Egy örökké tartó pillanat

13 éves voltam, amikor meghaltam, ennek lassan már két éve. Ahhoz, hogy történetem érthető legyen, le kell rántanom a leplet a Nagy Talánról, arról, mi is van pontosan a halál után. Bár nincsen menny, azért az örök megsemmisüléstől sem kell tartani. Sírontúli, melynek neve inkább hajaz egy dél-magyarországi falu nevére, mint arra, ami valójában, valahol a kettő között van.

Nem emlékszem, hogyan kerültem ide.  Mármint azt tudom, hogy beteg voltam, és az utolsó pillanatomra is emlékszem, csak az ide vezető utamat fedi homály. Amióta ide kerültem, a dédszüleimet keresem. Nincsen egyszerű dolgom, Sírontúli ugyanis hatalmas (nem is csoda, az összes valaha élt embernek ad otthont). Odahaza a falon volt a dédszüleimről egy kép, így legalább tudom, hogy néznek ki. A kettejüket ábrázoló fekete-fehér fotó pontosan az ágyam fölött lógott, így minden este, elalvás előtt pontosan szemügyre tudtam venni. Bár a képen egyikőjük se mosolygott, abból, ahogy egymás mellett álltak, látszódott, mennyire szerették egymást. Szerencsére még a nevükre is emlékszem. Dédpapámat Szekeres Józsefnek hívták, dédmamám pedig, ahogy az akkoriban szokás volt, felvette férje nevét, így lett ő Szekeres Józsefné.

Ezen kevés, ámde hasznos információval jártam a túlvilágot. Utam során néha belebotlottam hozzám hasonló vándorokba, akiktől érdeklődtem dédszüleim felől, eddig elég kevés sikerrel. Néha utamat keresztezte egy-egy falu, ilyenkor ott meg tudtam pihenni, de gyakran kényszerültem a szabad ég alatt aludni. Egy éjszakánál tovább azonban sehol sem maradtam. A Nappal együtt keltem, és folytatódhatott is vándorlásom.

Aznap sem volt ez másképp, mikor történetem kezdetét vette. A napom amennyire megszokott módon kezdődött, olyannyira nem várt módon ért véget.

Egy pitypang mezőn hajtottam álomra a fejem, a Nap meleg fényével az arcomat cirógatva ébresztgetett. Mélyen aludtam, de nem esett nehezemre felébredni. Amióta ide kerültem, egyszer sem álmodtam, talán azért, mert ez a hely önmagában olyan, mint egy nagyon furcsa álom.

Letéptem pár pitypangot, hogy menet közben koszorút fonhassak belőlük, és elindultam. A leszakított virágok helyére azonnal újabbak nőttek. Ahogy végigszeltem a mezőt, lépteim nyomán újabb és újabb virágok nyíltak. Letértem a tisztásról, és utamat egy erdőben folytattam tovább. A fák habos, lila lombjainak árnyéka menedéket nyújtott az idő közben égetővé váló napsugarak elől.

Leültem egy fatörzsre, hogy megpihenjek picit. Előhúztam zsebemből a telefonomat, és megnyitotta a galériámat. Számomra ez maradt az egyetlen hasznos funkciója, a képek segítettek emlékezni. Szülinapok, utazások, család, barátok – minden egy tenyérnyi helyen.

Miután kifújtam magam, és sikerült erőt gyűjtenem, újra elindultam. A távolból zajt hallottam, abban reménykedtem, hogy egy újabb falu, vagy vándorcsoport lehet arra. Ahogy közelebb értem 10-12 házikó sziluettje rajzolódott ki előttem, egy kicsit előrébb haladva pedig láttam a kerteket, ablakokat, az ajtókhoz vezető ösvényeket. A kis falu elég kihalt volt (már ha nem illetlen ilyet mondani a túlvilágon), csak egy ember ült a padokon, akit úgy látszott, megzavartam elmélkedésében.

– Szia! – köszönt zavarodottan, üdvözlését halvány mosoly követte. Karakteres, vékony, csontos arcában mélyen ülő szemeiről, sötét hajáról és bajszáról azonnal felismertem, bár alig hittem a szememnek. A padon velem szemben nem más, mint József Attila ült, teljes valójában. A döbbenettől szóhoz sem jutottam.

– Hát ha te nem, majd én kezdem a bemutatkozást – törte meg a csendet. – József Attila vagyok, költő. Hát te? – Arcára várakozó, barátságos mosoly ült ki.

