Életre kelt hang

 

Csend van. Egy árva lélek sincs körülöttem. Magamba merülve nézem, ahogy feljönnek a Nap első sugarai a városi gördeszkapálya felett. Szeretem nézni a reggelt, ahogy a Nap káprázatos színekkel borítja be az eget, s ahogy a friss nyári szellő megcsapja az arcom, és felborzolja a hajam.

Szeretem a reggel illatát, amint a hűvös fuvallat, a frissen sült kifli és kávé illatával keveredik. Korán van még, csak a közeli pékségben és kávézóban dolgoznak ezerrel. Nekik megkezdődött a nyüzsgés. A csend lett a legjobb barátom. Néha úgy érzem, legszívesebben elmenekülnék a zajos világ elől, felkapnám a könyveimet és a ceruzáimat, s addig rohannék, amíg a lábaim visznek. Elegem van a folyamatos nyüzsgésből, kétszínűségből és a tettetett baráti csevejekből.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott a pálya szélén, a lábamat lelógatva. Talán pár percig, de lehetett az akár egy óra is. Végül megszívom magam a reggel csendjével, és a mellettem heverő táskám felé nyúlok. Nem tudtam mit fogok ma csinálni, ezért bepakoltam egy könyvet meg a rajzfüzetem. Mielőtt bármit is tennék, rápillantok az órámra. Fél hét van. Anyukám most kelhet fel. Még szerencse, hogy este szóltam a szüleimnek, hogy korán kijövök, mert valószínűleg most aggódnának, hol lehetek.

Komótosan kipakolok, belekortyolok a tejeskávémba, és kinyitom a könyvet a megjelölt lapnál. Szerencsére a parkba tizenegy óra előtt egy lélek sem jön, így teljesen elmélyülhetek Jókai világában. Most Az aranyembert olvasom újra. Már legelső olvasásra a szívembe zártam ezt a történetet. Bár kötelező olvasmány volt, egy oldalt sem éreztem időpazarlásnak.

A nap melegebben kezd sütni. Összecsukom a könyvet, és megiszom a maradék kávémat. Annyira belemerültem a regénybe, hogy időközben meg is feledkeztem az italról, ami jéghidegre hűlt.

Amíg a hideg kávémat kortyolgatom, van időm gondolkodni egy kicsit. Igazán remek ember ez a Timár Mihály, amihez hozzáér, értékké válik. Mindenkin segíteni próbál, csak magán nem. Rossz nézni, vagyis inkább olvasni, ahogy vergődik az érzelmei tengerében. Igazán megérdemli a szeretetet, s azt, hogy valaki ne csak a javait lássa benne.

Végül, úgy vélem, elég az olvasásból, egyelőre, és kiveszem a füzetem meg pár ceruzát. Még magam sem tudom, mit akarok papírra vetni, így csak vonalakat rajzolok. A sok össze-vissza firkált ívből végül egy arc kerekedik ki. Ismeretlen, jelentéktelen arc.

− Rajzolj nagyobb orrot, akkorát, mint egy krumpli – szólal meg váratlanul egy mély,

rekedtes, de ugyanakkor kellemes férfihang.

Körbenézek, de nem látok senkit. Megrázom a fejem, és elhessegetem a váratlan hangot. Gondolkodom egy darabig, de végül csak hallgatok a hang vezényszavára, és egy nagyobb orrot rajzolok.

− Legyen kicsit tompább – utasít.

Mi az ördög? Megbolondultam talán, hogy hangokat hallok a fejemben?

Megrajzoltam egy szép, nagy, tompa orrot, és rátérek a szemekre. Közel ülő aprócska szemeket és gyér szemöldököt rajzolok. Kicsit távolabb tartom a füzetem, és a félig kész rajzot nézem. Viccesnek találom a nagy orr és apró szemek összhangját.

− Most rajzolj nagy bajuszt, és hullámos szakállat hozzá.

Na, szép. Azt hittem megszabadulok ettől az idegesítő, de kellemes hangtól a fejemben. Úgy látszik tévedtem.

− Nem akar elhallgatni? – mordulok fel.

Nem tudom, miért magázok egy hangot, de idősnek tűnik, és én megadom a tiszteletet.

