Találkozás vele

– Jaj!

– Jaj! Hova lett a padt… Maga?

– Ömm, helló.

– Maga… Maga maga??

– Hol vagyok? És te ki vagy?

– Maga…

– Igen, igen, én magam vagyok! De TE ki vagy?

– Hát én meg… én vagyok. De hogy kerül ide?

– Hova?

– Hát ide.

– De hol az az ide??

– Ide. Az iskolába. Matek órára. Csütörtökön.

– Tessék? Csütörtök van? Már megint? Aj, ne. Sose volt az én napom.

– Tudom. Sajnálom.

– Na mindegy. Szóval matekórán vagyok? De nem szerettem a matekot! Nem lehet elmenni innen? Hogy kerültem ide?

– Ömm…

– Miért mindig csütörtökön?

– Nem tudom. De ha már úgyis itt van…

– Miért mindig én?

– Kérdezhetek?

– Igen?

– Most mire gondol?

– Szerinted?

– Nem tudom, azért kérdezem.

– Arra, hogy hogy kerültem ide. Meg hogy hogy jutok haza. Ó. Ez a Föld, ugye?

– Ööö… tudtommal, igen.

– Akkor jó.

– Kényelmes ez a köntös?

– Ja, ez? Nagyon is. Miért?

– Csak mert másban még sose láttam. Sose.

– Hümm…

– Hoppá.

– Felveszem. Tessék, itt a tollad.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Ó, ez csak nem a csengő? Na, akkor én már megyek is, örültem a találkozásnak. Viszlát!

– De várjon! Tudja, hova kell mennie? Hogy hol van egyáltalán?

– Nos, nem, de majd valahogy hazatalálok. Mondd csak, van itt rendőrség? Melyik országban vagyok?

– Ööö…

– Nem tudod, melyik országban laksz?!

– De, de, csak ez még csak a jelzőcsengő volt. Üljön le. Halkabban legyen, mert ránk szólnak.

– Ó. Bocsánat. Szóval?

– Majd szünetben elmondom. Addig is elmondja, hogy milyen utazni? Ilyen messzire? Vagy hogy ilyen komoly, mégis hihetetlen dolgokat megtudni? Vagy hogy gyakorlatilag kiválasztottnak lenni?

– Hát ömm… nem is tudom… Sok idegesítő figurával jár. De azért jó barátok. Furcsa… érzés… sőt, ijesztő is így belegondolni, és elég hihetetlen is, de… nem is tudom, nem ez a lényeg. Az a fontos, hogy a végén megtaláld azt, amit keresel. Vagy az út felén, vagy akárhol. Találd meg, és élvezd az utat!

– Hű.

– Sokszor én is csak ennyit tudtam volna mondani.

– És azután, hogy… mindent megtudott, máshogy látta a világot?

– Igen. Egy kicsit. Szebbnek.

– Hm.

– De várj, te ezt honnan…?

– Ja, én csak… tudok ezt-azt. Na, ez már tényleg a csengő volt. Egy kérdésem lehetne még? Miért azt az egy változást kívánta, amikor bármit tehetett volna?

– Hát… Te mit tettél volna?

– Én… Hé, hova… Arthur Dent, hahó!...

 

 

A bölcseség köve

(avagy évmilliók tapasztalata)

 

Sok mindent láttam, azt kell, hogy mondjam. Szinte mindent, azt hiszem. De a bölcsek kövét? Nos, azt nem.

Az egész egy hatalmas, néma robajjal kezdődött. Senki nem tudta, mit kell most tennünk, merre menjünk, csak sodródtunk egyre távolabb és távolabb egymástól. Forrtunk az indulattól, szaladtunk tiszta erőnkből. Idővel aztán szépen lassan megnyugodtunk. Lelassultam, lehiggadtam,

Életem ragyogó csillaga mellé szegődtem, és azóta is hűséges kísérője vagyok. Bemutatott az ismerőseinek, és pedig összeismertettem kísérőmmel. Mind letelepedtünk és kialakítottunk egy rendszert, remek kis társaság vagyunk. Szépen lassan elérkezettnek láttuk az időt, hogy valami végleges lépést tegyünk; miután teljesen megnyugodtam, ami engem is megváltoztatott, nekiláttunk, hogy új életet hozzunk létre. Nem kis fáradságunkba telt, de miután elindítottuk, minden kialakult.