– Kamillának hívnak, és tudom, ki vagy. Tanultunk rólad a suliban, rengeteg versedet olvastam már. Csak tudod, nagyon meglepett, hogy találkoztunk. Soha nem gondolta volna.

Egy pillanatra csönd keletkezett. Kényelmetlenül éreztem magam, ő viszont látszólag nem sietett választ adni, nyugodtan átgondolta a hallottakat, majd rám nézett, és így szólt:

– Amikor először találkoztam itt olyan emberrel, aki halálom után ismert meg a verseimből, nagyon megörültem. Az életem vége fele nekem nem maradt más, csak a költészet, hogy ezen keresztül állítsak magamnak emléket. Amikor meghaltam, azt hittem, ezt is elvesztettem. – Arckifejezése komorrá vált, tekintete a távolba meredt. Gondolatban újraélte az akkori érzéseit.

– Szeretnék kérdezni valamit, mert ha nem tenném, örökké bánnám. – Egy pillanatig szünetet tartottam, figyeltem a reakcióját. Kérdőn nézett rám, tekintetével bátorított. – Ez a kérdés a haláloddal kapcsolatban még mindig foglalkoztatja az embereket: mi történt aznap?

Abban a pillanatban, hogy kimondtam ezeket a szavakat, meg is bántam, de visszaordítani már nem tudtam, ami történt. A költő arca kifejezéstelenné vált, lehetetlen lett volna kitalálni, mire gondol. Végül mégis szóra nyitotta a száját, melynek hatására hatalmas kő esett le a szívemről.

– Nehéz időket éltem. – Egy másodpercig habozott, majd folytatta. – Elvesztettem a reményt, már nem először. Úgy éreztem, az életemben mindig ott lesz az űr, amit soha nem fogok tudni betölteni. Az emberek kezdtek eltűnni mellőlem, a maradékot pedig én taszítottam el magamtól. Egyedül éltem abban a hatalmas világban, meghiúsult szerelmek, elfelejtett álmok csapdájában. És igen, eszembe jutott, hogy mindennek véget vethetnék.  Mégis kinek hiányoznék? Ám megtenni mégsem voltam képes, úgy éreztem, ennél többre vagyok hivatott. Értéket akartam teremteni a költészetemmel, azt akartam, emlékezzenek rám. – Megint megállt, átgondolta, mit mondott.  – Aznap szép reggelre ébredtem. Az őszből lassan télbe váltó táj friss illatával csalogatott ki a ház melegéből. Gondoltam, járok egyet, olyankor mindig picit jobban éreztem magam. Amikor átkeltem a síneken, láttam, hogy jön a vonat. Talán időm is lett volna elugrani, de nem tettem. Úgy éreztem, ennek kell történnie, ez így helyes. Kettőig se számolhattam, s arra eszméltem: halott vagyok.

– Köszönöm, hogy ezt elmondtad. De akkor hogy lehet, hogy most mégis ilyen boldognak tűnsz? Mi változott?

– Amikor ide kerültem, az első ember, akivel találkoztam, egy Margit nevű nő volt, aki már két éve itt élt a férjével. Felajánlották, hogy segítenek megkeresni édesanyámat, akit nagyjából 50 év vándorlás után meg is találtunk. Sok idő óta először mondhattam ki őszintén: boldog vagyok. Nem sokkal később megtudtam, hogy az emberek nem csak ismerik, de tanulják is a verseimet. Úgy éreztem, minden a helyére került, amit most már ki is merek mondani – mosolyodott el végül, jókedve pedig hamar átragadt rám is.

Még órákon keresztül beszélgettünk, egészen addig, amíg el nem kezdett besötétedni. A horizonthoz egyre közelebb kerülő Nap vörösre festette a házak falait, az ablaküvegről visszaverődött erős, narancssárga fénye. A távolban három alak tűnt fel, ahogy közelebb értek, lehetett hallani hangos nevetésük és vidám beszédüket.

– Á, itt is jönnek! - kiáltott fel József Attila. Már messziről üdvözölte őket, majd felém fordult. – Ahogy azt már magad is kitalálhattad, a hozzánk közelebb lévő nő édesanyám, mögötte pedig a kedves házaspár, akik segítettek nekem megkeresni őt, és akik azóta is velünk laknak.