Egy idős néni furcsán néz rám, amint az apró kutyáját sétáltatja. Fintorog, ahogy meglátja, hogy magamban beszélek. Nem csodálkozom.

Az ujjaim életre keltek,végül azt rajzolták meg, amit a hang mondott nekem. Nem tudtam elhallgattatni a fejemben visszhangzó embert, és a mondandóját. Beadtam a derekamat, és azt rajzoltam, amit a hang sugallt: magas homlokot, egy kunkori bajuszt kis szakállal, középen elválasztott hajat, ami hullámokban végződik, mintha olyan nagyi féle hajcsavarokkal göndörítették volna, és egy pár ráncot. Akaratlan nevetés tör rám, amint elképzelem, hogy ez a véletlenül létrejött bajuszos ember hajcsavarokkal a hajában alszik. Végignéztem az alkotásomon. Még egy pár dolgon javítanék, de összességében nem lett rossz. Elfordítom a fejem, és kilógó nyelvvel figyelem a papírt. Annyira ismerős ez az idősödő, kedves arcú bácsi, de akármennyire töröm a fejem, nem ugrik be honnan.

− Igazán remek alkotás – szólal meg az ismerős hang.

− Ennek nem dőlök be megint – válaszolom, bár inkább saját magamnak.

Hirtelen kiesik a füzet a kezemből. Gyorsan utánakapok.

− Jézusom… − ahogy felnézek, egy középkorú embert veszek észre magam mellett.

Igyekszem nem bámulni az ismerős alakot. Tekintetem a szokatlan ruhájára téved. Nyárhoz képest elég rétegesen van öltözve. Szürke vászonnadrágot és hozzáillő kabátot visel. Ha jobban szemügyre veszem, a kabát alatt fehér ing és ugyanolyan szürke mellény van, aminek a zsebében egy vajszínű zsebkendő díszeleg. A nyakára egy nem szokványos, nyakkendőszerű anyag van kötve. Olyan, mintha egy hatalmas gomolyag lenne a mellény alá dugva, a színe tökéletesen passzol a zsebkendőével. A nyakában egy aranylánc lóg. Fekete, bőr félcipőt visel. A nagypapámnak is hasonló lábbelijei vannak.

Hirtelen észbe kapok, hogy egy ötven év körüli embert bámulok.

− Öhm… – nem jön ki hang a torkomon.

A bácsi észreveszi az értetlenségemet, ezért ő töri meg a kínos csendet.

− Elnézést, be sem mutatkoztam. Jókai Mór a becses nevem! Köszönöm, hogy újra

életre keltettél.

Azt hiszem, leesett az állam. Akkor hát innen volt annyira ismerős ez az ember, és mi az, hogy köszönöm, hogy újra életre keltettél? Várjunk csak!

− Ezt meg hogy? – értetlenkedem inkább magamban.

Nem értem mi folyik itt. Nézem az üres füzetlapot, ami pár perccel ezelőtt még egy idősödő ember arcával volt betelve. Hogy kelt életre a rajzom, és ami a leghátborzongatóbb, miért pont Jókai?

Gyorsan belenézek a kávéspoharamba, arra gyanakodva, hogy valaki belekevert valamit, amitől most hallucinálok, bár tudom, hogy ez képtelenség.

− Kit tisztelhetek a kisasszonyban? –kérdezi kedves hangon.

− Elnézést, Anna vagyok! – dadogom és megragadom a felém tartott kezet, majd óvatosan megrázom.

− Igazán örülök, kedves Anna!

Eltorzult ábrázattal figyelem az előttem álló férfit. Végül erőt vesz rajtam a kíváncsiság.

− Bocsásson meg, uram, de lehet egy kérdésem?

− Állok elébe, ifjú hölgy.

− Hogy történhetett meg, hogy megszólalt a fejemben, majd amint lerajzoltam életre

kelt?

− Isten kegyeletéből megadatott az a lehetőség, hogy újra a kedves olvasókhoz szóljak.

− Még mindig nem fogom fel, hogy mit látok, és hallok. A kezem önálló életre kelve, elindul a mellettem levő alak felé. Mikor hozzáérek a karjához, hirtelen észbe kapok és visszarántom magam mellé.

