Elvonási tünetek – A szerelmes nő mítosza

Abafáy-Deák Csillag

Elvonási tünetek

A szerelem olyan, mint a drog. Az erre vonatkozó kutatási eredmények szerint elveszíteni a szerelmünket ugyanolyan, mint egy kokainistának felhagyni a szerhasználattal. A szakítás hasonló érzéseket és viselkedést vált ki belőlünk, mint egy szeretett személy halála és meggyászolása. Míg bizonyos emberek fényképeinek nézegetése nem okoz az átlagostól eltérő agyi aktivitást, addig az ex fotója a szakítás után ugyanazokat a területeket stimulálja, mint a kokain- és nikotinfüggők esetében. Ettől az elvonási tünetek – fizikai fájdalom, szorongás – felerősödnek.

Ezt a szituációt ábrázolja Debreceni Boglárka kötete. „Sokat kockáztattunk, de nem eleget, / Belevesztünk a hallgatásba…”  – írja főhősnője. „Mert mindent akartál / már nem vagy senkié, / hiszen az enyém se vagy…” (Semmi nem marad) A szereplők idegenné váltak egymás számára a kötet címadó szava szerint: Testidegenek. Ez nem más, mint az Idegen testek vers címének megfordítása. Utóbbi ezzel a mondattal zárul: „A te kezedben / én is idegen test vagyok.”

A Manzárd című versben másként láttatja magát a nő: „Hallgatok titkaidról, / mert árnyad, / lepled vagyok.” Sőt, a „visszaédeskedtél” szó jelzi, hogy valami folytatódik, még nincs vége a történetüknek. Máskor csak a hiány van jelen, önáltatás és önfeladás ez, az egyoldalú érzések örökös veszélye, szakadéka: „Vártam, hiszen hittem.” (Halálosztók) A Szürkület című vers a „Mindig várlak” közhellyel indít, ami szándékos lehet, mert a szerelem mások szemében gyakran valóban közhely, a zárósorok azonban már eredetiségről tanúskodnak: „meddővé morzsol gyáva, zord szíved”. A főhős függőségét tovább fokozza, hogy arra gondol, „ami talán nem is létezett” (Az idő hálóján). Nem akar emlékeket, mégis emlékszik. A lírai én levonja a konzekvenciát: „már csak lázálmod vagyok”, „Mert aki nincs, az nem lehet. / Nincs, és nem marad.” (Nincs, és nem is marad)

Aztán jön a felocsúdás, mely után hirtelen azt sem tudjuk, a valóságban járunk-e, vagy csak álmodunk: „Az én Danézim, / aki másé” (Énfantom). Sokan ismerjük a fantomfájdalom mechanizmusát, amikor levágott kezünk-lábunk még továbbél, legalábbis úgy érezzük. A férfi megnevezése érzékletes, különlegesen szép, képszerű jelző (danáz, danászik jelentése: énekel, szöveget dallammal megszólaltat, de lehet dán férfi is).

Kiderül tehát, hogy hárman is jelen vannak ebben a kapcsolatban, és a konfliktus egyik fő forrása a másik nő várandóssága, egy gyermek világrajövetele (Nincs az a hely). A nő elképzeli a szeretett férfit, és azt, mennyi minden lehetett volna számára: „Elképzeltelek. / Olyannak, amilyen lehetnél.” (Félőlény) A verscím remek, többértelmű, benne a félelem, a fél – mint valaminek a fele – és a feleség is. A gyermek születése metaforaszerűen visszatér a másik nőre utalva: „Mert ő a megrepedt burok / szent misztériumodon.” Ugyanez a motívum ismétlődik a Magzatburok című versben, sőt a Kicsinyben is: „Pedig szeretem, / még ha az övé is.” Az Alamuszi karmocskák kifejezi a főhősnő saját gyermek utáni vágyódását.

Aztán folytatódik az érzelmi hullámvasút, újra béke van (Mellkasod díványán). A nőt elragadja az álomvilág, a képzelet, mintha még bármi lehetne, és semmi sem dőlt volna el: „Mert nem hitted, / hogy lehet, / s ennyire.” (Áldott reggelek) A Kóbor lélek című vers nem vádirat, de jelzi, hogy a férfi kettős lélek: „Mintha élne testedben / egy másik lélek, ami nem odavaló.” A párharcnak nincs vége, időrabló viszony ez, sem előre, sem hátra. A lidércnek patája nő, mint az ördögnek (Kopogóbogár): kínzó, kafkai átváltozás, hogy a nő megőrizhesse a szerelmet.