Mire befejezte mondandóját, a kis társaság oda is ért, így jobban szemügyre tudtam őket venni. A költő édesanyja vékony, őszülő hajú nő volt. Éles arccsontjai, megviselt, ugyanakkor békét sugárzó szürke tekintete pont olyan volt, ahogy elképzeltem, és mégis picit más. Egyszerre volt ismerős és idegen. Tekintetem tovább tévedt a nő mögött álló házaspárra. Abban a pillanatban, hogy kitisztult előttem a kép, elállt a lélegzetem. Két arc nézett vissza rám, pontosan úgy, mint amikor éltem, minden este, elalvás előtt. Hirtelen furcsán kezdett bizseregni a hasam, a lábaim teljesen megmerevedtek. Úgy éreztem, sírnom kell, de egy könnycsepp se gördült le az arcomon. Néztem őket, nem mertem levenni róluk a szemem, mintha bármelyik pillanatban újra elveszíthetném őket. Az utóbbi két évben annyira hozzászoktam a magányhoz, hogy elfelejtettem, milyen érzés is ez. Amikor elképzeltem ezt a pillanatot, sose tudtam, mit fogok mondani, de most a szavak egymás után hagyták el a számat.

– Amit most mondani fogok, hihetetlenül fog hangzani – kezdtem bele remegő hangon. – De ti vagytok a dédszüleim, amióta meghaltam, titeket kereslek. Az én anyukám, Szekeres Zsuzsa a ti unokátok, engem pedig Kamillának hívnak.

Ahogy az utolsó szó is elhagyta a számat, dédszüleimnek könnybe lábadt a tekintete. Hitetlen mosollyal az arcukon néztek, a csöndet végül dédmamám törte meg.

– Hát kislánya született a mi kis Zsuzsikánknak, hallod ezt, Józsi? – Szélesre tárt karokkal jött felém, majd szoros ölelésébe zárt. – Nagyon örülök, hogy végre találkozunk – mondta halkan, majd hátrafordult a férjéhez. – Na mi van, te már nem is köszönsz a dédunokánknak?

A férfi azonban csak állt, és nézett, majd szomorú hangon csupán ennyit kérdezett:

– Mit keresel te itt ilyen fiatalon? Hiszen neked még bőven élned kéne.

– Majd még mindent elmesélek, hosszú történet.

– Jaj de buta vagyok! – kiáltott fel hirtelen a dédmamám. – Hiszen te nagyon éhes lehetsz. Neki is állok összedobni a vacsorát. Attila, Borikám, várunk titeket is!

– Ott leszünk – ígérte meg a költő, majd mindenki ment a maga dolgára.

Vacsora közben mindent elmondtam, ami eddig történt velem. Ők is meséltek magukról, hitetlenül hallgattam izgalmas kalandjaikat. Beszélgettünk, nevettünk, tudtam, végre megtaláltam a helyem. Úgy gondoltam, erre a napra örökké emlékezni szeretnék, így a telefonomat magam elé tartva megkértem őket, hogy álljunk be egy közös szelfire. Nem kellett kétszer mondani, mindenki odaállt mellém, és a számára ismeretlen eszközre bámult. Egy teljes délelőttbe telt, mire elmagyaráztam nekik, mi is ez pontosan.

A kép tökéletesre sikerült. Baloldalon József Attila és az anyukája teljesen egyforma mosollyal néztek bele a kamerába, a jobb oldalamon pedig dédszüleim tettek ugyanígy, büszke örömmel arcukon. A legszélesebb mosoly mégis az enyém volt mindannyiunk közül, mely azt üzente: többé sose leszek egyedül.

 

 

Érzelmek konferenciája

 

Egy hatalmas, fényes teremben gyűltek össze az érzelmek. Hangos, értetlen zsibongás töltötte meg a termet, és ha valaki tudni szerette volna a hangzavar okát, nagyon kellett figyelnie. A Harag heves lendülettel adott hangot a véleményének:

– Mégis mi az, hogy csak úgy iderendelnek minket?!  Mit gondolnak, kik ezek?!

Szónoklatát egyetértő hümmögés, bólogatás követte, csak a Büszkeség vonakodott picit, mégse lehetett egy véleményen a Haraggal.

– Azért engem is érdekelne, mi lehetett ilyen fontos – szólalt meg a kíváncsiság, gyerekesen csengő hangja alig szűrődött ki a tömegből.

Ennek a kaotikus érzelmi viharnak a közepén ült az Öröm és a Bánat. Két érzelem, akik nem léteznek egymás nélkül, mint a Hold és a Nap, a fény és az árnyék. Ők tudták a gyűlés okát, hiszen ők hívták össze. Számítottak a felháborodásra, ahogy arra is, hogy idővel majd lecsillapodnak a kedélyek. Még a nyugalomnak is erőt kellett vennie magán, hogy meg tudja őrizni hidegvérét.