− Bocsánatot kérek – szepegem zavartan, mire a kedves úriember jóízűen felkacag.

− Éppen annyira valóságos vagyok, mint amilyennek lát.

− Elnézést, de képtelen vagyok felfogni, hogyan? 

− Nem az a kérdés hogyan, hanem hogy miért?

Na, ezzel még jobban összezavar. Elveszítem a fonalat.

− Akkor miért? Ha szabad tudnom! – nem tudom leplezni a kíváncsiságomat.

− Kérdések merültek fel a kisasszonyban Timár Mihály úr kapcsán. Igyekszem minden

kérdésére megfelelő választ nyújtani.

Döbbenten nézek magam elé. Észre sem veszem, amint a gördeszkapálya szép lassan benépesül.

− Azt hiszem, itt egyre többen lesznek. Nincs kedve, kedves Jókai úr sétálni egyet?

Megmutatnám a várost.

− Igazán remek ötletnek tartom. Köszönöm.

− Tessék hagyni, segítek felállni.

Gyorsan felpattanok, és segítek a kedves írónak feltápászkodni a pálya széléről. Leporolja a makulátlan öltözetét. Csak most veszem észre, hogy nálam jóval magasabb.

− Kérlek kedves, szólíts Mór bácsinak. A Jókai úr, annyira hivatalos – viccesen összehúzza az orrát,és mindketten felnevetünk.

− Tyűha, a teringettét de meleg van – megtörli izzadt homlokát.

− Amíg leveszi a szürke kabátját, megnézem a telefonomon az órát. Tizenkettő.

− Mi ez az ördögi szerkezet a kezedben? – mutat a telefonomra fintorogva.

− Hogy ez? Egy telefon – el is felejtettem, hogy az úriember majd’ százötven éve élt,és

nem ismer ilyen fogalmakat, hogy mobiltelefon, internet, hamburger, vagy akár Facebook.

Nem így emlékeztem erre a szerkezetre.

− Mert a világ sokat változott Mór bácsi, így a telefon is. Mobiltelefonnak hívják most.

Hordozható, ezért mobil, és sokkal kisebb, mint annak idején volt, meg praktikusabb. Készíthetnénk egy fényképet? – kérdezem kissé félénken.

− Természetesen kisasszony. Hol van a fotográfus és a szerkezete? – néz körbe a parkban.

− A telefonnal készítjük.

Előveszem a mobilom, és rálépek a fényképezőgépet ábrázoló kis ikonra. Átváltok szelfi módra, és magam elé tartom a kamerát, hogy az új barátom is beleférjen.

− Ezer ördög és pokol, hogy lehet ez? – viccesnek találom a régies beszédstílusát, de nagyon meglepte a telefonom kamera funkciója, amint látom – Hisz ez egy tükör. Látom magam benne!

Közelebb hajol a kezemben tartott telefonhoz, és csodálkozva veszi alaposan szemügyre. Észrevétlenül lenyomom a gombot, ami lekapja a bácsi vicces arcát.

− Mi volt ez az ördögi hang?

− Csak elkészítettem a képet. Látja? Belenéz abba a kis karikába… − mutatok a telefon tetején lévő kamerára – mosolyog, én megnyomom a gombot, és kész is a kép. Egyszerű.

− Hát az én időmben nem volt ennyire egyszerű. Kellett hozzá egy ember, meg egy hatalmas gépezet. Be kell vallanom, ez jóval praktikusabb.

Végül odahajol a kamerába, és elkészítjük a képet.

− Ez király lett. Biztos, hogy Instastoryban fog kikötni ez a kép, vagy Facebookon. –

motyogom, de leginkább magamnak.

− Parancsolsz? – néz rám értetlenül.

Inkább csak legyintek egyet, mert képtelen lennék elmagyarázni neki mi az a Facebook, vagy akár Instagram.

A hosszas gondolatmenetemből a gyomrom korogása zökkent ki. Reggel óta nem ettem, s az a vajas kifli, ami otthon volt, nem nyújtott elegendő táplálékot a folyton korgó gyomromnak.

− Nem éhes, Jókai bácsi, mert én igazán éhes vagyok.

