Szellemi honvédelem aranykori fényben

Égi fények hordozása

Az igazán nagy nemzetek mindegyikének van saját keletkezéstörténete, eredetmítosza, amely mindig egyetemes összefüggések közé, mitikus távlatokba emeli az adott nemzet helyét a nap alatt, s ezzel nagyban hozzájárul a nemzeti önazonosság érzésének erősödéséhez is.

Emese álma a turulmadárról így nem más, mint az Árpád-házi királyaink eredetmondája, Hunor és Magor csodaszarvast űző vadászatának legendája pedig nem más, mint a magyarság hazát teremtő elhivatottságának mitikus megörökítése.

Az Emese méhéből eredő folyó vizének messzire áradása s az őt űző vadászok elől menekülő csodaszarvas futásának iránya egyaránt területet kijelölő, területet megszerző, dicső hazát és annak büszke megtartását jósló motívum. Ezek a magyar ősmítoszok tehát a föld, a magyar föld benépesítéséről szólnak, s lényegüket tekintve statikus és tellurikus mítoszok. Mert a föld maga az állandóság. A föld megmaradásának, megtartásának története pedig a néplélek számára értelemszerűen úgyszintén maga a sziklaszilárd állandóság.

A nemzetet megtartó erejű föld legendáinak általában se szeri, se száma a világon, így a magyar területszerző mítoszok sorát is bőven lehetne még folytatni. Ezek egyik legszebbike nyilván a fehér ló mondája lehetne, amelyben Kund fia Kusid az Árpád vezér ajándékaként Szvatopluknak adott fehér lóért cserébe egy kulacs vizet kért a Dunából, s hozzá egy marék földet és egy kis füvet a mezőkről, hogy később aztán ez legyen az ára az Árpád vezette seregek letelepedésének.

A föld, a víz és a fű mind-mind a statikus és tellurikus területszerző mítoszok céljaiként és elemeiként tűnnek fel itt. Tekintettel viszont arra, hogy a magyarság a sztyeppei civilizációk örököse, s ilyen módon kitüntetett szellemi viszonyt ápol az égboltozattal és az azon feltűnő napszentületekkel és csillagképekkel is, ezeknek a földdel és vízzel eljegyzett elemeknek a sora a mítoszainkban itt még nem érhet véget.

Ha a csillagvallási hagyományainkat vizsgálva felfedezzük, hogy népi csillagelnevezéseinknek milyen gazdag a sora, nem lephet meg minket, hogy a területszerző mítoszainknak megvan a dinamikus és szoláris kiegészülése is. Ma már Illyés Gyula emblematikus versének* gondolatát idézve is büszkén tudatosíthatjuk magunkban, hogy van megtartó erejű magyar haza a magasban is. S ha ehhez a dinamikus és szoláris területszerző mítoszainkat is hozzávesszük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy számunkra ez már a magyar ősiség idején is így volt.

Tegyük hozzá: az égi területszerző mítoszaink valójában az égi fény birtoklásának és közénk érkezésének mitikus történetei. Ezek mindig a valamelyik naphéroszunk által meghódított kozmikus távlatok között válnak érvényessé, s így egyszerre szólnak a Nap, a Hold, az Esthajnalcsillag és az összes csillag őrizte fények szellemi örökségéről s a fény hitének soha nem szűnő jelenlétéről a magyar szellemben.

Fontos tudni, hogy naphéroszaink arról ismerhetők fel, hogy az ősi magyar vallás háromosztatú rendjében szinteket váltva képesek az Életfa gyökerei, törzse és lombkoronája által meghatározott pozíciószintek között, az Alsó Világ, a Középső Világ és a Felső Világ határain átkelve a hét határon túlra jutni, s közben mindig a hétrendbéli úton járni.

