A padon ülő férfi

Egy pad. Egy férfi. Én. És egy könyv. Egy könyv a kedvenc írómtól. Nem tudok mit tenni ellene, egyszerűen imádom. Olyan jó. Mindig is ő volt a példaképem.

– Khm… - Felkaptam a fejem. A padon ülő ember engem nézett. – Elnézést hölgyem, de feltehetnék önnek néhány kérdést? – Érdeklődve néztem rá.

– Persze. Milyen kérdést?

– Nos, el tudná mondani, hogy ön szerint mi volt a múlt másfél évszázad legnagyobb felfedezése. – Értetlenkedve néztem rá.

– Persze. – Tudom, ostobaság megbízni az idegenekben, de mit tehetnék? Felkeltette az érdeklődésemet. Ráadásul az arca valahonnan nagyon ismerős volt. Elgondolkoztam. Lehet, különös alak, de ez tényleg egy nagyon jó kérdés.

– Nos, véleményem szerint az űrkutatás. Az, hogy elutaztak a holdra egy elképesztő teljesítmény a véleményem szerint. – Hirtelen kicsapott egy jegyzetfüzetet, előrántott egy tollat, és rohamos sebességgel elkezdett bele írogatni. Ránéztem az arcára. Az szeme ügy csillogott, mint egy kisgyereknek a játékboltban.

– El tudna nekem mindent mondani erről, kérem? – Ránéztem, de bólintottam.

– Persze. De nem csak az űrkutatás volt nagy jelentőségű. Az égen kívül a tengert is felfedezte az ember, ami szerintem említésre méltó. Bár még közel sem vagyunk a kutatások végén.

Az volt délután háromkor. És most este nyolc van. A férfi azóta folyamatosan kérdezgetett engem, mindenféléről. Meséltem neki az anti - gravitációról, a tenger alatt járókról, mindenről, ami az eszembe jutott.

Majd becsukta a füzetét és felállt.

– Azt hiszem, ideje lenne mennem. – Csodálkozva felnéztem. Muszáj megtudnom, ki ez a személy.

– Elnézést. Mielőtt még elmegy, csinálna velem egy szelfit? – Csodálkozva rám nézett és a kezemben tartott okostelefonra. Bocsánatkérőn elmosolyodott.

– Ne haragudjon, de nincsen időm rá.

– Egy perc az egész! – A kíváncsi tekintete rám szegeződött. Mintha bele látott volna a lelkembe, kiderítve a világ minden titkát, amit tudok.

– Egy perc?

– Igen!

– Rendben. Mit csináljak? – Eddig fel sem tűnt, mennyire nincsen otthon a modern technika világában.

– Csak legyen szíves, álljon be mellém és mosolyogjon.

– Rendben. – Mellém állt, majd mosolyogva feltekintett. A telefon vakuzott, én pedig rögtön lefuttattam rajta egy arcfelismerőt. De addig is szóval kell tartanom ezt a személyt.

– El tudná mondani a nevét. – Kedvenc könyvem még mindig a kezemben volt. Ő most kezdte el tüzetesebben megvizsgálni, majd elmosolyodott a gerincét látva.

– A nevem Gabriel. – Bakker, el fog menni.

– Milyen Gabriel? – Csendben rámutatott a könyvemre.

– Jules Gabriel Verne.

Lefagytam. Az imádott íróm. Itt áll előttem. A program is végigfutott a telefonomon. Őt hozta ki. Feltekintettem, és még éppen észrevettem, ahogy befordul egy sikátorba. Utána futottam.

– Várjon! Kérem! – Megállt és visszanézett rám.

– Tehetek még valamit önért, Kisasszony. – Elvörösödött a fejem. Kinyitottam a könyvemet és elé tartottam.

– Kérem. Ha lehet. Egy. Autogram. – Nem bírtam rá nézni, csak a földet bírtam fürkészni. Éreztem, ahogy a könyv kikerül a kezeim alól. Ahogy visszacsúszik becsukott állapotban. Feltekintettem. A mosolya olyan volt, mint egy nagyapáé.

– Szereted a művemet?

– Az összeset! – A szemében csodálkozás volt.

– Akkor ezek szerint a jövőben is fogok írni. – Nem tudtam már mondani neki, hogy mégis milyen jó könyveket fog. Egy kék villanás elkápráztatta a szemem. Mire újra láttam, már nem volt ott. Kinyitottam a könyvet.

„Egy rajongónak, aki segítséget nyújtott, hogy megírhassam az első történetemet. Jules Gabriel Verne.”

Azt a könyvet soha, senkinek nem mutattam meg. Ezért a gyűjteményemből mindmáig hiányzik az Öten hét léghajón című könyv.