− Eddig nem is gondoltam üres hasam kongására. Most, hogy megemlítette, én is

szívesen falatoznék. Meg tudnék enni egy egész disznót.

− Hát disznó az éppen nincs, de van a közelben egy jó gyrosos.

− Gyrosos?-  néz rám értetlenül.

Nem szóltam semmit, csak elindultam a zsúfolt üzletek és kávézók irányába. Egy hangulatos kis étterem teraszán foglaltunk helyet, s én megrendeltem a két adag gyros tálat. Mikor kihozták, szegény bácsi értetlenül nézett az ínycsiklandozó tálra.

− Életemben nem találkoztam ilyen különleges étekkel.

− Ez egy görög húsétel. Egy forgó nyárson sütik a húst, zöldségeket vágnak bele és

megkoronázzák izgalmas szószokkal. Egészséges és tápláló –magyarázom neki az étel rejtelmeit.

Végül nem szól semmit, csak elkezdi enni az ételt. Néha rápillantok, és örömmel tapasztalom, hogy ízlik neki ez a görög ételkülönlegesség. Kisimulnak az arcán levő ráncok, amint habzsolta a húst meg a zöldségeket.

− Ez igazán ízletes volt – simogatja a hasát, és elégedett arcot vág.

− Látja, én megmondtam  - mosolygok rá – Még rengeteg étel van, amiről az ön

idejében még nem is tudtak.

− Sokat változott a világ.

− Engedje meg Jókai bácsi, hogy elvigyem valahová.

− Mégis hová, kisasszony? – néz rám sejtelmesen.

− Az legyen meglepetés – mosolygok rá, és elindulunk a zsúfolt utcán.

Pár perccel később már a mozi előtt állunk. Alig tudom visszatartani a nevetésem, amikor meglátom szegény Jókai elszörnyedt arcát, amint szemügyre veszi a hatalmas plakátokat a mozi bejáratánál. Majdnem sokkot kap, amikor hátrafordulva beleakad egy életnagyságú Vasember figurába. Ekkor már nem tudom visszatartani a nevetésem.

− Ne ijedjen meg, Mór bácsi! Nem igazi – nyugtatom meg, és látom rajta a

megkönnyebbülést.

− Igazán elképesztő ez a modern társadalom. Mi ez az ördögi hely?

− Ez egy mozi. Gondolom, az ön idejében is volt már ilyen. Filmeket vetítenek le.

− Á, persze. A filmszínház.

− Az bizony.

− Mondd csak, milyen filmeket lehet itt alaposan végigfigyelni? – hajol közelebb

hozzám, és őszinte izgalmat hallok a hangjában.

− Kedves Jókai Mór úr, hadd mutassam be Tony Starkot, a ma ismert világ

megmentőjét, persze csak a mozivásznon. Ő a Bosszúállók tagja. Mostanában ezek a legkeresettebb és legnézettebb filmek. Mármint a Marvel filmek, amibe a Bosszúállók is tartoznak.

Értetlenül néz rám, de látszik rajta, igyekszik feldolgozni a hallottakat.

− Ezzel nagyon kíváncsivá tettél. Szeretném megismerni ezt a fajta filmvilágot.

Nagyon reméltem, hogy ezt fogja mondani, szóval azonnal a pénztárhoz rohanok, és megveszek két jegyet a legújabb Marvel filmre, A Bosszúállók: Végjátékra. Már korábban láttam ezt a filmet az egyik barátommal, de mindenképp el szerettem volna hozni Jókait egy filmre. Ez pont jól jött. Nem tudnám megunni a Marvelt.

A film végére már az idő is későre jár.

− Igazán érdekes volt a film, bár bevallom, nem értettem nagyon sok részt –hadarja.

− Ezen nem csodálkozom. Még nekem is nehezemre esik megérteni sokszor ezt a

csúcsmodern technológiát.

− Mi volt az az apró, puha kavicsokra emlékeztető étek, amit a filmszínházban

kóstoltunk meg?

− Pattogatott kukorica. – válaszolom mosolyogva.

A város kezd lecsendesedni. Igazán élvezem az új barátom kellemes, szívet melengető hangját. Visszakanyarodunk a csendes park irányába, s mivel már elég időt töltöttünk együtt, rákérdezek azokra a rég esedékes kérdésekre, amik már az első pillanattól a fejemben motoszkálnak.

