„Dermedett álom minden tettünk
S minden álmunk egy dermedett tett.”

Ezidáig féltem a haláltól. Te ne félts engem.
Fakadj túlvilági dalra, készülődj:
kergetőzünk még kicsit odaát.
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Török Panka 

Rózsakert, ősszel

Ma este rózsaillatú
rozét iszom
esővizes kehelyből.

Csukott szemem látni fog, 
minden porcikám
megérzi majd az őszt.

És vak leszek. Vak a nadragulyától
és mindentől,
ami a kertedben nő,

Mit én neveltem könnyeimmel
és istenektől lopott
tompa fénnyel.

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

dühöm meztelen,
a fekete kalapot viselem.
hideg melleim közt
elfolyt eső

Szorítja a kezében a fia zászlóját, nem akarja eldobni, de tovább vinni sem. Elteszi a kulacsot, körülnéz. Az a férfi, a kanárisárga ingben. Az ünnepségen is ott volt. Tőle kapták a papírlobogót. Két sarokkal van mögöttük, egy asszonnyal beszélget kedélyesen, aki egy keménypapírból épített pult mögött áll. – Marton-Ady Edina novellája

Látta a szemében az irtózatot, amikor megérintette, az arcára kiülő ürességet, amikor az üres hátsó szoba felé indult. Ő tüntette el a bútorokat, a névre hímzett textilpelenkákat, rugdalózókat, az asszony kötötte apró takarót. Azt gondolta, érzéketlen, hogy igazuk volt az óvónőknek, nem klappol nála valami, mert sírnia kellene, dühöngenie. Nem érzett semmit.