A kötet egyik legdrámaibb sora az „Elfolyt az idővel / sok kis lélek / combomon.” (Hullasztó) Szembenézés ez, ha nem is önleszámolás, de egy meg nem született ember feletti virrasztás. A párharc folytatódik – de vajon meddig bírja a szív a marcangolást, mi pótolhatja a kimetszett szövetet? Vagy esetleg újranő, mint a gyík farka (Szívhús mérlegen)?

Óévre újév jön, de már minden csak blöff (Szédülős blöff, lusta passz), az elválás elkerülhetetlen. A váratlan találkozás is csalóka: „Néztük egymást, / és kitavaszodott” (Olvadás), de csak egy pillanatra, a férfi hópehellyé válik, és lassan elolvad, a nő magára marad.

A beszédes Szívzörej cím nem sugallja: a vers annak fel- és beismerése, hogy „nincs jövőnk”, de a női lélek még ekkor is nagyvonalú: „miattam ne hagyd el.” Ennek a szövegnek a zárósora a legprózaibb: „amikor kimondtad, / nem jött meg neki.” A szereplőknek valójában nincs választásuk akkor sem, ha választanak. A szerelmi háromszög felbomlik, és ezért borul minden – négyes viszony jön létre a gyerekkel.

 Kopogós szavak váltják egymást a Komponensekben. A nő a szabadságot éli meg, de ez inkább a sebzettség szabadsága, ami nem más, mint rabság: rabjává válik az érzésnek, a szerelemnek, az önfeladásnak. A nő a testét adja, és szétosztja: „egyre kevesebb jusson neked. / De az, mi a szemnek láthatatlan, / rajtad marad.” Célzás arra, kinek mi a jussa.

A kötet záró verse A szakálladról és más démonokról. Búcsúvers, „Mert nem haltál belém, / nem támaszthatlak fel.” Nem a férfi, hanem a nő halt bele a szerelembe: „Csupán megfeszül a bőr, / s a holtak arca elfehéredik.” A képszerűség akkor hat a legerőteljesebben, amikor a szerző nem írja körül, csak egyszerűen lefesti a látványt. Radnóti sorai juthatnak eszünkbe erről: „átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan.” (Razglednicák)

Kölüs Lajos

A szerelmes nő mítosza

Mai elgépiesedett világunkat, az emberek egymás közötti viszonyát sok esetben áthatja az ésszerűség, a kiszámíthatóság, az érdek, az anyagiasság. Vajon az értelmes létezés mozgatója a haszon? Debreczeni Boglárka az ember esendő voltára, élete végességére utal, amikor így fogalmaz: „Várjuk, mikor robbantja be / kietlen bányáinkat / a sújtólég / vagy valaki, / aki belátja / többé már nem / termelünk profitot.” (Tárnákon át)

Hármas, gyötrődő viszony elevenedik meg a Testidegenekben szakítással és visszahódítással, melyben A csábítás trükkje, hogy nem az jár szerencsével, aki hódítani akar, hanem aki visszahúzódó. A nő feltétel nélkül, áldozatok árán akar megtartani valakit, aki képtelen eldönteni, hová is tartozik. A hely, ahol az együttlétük megadatik, nem otthon, nem fészek, talán nem is találkahely. A magány azonban, különösen, ha páros magány, a lét siralomháza. Itt a szó szoros értelmében senki sem hal bele a szerelembe, bár szó esik róla. Az élet győzelmeskedik, de nem a józan ész, az már rég elveszett. A főhős, a szerelmes nő kínokat él át, tudja, hogy hazudnak neki, mégis reménykedik abban, hogy még jóra fordulhatnak a dolgok, ám mindez hiábavaló.

A szerző mindent tud a szerelemről. Ez a tudás fájdalmas, és akkor a leginkább húsba vágó, ha nincs kimondva, csak sejtetve: „Mi már csak csalni / vagy hallgatni tudunk.” Ki kit pusztít el? – merülhet fel a kérdés. Nem látjuk a hibát, ha van egyáltalán ebben a viszonyban. Csak a férfi lenne felelős azért, hogy nem jön létre tartós kapcsolat? A főhős öngyötrő őrlődésében saját felelőssége háttérbe szorul.