Ezután tulajdonképpen elindultam világot látni. Illetve, inkább a világ jött elém. Láttam, ahogy a forrongó lávatengerek szépen lassan szilárd kőzetekké szelídülnek. Láttam, amint kialakul egy körforgás, amint létrejön egy megbízható rendszer, és bár még minden sivár és kietlen volt, én láttam a jövőt, egy csodálatos jövőt, és alig bírtam kivárni, hogy megtörténjen.

Aztán egyszer elérkezett a várva várt pillanat. A vízben valóra vált az élet. Sosem fogom elfelejteni: addig ismeretlen boldogsággal egymásra néztünk az én drága csillagommal, és édes büszkeség töltött el, látván hűségünk gyümölcsét. Hosszú ideig csak néztük, babusgattuk ezt a csodát, gyakran örömkönnyekkel öntöztük. Nem vártunk semmit, nem hittük, hogy lehet ennél is nagyobb az örömünk. Pedig szépen lassan minden fokozódott: az élet félénken keresett új lehetőségeket, új formákat, új helyeket, új világokat. Amikor a vízben már szemet gyönyörködtető világ alakult ki, a mi kis teremtményünk bátor lépésre szánta el magát: kilépett a szárazföldre. Aggódó figyelemmel kísértük végig a kis csetlés-botlásait, míg kiismerte magát, és új erővel haladt tovább.

Eközben nekem alkalmazkodnom kellett, sokszor veszítettem el részeimet, míg én egyre kisebb és kisebb lettem. De nem bántam, mert így még több mindent láthattam és csodálhattam meg. Több helyre befértem, így láttam erőtől izzó tűzhányókat, amikben az indulat még mindig forrt, tomboló erdőtüzeket, vészjósló viharokat, vad hegyomlásokat, pusztító földrengéseket, szenvedélyesen csábító gejzíreket, haragos folyókat, tajtékzó tengereket, kérlelhetetlen vízeséseket. De láttam békés patakokat, őszinte tengerszemeket, csendes, tükörsima tavakat, nyugodt mezőket, gyarapodó szigeteket, barátságos erdőket, kellemes szellőt, figyelmes hegyeket, kegyelmes esőzéseket.

Minden nap tanultam valamit, a természetről, az életről, az élőlényekről, az élőlények természetéről. Megértettem az íratlan törvényeket, megláttam az összefüggéseket és a következményeket a véletlenek közt is. A múltat össze tudtam kötni a jelennel, s átvezetni a rejtelmes jövőbe.

Láttam, ahogy apró kis magvacskából égig érő fa cseperedik. Láttam, ahogy az állatok nap, mint nap megküzdenek ellenségeikkel, vagy éppen levadásszák őket. Láttam, hogy ilyenkor mindkét fél a túlélésért küzd, csak épp nem ugyanabban a formában.

Láttam, ahogy először a víz, majd a növények, aztán a dinoszauroszok uralták otthonunkat. Láttam, sőt éreztem is annak a hatalmas meteornak a becsapódását, mely megpróbálta kiirtani eddigi munkánkat. Ekkor szakadtam el a fagyos hegytetőjű önmagamtól. Hosszú út állt előttem, és én megint csak újabb és újabb felfedezéseket tettem.

Miután az élet majdnem eltűnt, nem tehettem semmit. Csak sodródtam. De az élet a benne előtörő életösztön hatására nem adta fel a küzdelmet, és tovább fejlődött. Így jött létre a fő uralkodó faj, az ember. Innentől kezdve az események egyre csak gyorsultak. Mindazt a tudást, amit én évmilliók óta szívtam magamba, ők pár évezred alatt magukévá tették. Sőt, bővítették ezt a tömérdek tudást, új ötletekkel álltak elő, melyek néha sikeresek voltak, máskor kevésbé. Csak ámultam, és figyeltem. A kezdetektől végig követtem őket, de teljesen még most se tudtam kiismerni a fajtájukat.

Sokszor tesznek fel buta kérdéseket, melyekről azt hiszik, van rá válasz. Pedig én bizton állíthatom, hogy nincs. Én már csak tudom.