Ugrás a tartalomra

Pygmalion

Pygmalion munka közben

Jó érzés fogni a derekad,
vagy a hasadat simogatni.
Szobortested szinte él:
ettől magam is élek.

Még szobor sem voltál, amikor
már akartalak, halott márvány,
és akartam azt, ami
lehetsz, meg azt, ami vagy.

Távolról néztelek a múltkor,
láttam a melled, és képzelet-
ben ismertem a bőröd
ízét és remegését.

És most, ahogy hasadról combod
közé csusszan az ujjam, érzem,
miként nyílsz meg előttem,
megfáradt mesterednek.

Izzadtan fogom a derekad,
dolgozom egyre combtöveden,
formázom a feneked,
testednek nyílásait.

És életre kelsz, valóban, ha
szobor-magad is úgy akarja,
meg persze az istenek
is, vagy éppen a sorsunk.

A szobrász, ha öreg
             (Pygmalion mondja)

A szobrász, bár öreg,
még életet lehelne fiatal
alabástrom anyagba,
belebújna, ha tehetné,
karcolna, vésne belőle
kedvére való társat,
ujjaival és ajkaival is
hegyesre varázsolná
a gyönyörű vénuszi lény
mellének bíbor sisakját,
így hirdetve önnön
dicsőségét a föld kerekén,
hirdetve azt, hogy az idő
nem fog ki soha az igazán
jelentős mestereken.

A szobrász, ha öreg,
még belecsókol az igéző
alabástrom anyagba,
még úgy érinti meg
ujjaival, hogy robban
a vágytól ő is, meg ő is,
így lehet az minden
időkre majd az alapja
annak, ami élet, így
lészen majd a szobortest
követendő példa mi-
nékünk, akik itt csak
vágyjuk a jót, reméljük
az érintés örömét, aminek
egyéb ismerője nincs,
csak az agg Pygmalion.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.