Debreceni folyton visszapillant, még a tegnapra, sőt a mára is. A jelenre. Mintha mindig a visszapillantó tükörbe nézne. Elsuhannak szeme előtt az események, bár vele történt minden, de kiszakadt ebből a világból. A veszteséget látja és tapasztalja, élete üres és hiánnyal teli. Önmaga hiányával. A veszteség feldolgozhatatlan.

A boldogságnak másodperce sincs: elfolyik a combon, a másiknak meg sem adatik, a harmadik cipeli az örömteli terhet, pedig nemcsak ő vágyik rá. Mindennapi történet bontakozik ki előttünk. Az élet nem áll meg, miként az idő sem, folytatódik és múlik. Nem Rómeó és Júlia történetét olvassuk, nem is Trisztán és Izoldáét, sőt nem is az őrületig fokozódó vágyét, szerelemét Racine Phaedrájában. A fizikai beteljesülés megtörténik. Nem a másik utáni reménytelen epekedésről van tehát szó, nem meg nem valósult álmokról, mert az érzelmeket viszonozzák is. De milyen módon és minek az árán? Nincs elköteleződés, mert a máshová tartozás erősebb. Erősebb, mint a halál.

Bizonyára mindannyian ismerjük az érzést, amikor túl közel engedtük magunkat a szerelemhez, eggyé váltunk vele, de ezzel el is illant valami, ami kimondhatatlan, megnevezhetetlen. „Anna örök” – írta Juhász Gyula. Debreceni hősnője még nem lett örök, de szerelme sem. Nem kamaszszerelemről olvasunk, hanem felnőtt emberekéről, de mit sem ér a tapasztalat, a lélek korábbi sebzettsége, önmagunk megégetése. Mindez nem számít, újra ott találjuk magunkat, ahonnan korábban elmenekültünk – ez az ember Möbius-szalagja.

A nő és a férfi újra és újra közelednek egymáshoz, majd el is távolodnak: „Nem kellettél, mégis, / újra megkaptál…” (Kirántott felhők). Halványulnak az emlékek, ahogyan az érzelmek is (Madárlátta folt), de egymás által léteznek, közös titkokkal. Jön a végzet egy sújtólégrobbanás formájában (Tárnákon át), sötét a jelen és sötét a jövő. A Csillagpor beszédes cím, és közhellyel zárul: „Utánad csak / hamu és füst maradt.” Debreceni azonban megvillantja ironikus-groteszk látásmódját is: „Utazz kacsafarháton, / velem!” (Kacsafarhát és elmebaj). Mindent elképzel: szíven szúrlak, formalinba teszlek és elsiratlak. Szellemvárosban látja a szerelmét, nincsenek ablakok, csillagok, csak a végtelen magány. (Zóna) „Félsz, hogy elveszíted. Azt, ami / csak benned létezik. / És bennem. / Örök idők magányában” (Gazdátlan lelkek).

A szerző a szerelmes nő fájdalommal teli mítoszát írja meg. Nem istennőt állít elénk, alakja sem drámai alak, mégis Anna Karenina élete ott lappang a démoni szenvedélyt kifejező verssorokban. A kötet végén számomra felvetődik a kérdés, hogy a nő vágyakozása, szerelme valóban szerelem volt-e. Ugyanis nem bízik sem önmagában, sem abban, akit szeret. Önfeladó gesztusa sem segíti a továbblépést, marad az őrlődés, az öngyötrés és a gyász, mintha áldozattá vált volna, és önmagát gyászolná. A kötet emellett a női szabadságról és a partnerválasztásról is szól. Nem követi sem Csokonai, sem Vörösmarty líráját, de Juhász Gyula spleenes emlékezését sem, él viszont olyan eszközökkel, mint amilyenekkel a korábbi korok költői. Például az áthajlással, amikor a versmondat átlép a következő sorba. Ez a fajta megformáltság fokozza szöveg áradását.

Ki lehet-e írni magunkból a fádalmunkat, a veszteségünket, a szerelmünket? Hiszen sok eltelt év után is fájni fog a szakítás, az elhagyás. A kötet azt sugallja, nem lehet kiírni a szerelem fájdalmát magunkból, ha sikerülne, önmagunkat csapnánk be. E tekintetben Debreczeni Boglárka nem áltatja olvasóját.

Debreceni Boglárka: Testidegenek. Parnasszus Könyvek – Tipp Cult Kft., Budapest, 2019.