Végül az Öröm megunta a várakozást, megköszörülte a torkát, és várt, amíg minden érzelem lassan megtiszteli figyelmével.

– Tudom, hogy nem értitek, minek hívtuk össze ezt a gyűlést, és zavarodottságotok teljesen jogos. De ne féljetek, kedves barátaim, nem fogunk sokáig titkolózni, hamar fény derül mindenre. Tehát most megkérnélek benneteket, hogy figyeljetek ide, ugyanis nagyon fontos bejelenteni valóm van.

Az Öröm kérésének eleget téve mindenki elhallgatott, a Komolyság még a szokásosnál is szúrósabban nézett, ha figyelemről volt szó, ő nem ismert tréfát. Az érzelmek is hamar átvették társuk példáját, így az Öröm folytathatta a beszédet.

– A mai egy különleges nap, olyan dolog fog történni, melyre már évek óta nem volt példa. De nem is húzom tovább a szót, ezennel ünnepélyesen bejelentem, új érzelem érkezik közénk!

– A Depresszió? – kérdezte csíntalan mosollyal a Tapintatlanság. Beszólását azonban nem díjazták a többiek, a Kötekedés pedig már szóra is nyitotta a száját, hogy közölje, a depresszió egyáltalán nem is érzelem, még hogy ezt nem tudja valaki, de végül a Bánat egy szigorú nézéssel rendet teremtett a fegyelmezetlen érzelmek között.

A hirtelen keletkezett csöndet a hatalmas kétszárnyú ajtó nyikorgása törte meg. Az érzelmek egy emberként fordultak a bejárat felé, ahol egy gyönyörű női alak lépett be. Megjelenése egyszerre árasztott magából nyugalmat és határozottságot. Halvány mosollyal bólintott köszönésképpen, tekintélyt parancsoló zöld szemei alázattal tekintettek végig az érzelmek népes társaságán.

– Kedves összegyűlt érzelmek, fogadjátok szeretettel a Szerelmet! – kiáltotta ünnepélyesen széttárt karokkal az Öröm.

Először csak bizonytalan tapssal felelt a társaság, de a Szerelem megnyerő személyiségének, és a Bizalom határozott bólogatásának köszönhetően az érzelmek végül hangos üdvözlő kiáltozásban, kurjongatásban törtek ki. Mivel a szerelem tudta, hogy ilyenkor illik bemutatkozni, még ha csak röviden is, így nem is habozott tovább, felállt a pódiumra, és óvatosan beleszólt a mikrofonba. Selymes hangja azonnal csöndet varázsolt a nyüzsgő teremben, sok kicsi szempár várakozóan nézett rá.

– Köszönöm ezt a szívélyes fogadtatást! Most biztosan azon tűnődtök, minek kell még egy érzelem, hiszen így is van épp elég. És bár elmagyarázni én se lennék képes, de engedjétek meg, hogy az elkövetkező napokban bebizonyítsam. Nagyon szimpatikus, összetartó társaságnak tűntök, és szavakba se tudnám önteni, milyen boldoggá tesz, hogy mától közétek tartozhatok.

Beszédét meg a Türelmetlenség is figyelemmel kísérte, sőt, még az órájára se pillantott rá közben, pedig ez neki olyan lételeme volt, mint másnak az oxigén.

Az érzelmek egymáshoz fordultak, mindenkiben rengeteg gondolat és kérdés támadt egyszerre, amit meg is osztottak egymással, ki hevesebben, ki nyugodtabban. Hirtelen azonban furcsa dolog történt: a tömeg közepén ülő Aggodalom hangos, jajgató kiáltozásban tört ki. Na nem ez volt a furcsa, ami azt illeti, ez nála eléggé megszokott dolog volt, éppen ezért elsőre nem is figyeltek fel rá. Ám miután a kiáltozás csak nem akart megszűnni, az összegyűltek sorban fordultak az Aggodalom felé. Ahogy megpillantották, a látvány hatására eltorzult az arcuk. Az érzelem percről percre halványabb lett, lassan, de biztosan eltűnni látszott. Az érzelmek körülálltak, de segíteni nem tudtak, csak tehetetlenül nézték társuk szenvedését.

