ahonnan ő, karon fogja a feleségét, és, és…

Ne álmodozz, dörrent rá egy sztentori hang, felriasztva a kellemes merengésből. Rosszul esett a dörgedelem. Úgy érezte, ő sokkal többre hivatott, vátesz, akár a költő, bár még egy verset sem írt, de majd egy szép napon… Egy napon majd mindenki megtudja, a rádörrenő főnök is, és akkor majd csodálkozni fognak, és szégyellni magukat, hogy így bántak vele, a talentummal, akiben ma még csak csírázik a tehetség, de ha egy nap kibomlik, akkor…

Mi van akkor? Természetes, hogy arcon ütötte volna a kérdés, ha eljut idáig a gondolkodásban, de még a tehetségéről szóló mondatok sem fogalmazódtak meg benne. Csak homályos érzések voltak ezek, kíváncsiság meg felsőbbrendűség-tudat. Sajnos ez utóbbit a költő versei is erősítették, s ő akkor még nem döbbent rá, hogy sokan fognak még verset írni a költő után, de vátesz csak ő volt egyedül: a költő.

S amikor befejezték a lakás múzeummá alakítását, otthagyta ezt a munkahelyét is. Még dolgoztak előbb egy kicsit egy másik kiállításon, fent a várban, de az idő egyre melegebbre fordult, s ő úgy gondolta, ideje felvételiznie, hogy legyen ürügy végre strandra járni, nem dolgozni.

Az anyja elégelte meg a dolgot. Ő találta meg a hirdetést, s ő zavarta be a kutatóintézetbe. Éppen ideje volt. Ki tudja, mi lett volna belőle… Hiszen hiába rajongott a költőért, ha ő nem írt semmit… Igaz, egy novellafélét mintha összeirkált volna… De ez édeskevés, ezt tudta jól. És már a rendőrség is kereste, hiszen abban a rendszerben a munkátlanság bűnnek számított. Veszélyes vagy a társadalomra, mondták neki, s ha ő ezzel nem is értett egyet, de a rendőrségtől tartott. És ezért végül megragadt új munkahelyén. Álmában azért sokszor óriáspatkányok kísértették – az intézetben állatkísérleteket végeztek –, ám a szívét és érzékeit, egyre inkább gúzsba kötötte egy barna hajú nő. A nő ugyanott dolgozott, ahol ő, sőt tulajdonképpen a főnöke volt. Benne pedig újból fellángoltak a tapétára írt versek, az eredetitől jócskán eltérő interpretációban. Egy szomorú halálversből például csak azt érezte ki, hogy „lelkemben lángoltak kis rőzse dalok”, egy szakításról szólóból pedig azt, hogy „nagyon kívánlak”.

A nagybetűs Nő férjnél volt, s megközelíthetetlennek látszott. Őt amúgy is zavarta ez a dolog – magában úgy fogalmazott, hogy tisztelte ezért a másikat, tabunak gondolta, de ha akkor őszintén a tükörbe néz, akkor bevallja, hogy reménykedik. Mert a megközelíthetetlenség csak álruha volt, felület, bástya, melyen egyre több rés látszott. Például a költőt a nő is szerette. Meg másokat. Egy orosz írót például. Nekilátott hát, s egymás után falta az író regényeit.

S egy szép napon persze megtörtént, amire régen vágyott. Szerelmes lett, és viszontszerették. Ugyanakkor ez a szerelem reménytelennek tűnt. Titokban találkoztak, apró kiskocsmákba jártak, elhagyott külvárosi mozikba. Akkor is tél volt és hideg, mint a Veres Pálné utcai lakás felújítása idején. De ő tudta, hogy egy szép napon ez a nő lesz a felesége. Az író regényei és a költő versei szőtték a szerelmük. S mikorra kitavaszodott, ő is megírta az első versét. Nem volt annyira jó vers, mint a költőé, de az övé volt, tele szenvedéllyel és szerelemmel. És odakint hiába araszoltak szürke autók a szürke utcákon, hiába festette jelszavait a kilátástalanság a falakra, idebent a költő sorai már összekeveredtek az övéivel. Álmaiban kandalló előtt ültek a szerelmével, verseket hallgattak és szerették egymást.

Ám egy szép napon lekerült a tapéta a falról, a nő pedig elutazott egy távoli országba. Csak a versek maradtak utána. „Egy asszonyról, aki szeret S akire én örökre vágyom.”