 

 

A bánat angyala

Az anya egy egyszerű lakásban lakott. A szobákban tisztaság volt, de nem lehetett érzékelni, hogy ott valóban laknak. Mintha a lakók csak egy átutazáson lettek volna. A könyvespolc, bár roskadásig volt könyvvel, érintetlennek tűnt. Látszott a barkácskészlet, amit az asztal alá rejtettek. Bár az újságpapírhegyek sokat takartak a falból, de ha erősen koncentrált az ember, észre lehetett venni az egyik hegy mögött egy képkeret csücskét.

A csöndet csak a konyhából kihallható csattogás törte meg. A kés újra koppant a vágódeszkán. Egy répaszelet gurult le az asztalról. Az asszony utánakapott, de nem érte el. A zöldség a földön kötött ki. A nő lehajolt érte és felvette. Bánatosan nézte, majd kidobta a kukába. Folytatta a szeletelést. Meggyújtotta a gázt és feltette a levest. Elővette a hűtőből a félkész ételt, berakta a sütőbe, majd felkapta a fejét az ajtócsapódásra.

– Anya! Megjöttem! Mi az ebéd?

A nő elzárta gázt, majd kiment. Vele szemben egy karcsú lány állt kék farmerben és egy sárga, ujjatlan garbóban. Barna haját hátul egy copfba fogta össze. A zöld szemén végigfutó vérerek arról tanúskodtak, hogy nemrég még sírt. Anyja arca rögtön elkomorult.

– Mi történt?

– Holnap lesz az osztálykirándulás. Mindenki el akar menni Hevesvárra, mert meg szeretnék nézni a Bánat Angyalát.

– Kicsim…

– Pedig én csak annyit akartam, hogy elfelejtsem az egészet. El akartam felejteni, hogy egy szörnyet teremtettem. Nem akarok még több embernek szomorúságot okozni! Olyan nagy kérés ez? Miért nem engedik, Anya? Miért nem?

A maradék visszatartott könnye eleredt és csak bőgött, bőgött, anélkül, hogy levegőt vett volna. Anyja tehetetlenül karolta át. Ezt a problémát a lányának egyedül kell megoldania. Ő nem segíthet neki, hogy túlélje ezeket a pillanatokat. Csak állhat és némán figyelheti a gyötrődést.

Mikor végre lecsillapodott a lány sírása, leültette őt a kanapéra. A családját. Akiért a legrosszabb pillanatokban sem tehet semmit.

– Drágám, én annyira sajnálom! Bárcsak tehetnék érted valamit! Lemondjuk az osztálykirándulást? Ha szeretnéd, akkor holnapra kiírhatlak betegnek. Szeretnéd?

A lány csendben ült és gondolkozott.

– Nem. Ez egy remek lehetőség, hogy az osztálytársaimmal lehessek. Ebbe nem fog a múlt beleszólni.

Magabiztosan fölállt és elindult, de véletlenül nekiment egy plafonig érő újságkupacnak. Az utolsó pillanatban utánakapott, ám néhány újság így is a földön kötött ki.

– Ezeket pedig a hétvégén kidobom. Vagy odébb teszem. Vagy csak itt hagyom.

Lehajolt egy leesett újságért, ami éppen a gyászjelentéseknél volt nyitva. Vagyis lett volna, ha valaki nem vágta volna ki belőle. Anyja megrázta a fejét. Az az újság, amit a lány éppen fogott, különösen fontos volt.

– Tartsuk meg! Ki tudja, hogy mikor lesz rájuk szükség?

A lány bement a szobájába. Anyja szomorúan nézett utána. Bánatos volt. Ránézett a férjét ábrázoló képre, ami előbukkant az újságok mögül. Felsóhajtott.

– Kérlek, segíts nekem! Nem tudom, hogy mit tegyek! Lilla egyre jobban maga alatt van. Semmi sem tudja felvidítani őt. És nem tudom, hogy a holnappal mit kezdjek... Nem fogja élvezni az osztálykirándulást ilyen állapotban...

Bár a kép nem válaszolt, az asszony látta a részvétet a férje szemében. Abban a szép, zöld szemben, amit Lilla tőle örökölt.

Az ebéd csendben telt, egyikük sem tudott mondani semmit. Lillát eltemették a gondolatai. Mégis miért tette? Miért nem volt képes az apja halála után a gyászát valahogy egyszerűen kimutatni? Miért nem volt képes határt szabni az érzéseinek?

