250 éve született Friedrich Hölderlin – 4.
Ugyanebben az évben, 1798-ban született a rövid ódák másik gyöngyszeme, az An die Parzen (A párkákhoz) is. Hölderlin, aki ekkor Majna-Frankfurtban él, felhagy az előző alkotói korszakára jellemző rímes himnuszokkal, és a klasszikus görög-római költészet legjobb hagyományait eleveníti fel. Ezekben az években Európa-szerte reneszánszát éli a nemzeti irodalmakban a nyugati ókor fennkölt versformája, az óda – nálunk Virág Benedek, majd Berzsenyi Dániel a legkiválóbb művelője.
Az újkor Horatiusa
Hölderlin nemcsak fölényes formaművészete révén az újkor Horatiusa, vagyis legnagyobb ódaköltője. Az ünnepélyesség, emelkedettség nála már nem többnyire pusztán irodalmi konvenció, égi vagy földi nagyságoknak kijáró stiláris tiszteletadás, hanem a személyes és általános emberi létproblémák megragadásának komoran méltóságteljes hangneme. Másik hatásos eszköze a rövidség – elhagyás, tömörítés – amely megelőlegezi a lassan színre lépő modern lélek krónikus nyughatatlanságát.
Jelentős poétikai újításaiban a korabeli két német költőfejedelem is közvetlenül befolyásolta Hölderlint. Goethe tanácsolta neki, hogy írjon „rövid költeményeket”, s azok tárgya legyen mindig „emberileg érdekes”. Schiller pedig arra intette őt egy levélben, hogy „lelkesültségében se veszítse el józanságát”, és kerülje a bőbeszédűséget. A Loreley költője egyébként szintén szerzett egy verset A párkákhoz címmel, de ebben mintha negatív példával igyekezne szemléltetni saját intelmeit…
A jelentős német irodalomkritikus, a száz éve, 1920-ban született, és 2013-ban elhunyt Marcel Reich-Ranicki szerint Hölderlinnek ez a költeménye a német nyelv csodái közé tartozik. Bár pátosza felülmúlhatatlan, nem harsány vagy tolakodó. A költő sok más verséhez hasonlóan ez is eszkatologikus alaphangulatú fohász. Csak a művészet, melynek a lélek isteni létezése köszönhető, teszi elviselhetővé a földi életet.
A párkákhoz
Csak Egy nyarat adjatok, Hatalmasok!
És még egy őszt, érett dalomhoz nékem,
Hogy szívem megadóan, édes
Játéktól telten haljon meg aztán.
Lelkem, melynek isteni jog, amíg élt,
Nem járt, nem nyughat ott lenn, Orkuszban sem,
Ám ha csak egyszer nékem a szent
Dal, a szívemnek kedves, sikerül,
Isten hozott, ó, árnyékvilági csönd!
Jó nékem akkor, lantom játéka bár
Nem kísérhet le oda. Egyszer
Éltem, mint Istenek, és több nem kell.
Hudy Árpád fordítása
An die Parzen
Nur Einen Sommer gönnt, ihr Gewaltigen!
Und einen Herbst zu reifem Gesange mir,
Daß williger mein Herz, vom süßen
Spiele gesättiget, dann mir sterbe.
Die Seele, der im Leben ihr göttlich Recht
Nicht ward, sie ruht auch drunten im Orkus nicht;
Doch ist mir einst das Heilge, das am
Herzen mir liegt, das Gedicht, gelungen,
Willkommen dann, o Stille der Schattenwelt!
Zufrieden bin ich, wenn auch mein Saitenspiel
Mich nicht hinab geleitet; Einmal
Lebt ich, wie Götter, und mehr bedarfs nicht.