A zavarodott tömegből ismét a Harag emelkedett ki, hangjával betöltve az egész termet:

– Valaki magyarázza meg, mi történik! Öröm, Bánat, mit tegyünk? Segítsen valaki! Hát nem látjátok, hogy szenved? – Szünetet tartott, kifújta magát. Körbetekintett a társaságon, melynek tagjai hol rá, hol a kiáltozó Aggodalomra figyeltek. Ahogy pásztázta a tömeget, szeme hirtelen megakadt valakin. – Te – sziszegte résnyire szűkült szemekkel, és mutatóujját lassan a Szereleme emelte. – Megérkezel közénk, csak úgy, a semmiből, és ez történik. Hah, micsoda véletlen!

– Én… én nem… - kezdett bele dadogva a Szerelem. Hangjában nyoma se volt a kezdeti magabiztosságnak. – Én se tudom, mi történik. Nekem erről nem szólt senki, esküszöm! Hadd segítsek!

– Hagyd csak, így is eleget segítettél. – mondta a Csalódottság, páran egyetértőn bólogattak.

– Mindenki figyeljen ide! – A Bánat mélyen búgó hangjával a káoszból halk morajt teremtett, teljes csöndre most még ő se volt képes inteni a társaságot. – Mi lelt benneteket? Bűnbakot mindig könnyű keresni, de épp olyan értelmetlen is. Valóban ijesztő lehet számotokra, ami most történik. A Szerelem nem egy átlagos érzelem, érkezése még rengetek változást fog magával hozni. Nem az Aggodalom az egyetlen, aki most el fog tűnni, sok más érzelem is hasonló történésen megy majd keresztül. – Ekkor mindenki magára nézett, keresve változás jeleit. A Csalódás, az Önbizalomhiány, a Zaklatottság, a Keserűség, az Idegesség mind-mind egyre halványabbá váltak. Volt, aki elfogadta sorsát, és volt, aki még küzdött ellene. – Ugyanakkor szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy ez csak egy átmeneti állapot. Hamarosan ezek az érzelmek is visszatérnek közénk, s akkor erősebbek lesznek, mint valaha. Addig is búcsúzzatok el tőlük.

Így is tettek. Az érzelmek egyenként odamentek a már alig látszódó társaikhoz, kedves szavakat intézve hozzájuk. A búcsút azonban megkönnyítette a tudat, hogy egy nap még viszontlátják őket. Miután mindenki elköszönt, újra a Bánat felé fordultak, aki így folytathatta beszédét:

– Drága érzelmek, hiányozni fogtok, de hamarosan találkozunk! És ne felejtsétek, hogy mi mindig azt tesszük, ami nektek a legjobb, még akkor is, ha néha nem úgy tűnik. Viszont mint mondtam, nem ez az egyetlen változás, ami ma végbemegy. Néhány érzelem ugyan nem tűnik el, de összemegy, például a Harag, és lesznek olyanok is, akik megnőnek, például a Bizalom. – S mintegy végszóra, az összegyűltek mérete rohamosan változni kezdtett. A Harag nem győzött dühöngeni, hogy márpedig ő igenis kikéri magának, de most nem figyeltek rá. Még a Kíváncsiság is magával volt elfoglalva, le se vette a szemét egyre növekvő kezeiről, lábairól.

Úgy tűnt, végre újra minden a helyére kerül, és már a Szerelem is visszanyerte határozottságát, amikor a nyüzsgő tömeg megnyílt, és előlépett belőle a Félelem. Az óriási méreteket öltött érzelem egyenesen a Szerelemhez vette az irányt, majd mélyen a szemébe nézett. Habozás nélkül szóra nyitotta a száját, melynek hatására mindenki odakapta a fejét. Nem volt gyakori, hogy a Félelmet beszélni hallották, így senki se akarta elszalasztani a lehetőséget.

– Én ezt nem akarom! – kezdte habogva, de azért elég erősen ahhoz, hogy a Szerelem óvatosan hátrálni kezdjen. – Te… Te csak így megjelensz itt, és felborítasz mindent! Mi… Miért nem volt jó minden, ahogy volt?! Én nem akarok… változásokat, érted? – Az Öröm fele fordult. – Csináljátok vissza, kérlek! – könyörgött kétségbeesetten.

– Ne beszélj butaságokat! Ezt nem lehet csak úgy… - szabadkozott az Öröm, ám a Szerelem félbeszakította.