Elmúlt a délután. Este megint álmok gyötörték. Látta maga előtt, ahogy ott áll a Bánat Angyala előtt. Az életnagyságú szobor vidám volt. Majd kicsattant a boldogságtól. Szeme, szája, mind nevetett.  A szárnya kitárva, az arca az ég felé fordult. Karját az ég felé emelte. Az egész teste a boldogság és a szabadság látszatát mutatta. Lilla mosolyogva nézte. Azután körbetekintett.

Sokan álltak körülötte, de mindenkinek szomorú volt az arca. Még egy udvarias mosolyt sem lehetett látni. Mind a szobrot nézték, de nem nevettek. A gyerekek, akiket a szüleik vittek oda, azok sem kacagtak. Nem rohangáltak. Nyoma sem volt a szokásos gyerekricsajnak. Csak a szomorú csend volt.

A díjkiosztó bizottság elnöke odalépett hozzá. De még egy gratuláló mosolyt sem lehetett látni az arcán. Komoran odaadta neki az aranyérmet és a virágcsokrot. Miután Lilla átvette, érezte, hogy egy esőcsepp esik a nyakára. Odanyúlt, és a kezén tényleg víz volt. De egy szobában álltak. Felnézett. A szobor hirtelen megnőtt. Még egy könnycsepp hullott, most az arcára. Körbenézett, hogy a többi ember miért nem lepődött meg. Ők is sírtak. A felnőtteknek csendben potyogtak a könnyeik, míg a gyerekek hangosan zokogtak. Megint felnézett a szoborra. Az angyal megmozdult és a fejét Lilla felé fordította. A szeme könnyben ázott, lassan, kivehetetlenül megváltozott az átnedvesedett arc, majd a szobor megszólalt.

– Te tetted ezt velünk!

Felriadt. Mostanában egyre többször volt ilyen rémálma. A szeme könnyben ázott, de még csak hajnali négy volt. Nem bírt aludni. Ilyenkor mindig félt, hogy az álom folytatódik.

Felkelt és elkezdett készülődni a kirándulásra. Bepakolt, de még mindig csak fél öt volt. Visszafeküdt az ágyába és a mobilján játszott, amíg meg nem virradt. Anyja bekopogott, hogy felkeltse. Bár látta a kialvatlan szemeit, de nem szólt egy szót sem. Mostanában túl sokszor fordult elő, hogy így talált rá.

Amíg Lilla felöltözött, az anyja elkészítette neki a kedvenc reggelijét. Bár testileg ott volt, de evés közben a lány egy szót sem szólt. Csak akkor csodálkozott el, amikor üres volt a tányérja, amin az előbb még egy tükörtojás mosolygott. Felállt és kiment a táskájáért. Belerakta a tízórait és nyomott egy puszit az anyja arcára.

– Biztos, hogy ne írjalak ki a mai napra?

– Biztos. Nem lenne igazságos a többiekkel szemben. Majd igyekszem a kiállításon mással lekötni a figyelmemet. Megnézem a többi pályaművet vagy valami ilyesmi. Nyugi, megoldom valahogy. - Igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, de kevés sikerrel.

– Vigyázz magadra, Drágám!

– Igyekszem. Szeretlek.

– Én is téged. Szia!

– Szia!

Az ajtócsapódás után hirtelen csend lett. Az anya felállt és odament a telefonhoz. Felvette a kagylót és tárcsázott. A kicsengés nem tartott sokáig, hamar felvette egy férfi.

– Halló? Dr. Ács Péter. Miben segíthetek? - A hangja kellemes, megnyugtató volt. Olyan, amiben az ember rögtön megbízik.

– Jó reggelt! Fekete Ilona vagyok.

– Jó reggelt! Hogy vannak? Sikeresek voltak a tanácsaim?

– Számomra igen, de Lilla még mindig nem tudta túltenni magát az eseményeken.

– És nem vált be az az ötlet, hogy egy alkotásban oldja fel a szomorúságát?

– Nos… Kipróbálta.

– És nem sikerült?

– Sikerülni éppen sikerült. De túl sok volt a bánata...

– Mi történt?

Ilona tétovázott egy pillanatig, hogy jó ötlet-e részletesen elmondani a történteket, de aztán döntött. Péter már sokat segített nekik. Ebben is segíteni fog.

– Belerakta az egyik alkotásába a fájdalmát, bánatát. Mikor elkészült vele, benevezett vele egy versenyre. Elképesztő mű lett. Az első helyezést szerezte meg vele. Viszont…

– Viszont?