− Jókai bácsi! Mesélne nekem egy kicsit Az arany emberről?

− Természetesen. Mit szeretne megtudni a kisasszony? – mosolygott kedvesen.

− Mindent – nevetni kezd buzgóságomtól.

− Be kell vallanom, hogy nekem ez a legkedvesebb regényem.– akaratlan uncogás tör rám, amikor maga Jókai szájából hallhatom az oly régóta ismételt, híres mondatot… – Az olvasóközönségnél is ez volt a legjobban elterjedve, ezt fordították le a legtöbb nyelvre. Németországban pör is folyt miatta két kiadó között a tulajdonjog miatt.

− Ezek szerint, tényleg nagy érdeklődés volt akkoriban a regény iránt. Honnan jött

például az alapötlet?

− Regényem alapeszméjét anyai nagyanyám nővérétől, Szűcs Lajosnétól kaptam. Egy

délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk a Kisfaludy gőzösön Balatonfüredről Siófokig. S aztán odaültetett maga mellé, s azalatt, amíg a hullám dobálta a hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem ezt a történetet, ami Az arany ember regényemnek a végét képezi.

Csodálom ezt az embert, amiért még egy ilyen hétköznapi beszélgetés alkalmával is ilyen játszi könnyedséggel bánik a szavakkal.

− Mennyi idő alatt írta meg a regényt?

− Fogós kérdés. – gondolkodik egy pillanatig. – Pár hét, talán pár hónap alatt fejeztem

be.

− Mesélne a szereplőkről is? Azt olvastam, hogy Noémi alakját gyámleánya, míg Timár

Mihályét egy szerb gabonakereskedő ihlette. Igaz ez?

− Mindent csak szép sorjában, kedves. Regényem létrejöttében bizonyos életrajzi

mozzanatok is szerepet játszanak. Feleségem majd’ tíz évvel idősebb volt, mint jómagam. Mélységesen tiszteltem és szerettem őt, ám az idő múlásával, ez a korkülönbség kiütött rajtunk. Féltékenységének semmi sem szabhatott határt, így végül házasságunk az idő múlásával már nem volt boldog, elhidegültünk egymástól. A ’70-es évek tájékán szerettem bele az ön által említett hölgybe, Lukanics Ottilia kisasszonyba, aki maga is ábrándos, költő természetű lény volt. Életem ezen két fontos asszonya ihlette a főbb női karaktereket. Úgy, ahogy hidegültem e feleségemtől, és szerettem bele ebbe az életvidám hölgybe, úgy jellemezte Timár házasságát is a tisztelet és a boldogtalanság. Timéa alabástromszobor alakja a tökéletes feleség példáját mutatta, aki nem győz hálával lenni férje iránt, ugyanakkor fokozatosan hidegül el tőle. Timár Mihály alakjához leginkább a sikeres üzletember vonásait kölcsönöztem Domokos János gabonakereskedőtől, valamint két antik mítoszt vettem alapul.

− Szóval, ha jól értem, regénye párhuzamot von saját életével? Mármint, az elhidegült

házasság és új szerelem lehetőségének kettőssége által?

− Látom ráérzett a lényegre. – mosolyog kedvesen. – Ő is két világ között ingadozik, a

kétféle szerelem szinte felemészti.

− S miért pont ezeket a helyszíneket választotta? –érdeklődöm tovább.

− Szülővárosom fontos helyet foglal el a szívemben. A felvidéki és alföldi vízi utak

találkozásánál fekszik, így tökéletes kereskedelmi központ, ami regényem történetének időpontjában élte fénykorát. Így Komárom mindenképp regényem egyik fő helyszínévé vált. A Senki-szigetének mintáját egy természettudós barátom, Frivaldszky Imre szolgáltatta, aki felhívta a figyelmemet egy dunai szigetre, ami a ’60-as években sem Magyarországhoz, sem Törökországhoz nem tartozott. Ez a sziget a Vaskapu-szoros közelében található Ada Kaleh, ami egy tökéletes, vidám és titkos életnek adott otthont.