Ezért, nekik köszönhetően jut ki nekünk az a tudás, amelybe beavatva magyarként te magad is üveghegyen át kaptathatsz fel Lételenország sötétségébe, mint Mirkó királyfi. Alázuhanhatsz a táltosod hátáról lefordulva az egekből, mint Bruncik királyfi. Leszorított kézzel árok mélyére vetheted magad, mint Virág Péter. A Szépasszony körmeivel szaggattathatsz darabokra az elaprózódó világ foszlányai között, mint Szegfűhajú János. A felemelkedésért cserébe húsodat és véredet adhatod a griffnek béfaló falásnak, mint Fehérlófia. A karodra zsindelyeket szaggathatsz, s a magos fekete vár tornyáról a mélységbe ugorhatsz, hogy így legyen neked a hazádba örökkön örökké tartó repülésed, mint a tizenkét kőművesnek, s velük Kőműves Kelemennek. S közben sárkányt kell zaboláznod, viharok járását kell igazgatnod, s a falu szélén álló házakba betérve a tej és a kenyér után kell faggatóznod. Nem azért, mert éhes vagy, hanem mert a tejes utat járod s a föld magvait hajtatod. Hogy magad legyél a hajtás. A földből kitépve akár. Ahogy Virág Péter.

Az ősvallásban a Magyarok Istenének az égi fénye így, a naphéroszainkon keresztül képes az Életfa által meghatározott minden életszinten úgy közlekedni, hogy közben mindig, mindenhonnan a Nap fényének aranyát ragyogja ránk. Ennek megfelelően az égi területszerző mítoszaink egyszerre szólnak a Nap aranyló fényének földi birtoklásáról s az összes csillag fényében jelen lévő égi magyar akaratról. S a földön is jelen lévő magyar akaratnak az égi oltalmazásáról. S az értünk égen-földön közlekedő csodás jelenésekről.

A csillagvallási örökségünk nyomán születő égi területszerző mítoszaink közül a legismertebb talán Csaba királyfi csillagösvényének mítosza, vagyis az égi Tejes Utat, a Tejutat benépesítő, s onnan a magyarokat bármikor megsegítő hun vitézek égi legendája.

A csillagfénybe költöző hun vitézekkel együtt aztán regösénekeinkben már a csodaszarvasunk is az égbe költözött, hogy értünk, a mi védelmünkben szintén az égi fény hordozójává váljon. A csodaszarvasnak ez az égi alakváltozata annyiban válik megkülönböztethetővé a nemzeti eredetmítoszunkban még Hunort és Magort vezető, vezérlő csodaszarvastól, hogy az égi jelenés neve már következetesen a csodafiúszarvas. A fénybe költözés jeleiként a dozmati regösének szerint éppen ezért a csodafiúszarvas homlokán már ott van a fölkelő fényes nap, oldalán a szép hold, jobb veséjén az égi csillagok. Vagyis a megannyi égi fény.

Az égi fény hordozása így nyilvánvalóan maga a mozgás. Ahogy a napkeltéknek és napszentületeknek helyet adó, a felhők járásával beboruló és felderülő, folyamatosan szemet kápráztató, villódzó égbolt maga is csupa változás. A szoláris mítoszaink éppen ezért már eredendően is dinamikus mítoszok. Mi több, dinamizmusukban olyannyira élőek és elevenek, hogy még párbeszédképesek is – különösen azzal a mondanivalóval megtámogatva, amelynek a dozmati regösének és az aranyhajú gyermekek varázsmeséje a birtokában van.

Ezek ugyanis beszélnek hozzánk. S amit mondanak, azzal egyre csak tartják bennünk a lelket. Ezt az üzenetet pedig mindig, minden korban érdemes kibontani. Ennél érdekesebb, közvetlen párbeszédet ugyanis a magyar ősiséggel aligha lehetne folytatni.

* Vö.: Illyés Gyula: Haza a magasban

A leadben a (kötetben szereplő) képkockák A két aranyhajú ifjú című, Haui József és Jankovics Marcell rendezte magyar rajzfilmből vannak.
A rajzfilm a Magyar népmesék című rajzfilmsorozat részeként készült 1979-ben.