– A szobor... Egy boldog angyalt ábrázoló papírmasé alkotás... Az a különlegessége, hogy csak gyászjelentésekből készítette el. Le is festette, hogy ne látsszanak a betűk. Ő így fejezte ki a bánatát. De aki ránéz a szoborra, az valamiért szomorú lesz, még ha addig nevetett is. És ez nagy lelki trauma volt számára, de a nevezést már nem tudta visszavonni. A nevét viszont kérésére álnévre cserélték. Az első helyezettnek pedig az volt a jutalma, hogy a szobrát Hevesváron kiállították.

– Hallottam erről a szoborról. Ez a Bánat Angyala?

– Igen. Azóta Lilla teljesen maga alatt van. Van, hogy éjszaka arra ébredek, hogy kiáltozik vagy sír. Sokszor, amikor bemegyek a szobájába, hogy ébresszem, teljesen éberen, felöltözve fekszik a bevetett ágyán, a telefonját nyomogatva, a szeme alatt pedig hatalmas karikák. Mégis mit tehetnék?

– Nos, ebben a helyzetben azt mondom, hogy meg kéne próbálni egy terápiát. Tudom, hogy nem szeretné, de talán segíthet neki.

Ilona egy ideig töprengett. Majd eldöntötte. 

– Teljesen mindegy, én mit akarok. A legfontosabb, hogy ő boldog legyen. Hiszen ő a mindenem.

– Rendben. Beszélje meg vele.

– Maga mindig itt van, ha segítségre van szükségem. Köszönöm.

– Kötelességem. Higgye el, előbb-utóbb minden rendben lesz!

– Biztos?

– Biztos. Most mennem kell. Viszonthallásra.

– Viszonthallásra.

Miután Ilona letette a telefont, egész nap azon gondolkozott, mit és hogyan mondjon majd el a javaslatról a lányának. Az idő gyorsan eltelt. Már este volt, amikor Lilla hazaért és bekiabált a nappaliba.

– Szia!

Az anyja eléje ment, majd megtorpant. Az érkező lány ragyogott a boldogságtól. Mosolyt árasztott a környezetére. Lassan egy éve, hogy nem látta ilyen vidámnak.

– Mi történt, Kicsim?

– Képzeld, elmentünk a kiállításra. Amíg a többiek a Bánat Angyalát nézték, igyekeztem elkerülni minden lehetőséget, hogy a szobrot vagy az osztálytársaimat lássam. Hol az olló?

Miután megölelte anyját, kikerülte és elkezdett az olló után kutatni.

– Viszont amikor elindultunk kifelé, az egyik osztálytársam, Márti a barátaival csevegett. Arról beszélgettek, hogy elképesztő mű a Bánat Angyala, az Interneten nézegettek róla képeket, de úgy semmi hatással nem volt rájuk. Viszont most, hogy itt álltak előtte, ők is elszomorodtak. Erre én elszégyelltem magam. Hol a ragasztó?

Az olló sikeres megtalálása után a ragasztó felfedezésére indult.

– Viszont utána valami egészen megdöbbentőről beszélgettek. Az egyikük megjegyezte, hogy amint hazaér, bocsánatot kér az apjától, mert összeveszett vele még reggel. Én pedig megkérdeztem, hogy mégis miért? Erre ő azt válaszolta, hogy a szobrot nézve úgy érezte, hogy az élet nem tart örökké és hogy ezért úgy kell élni, hogy a végén ne legyen bennünk megbánás. És ekkor megértettem, hogy a szívem mélyén mit vártam el ettől a szobortól. Bár az emberek szomorúak, amikor ránéznek, de azért, mert eszükbe jutnak azok a dolgok, amiket bánnak. És miután elmennek, azoktól, akikkel összevesztek, bocsánatot kérnek, akiknek pedig hazudtak, azoknak bevallják az igazságot. Olyan boldog vagyok! Aztán az osztálytársam kijelentette, hogy reméli, az alkotója készít majd még ilyen csodás szobrokat. Anya, most, ha nem gond, nem eszek. Minél hamarabb neki akarok állni a munkának!!!

Ilona elámulva bólintott egyet és kiment a konyhába. Az ajtót nyitva hagyta, hogy lássa azt a csodás lányt, akire eddig csak emlékezett. Tárcsázott, majd mikor felvették a telefont, rögtön beleszólt.

– Jó estét, Péter! Úgy tűnik, nem lesz szükség arra, hogy Lilla lányom eljárjon Önhöz. Túltette magát a gyászon. Már elfogadta, hogy a férjem a nagy veszekedésük utáni baleset miatt még azelőtt meghalt, hogy bocsánatot tudott volna kérni tőle... Köszönök mindent!

Lerakta a telefont. Ezután mosolyogva nézte, ahogy Lilla leveszi a halom tetejéről az egyik újságot, és kivágja belőle a születési rovat hirdetéseit.