A tömérdek információ hallatán szükségem volt egy kis időre. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezeket az érdekes tényeket magától Jókai Mórtól fogom hallani.

− Még egy utolsó kérdést szeretnék feltenni. Miért helyezte Timár Mihály karakterét

ilyen elítélhető környezetbe? Vagyis, egy ilyen szerethető figura, miért csalás és hazugságok által szerezte meg a vagyonát, s élt kettős életet?

− Még nem ismeri a világot, kedves. Fiatal még. Az élet nem annyira kegyes hozzánk,

mint azt szeretnénk. Nem tudom, mennyit változott a világ idáig, de az én időmben minden polgár ki akart szakadni a kiábrándító valóságból. Menekülni akart a társadalom egy olyan világába, ahol szabadon, kötöttségek és problémák nélkül élhet. Igaz, Timár nem a legtisztességesebb úton szerezte a vagyonát, de abban a korban ez nem volt szokatlan dolog.

− Köszönök mindent –hálálkodom döbbenten.

− Örülök, hogy sikerült kielégítő válaszokat adnom a kérdéseidre –mosolyog le rám

kedvesen ez a csupa szív ember.

Észre sem vette, de közben besötétedett.

A szél hirtelen kifújja a kezemben tartott piros Marveles füzetet, ami nagy huppanással a földre esik.

− Talán ez egy isteni jel, hogy ideje hazamennem.

Gyorsan lehajolok, hogy felvegyem a füzetet.

Furcsa érzés kerített hatalmába. A park eddig is csöndes volt, de most valahogy még csöndesebbnek tűnik. Lassan emelkedem fel. Senki sincs körülöttem. Az új barátom egyszerűen eltűnt, mint a kámfor. Annyi mindent szerettem volna megmutatni neki, leginkább a könyvéből született filmet. Bizonyára érdekesnek találná. Fogadni mernék, ő még nálam is több eltérést észrevenne. Sajnos erre már nincs lehetőségem.

Csigalassúsággal nyitom ki a noteszem, és megkeresem a legutolsó telerajzolt oldalt. Ott díszelgett Jókai Mór, a negyvenes évei végén járó, magyar író. Mosolygósabbnak tűnt az arca, mint ahogy pár órával ezelőtt lerajzoltam.

Már-már az is megfordul a fejemben, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és a képzeletem beteges játékot űz velem. Ekkor eszembe jutott egy apró részlet, ami segíthet kideríteni, hogy valóságos volt-e ez az egész. Sietve oldom fel a telefonom zárját. Megkeresem az utolsó képet, ami készült. Ott állok a parkban, a fák körülölelnek, és nem engedik be a déli Nap fényét. Mögöttem ott áll Jókai Mór. Elképesztő, hogy ez az egész megtörtént velem. Már csak arra kellene rájönnöm, hogyan? Ez az élet, nem pedig a Marvel egyik filmje. Itt nem lehetséges az időutazás.

 

 

Hová tűntél?

 

Este van. Nemrég ment le a Nap. Az autóban kellemes zene szól. Élvezem ezt a lágy dallamot, ami a hosszú úton segít kikapcsolódni. Van időm gondolkodni, bár néha úgy érzem, a húgom belenyomul az aurámba, és nem engedi szárnyalni az elmémet. Minden butasága ellenére szeretem, ha a közelemben van. Úgy érzem, ő a kabalám.

− Min gondolkodsz? – kérdezi hatalmas, csillogó szemekkel.

− Azon, hogy milyen új könyvvel lepjem meg a húgomat? – csípem meg óvatosan az arcát.

− Megkapom a Miután sorozatot? – kapálózik a kezeivel, mivel mindig izgalomba lehet hozni egy könyv említésével.

− Na, arra várj még pár évet! – viccelődöm, Linda még csak tizenkét éves, nem értené meg a lényeget – Érd be a Harry Potterrel!

− Te miért olvashatod azt, én meg nem? Már unom a gyerekes könyveket,valami romantikusat akarok, tele izgalmakkal – teszi karba a kezét, és úgy duzzog.