– Nem értelek. Hisz a változás jó. Sőt, nagyszerű! Annyi új lehetőség nyílt a mai nap, miért zárkóznánk el előle? Én is izgultam, mielőtt idejöttem volna, de most nagyon örülök, hogy közétek tartozhatok. – mosolyodott el bíztatóan. A Félelem elgondolkozott a hallottakon, úgy tűnt belátja, a Szerelemnek igaza van, de mégsem így történt.

– Az te vagy. De én… Én félek a változástól, félek az új lehetőségektől. Félek, ha eltűnnek a barátaim, ha összemennek, vagy ha megnőnek. Én nem akartam ilyen nagy lenni. És most annyi kérdésem van, amire nem kaphatok választ. Mégis mi lesz ezután?

– Én sem tudom – ismerte be a Szerelem nyugtató hangon. – De abba biztos vagyok, hogy valami csodálatos. Nézz csak körbe! Látod, ahogy mindenki biztatóan mosolyog rád? Ők tudják, hogy ami most történik, az a mi érdekeinket szolgálja. És megértem, hogy félsz, ó, hogy is ne érteném? De tudod, néha meg kell tenni olyan dolgokat is, amiktől rettegünk. Még csak ma ismertetek meg engem, ezért nem is várom el, hogy rögtön higgy nekem, vagy bízz bennem, de azt tudnod kell, hogy én azért jöttem, hogy nektek a hasznotokra legyek, és hogy közösen valami fantasztikusat hozzunk létre, amire egyedül nem lennék képes. - Gyorsan kifújta magát, majd bizakodó mosollyal a Félelem szemébe nézett. - Érted már?

– Talán – hajtotta le a fejét. – De megígéred, hogy nem hagysz cserben minket? Hogy… Hogy bármi van, te ott leszel, és segítesz. Hogy megteszel mindent, ami tőled telik. Megígéred, hogy vigyázol ránk?

A Szerelem arca komollyá vált, ahogy figyelt. Ahogy a Félelem elhallgatott, mélyen belefúrta tekintetét a rettegő szempárba. Arcára megnyugtató, szeretetteljes mosoly ült ki, majd habozás nélkül válaszolt:

– Megígérem.

– Akkor igen. Hiszek neked.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, hirtelen nyugodt bizsergés áradt szét a testén. Még soha nem érzett ilyet. Már nem félt. A kellemes érzés végigfutott a testén, egészen az ujja hegyéig. Azonban amikor odanézett, már nem látta a kezét. Letekintett a lábaira, amik szintén egyre áttetszőbbé váltak. Tudta, hogy ő is el fog tűnni, de nem bánta, mert érezte, hogy helyesen cselekedett. Végső erejével a Szerelemhez fordult, majd halkan súgta neki:

– Köszönöm.

Mielőtt még a Szerelem válaszolhatott volna, az érzelem teljesen eltűnt. Néma csönd töltötte meg a termet. Hallani lehetett minden egyes lélegzetvételt. Mindenki a Félelem helyére meredt, alig hitték el, amit az előbb láttak. Senki sem mert megszólalni, féltek, ha megtörik a csöndet, azzal véglegessé válnak a történtek. Végül az Öröm vetett véget a hallgatásnak, a hosszú némaság után hangja rekedtesen tört utat magának a csöndben.

– Hát kedves érzelmek. Köszönöm, hogy eljöttetek ma, és hogy mindenki ilyen éretten viselkedett. Remélem, senkiben se maradtak megválaszolatlan kérdések, de ha mégis, bátran forduljatok hozzánk. Most megkérnék mindenkit, hogy menjetek haza, és pihenjétek ki a mai nap fáradalmait, holnap ugyanis hosszú nap áll előttünk. Ezennel a gyűlést berekesztem. További szép napot!

A széklábak hangos nyikorgásban törtek ki, a termet újból nyüzsgő beszélgetés töltötte be. Szépen, lassan mindenki elhagyta a helyét, és a hatalmas ajtó felé vette az irányt. Egy nagy tömegként haladtak kifele, miközben a Szerelmet bombázták mindenféle kérdéssel, aki pedig mosolyogva válaszolgatott. Magában azonban újra és újra lejátszotta a nap eseményeit, végiggondolva minden egyes részletet. Tudta, hogy jó helyen van, hogy most már minden rendben lesz. Mielőtt még kilépett volna a teremből, visszanézett a helyre, ahol a Félelem állt, mielőtt eltűnt volna, elmosolyodott, majd sietve a többi érzelem után ment. Ráfért a pihenés, hiszen másnap nagy munka várt rá. És már alig várta.