Amikor mérges, a homlokán kidülled egy aprócska ér. Nem tudok betelni vele, akaratlan nevetés tör rám. Csak egy szúrós pillantást kapok jutalmul, s azzal előveszi a telefonját, és új játékot indít a szókeresőn. Semmi kétség, a húgom visszafordíthatatlanul kamaszodik, be kell vallanom, rám ütött a törpe. Már csak azt kell kitalálnom, hogy fogom kinyírni a jövendőbeli fiúit.

A telefonom kijelzője világítani kezd. Naiv buzgósággal oldom fel a zárat, talán végre a rég várt üzenet az. Lehervad az arcomról a kezdeti mosoly. Nem éppen az, amire vártam. Mégis úgy érzem, ez a kapott hír megváltoztathatja az életemet.

− Anya! – szakítom el a tekintetem a kijelzőről, hogy elújságoljam a nagy hírt –

Vigyázz!

Iszonyatos sebességgel, baljósan közeledik a fény az autónk irányába, miközben fülsüketítő duda hangja hallatszik a háttérben.

Verejtékezve riadok fel, lerántom magamról a takarót, és csak menekülni akarok. El, amilyen messze csak lehet, de rájövök, hogy erre nincs lehetőségem. Undorodva pillantok a befáslizott, varratokkal teli bokámra. Csalódottan hajtom nyirkos homlokom a felhúzott térdemre. Két éve történt, de még most is annyira elevenen él az emlék a fejemben. Hirtelen kivágódik az ajtó, és anyám ront be rajta. Felcsapja a villanyt, és az ágyamhoz rohan.

− Dodi, kicsim, semmi baj, itt vagyok! – térdel az ágyra, de mielőtt megölelhetne, felteszem a kezem, úgy hárítom el.

− Ezerszer megmondtam, hogy ne szólíts így, nem vagyok gyerek. Kifelé! – förmedek rá.

− De…

− Semmi de. Azt mondtam, hagyj magamra - emelem fel a hangom, és az anyám lógó  orral távozik a szobámból.

Régebben tökéletes kapcsolatom volt az anyukámmal. Mintha a legjobb barátom lett volna. De a baleset óta minden megváltozott, vagyis inkább egy valami. Én. Gyökerestől. A jobb bokám szilánkosra törött. Ahogy apró részekre repedt a lábam, úgy hullott millió darabra a karrieremről szőtt álmom is balett- táncosként. Soha nem érhetem már el az álmaimat. Egykoron én voltam a legjobb. Sorra nyertem a versenyeket, kaptam meg a leghíresebb darabok főszerepeit. És most? Hol tartok? Itt maradtam a szüleim nyakán tizenkilenc évesen, egyetem, álmok és remények nélkül. Fogalmam sincs, mióta vagyok ebben a pózban, de egyszer csak a hajnali napfény megérinti az arcomat. Remek. Régi jó barátom, a reggel ismét elérkezett, s az ő eljövetelével kezdetét veszi a színtelen, monoton hétköznap. Sosem szabadulok ebből a mókuskerékből: gyógyszerek, orvosok, rutinvizsgálatok, terápiák és gyógytornák. Két éve mást sem csinálok, csak a keserű gyógyszereket szedem be, naponta többször. A szüleim komolyan aggódnak, nem is értem miért? Elvégre szilánkosra tört a bokám, s ezzel darabjaira hullott nem csak a karrierem, hanem az életem is. A barátaim elfordultak tőlem, senkire sem számíthatok, mindenki csak szánakozva néz rám. Nincs szükségem senki sajnálatára, szánalomból nem kell senki barátsága. A baleset óta egyetlen dolog nem változott. Az olvasás iránti szeretetem. Két éve már csak a könyvek a barátaim. Hozzájuk menekülök.

Úgy döntök, ideje felöltöznöm. Igazán csinosnak kell lennem, mivel randim van dr. Kocsis Endrével. Alig várom, hogy újra lássam. Meleg júniusi idő van, így csak egy farmer rövidnadrágot és egy fehér, vékonypántú, ujjatlan felsőt veszek fel. A szekrény aljából előkerül újdonsült legjobb barátom, a magasított szárú Converse cipőm. Sérült bokámon lazán hagyom a fűzőt, annyira nem ment még el az eszem, hogy szándékosan fájdalmat okozzak magamnak. Még a cipőm hosszú szára sem takarja el a fehér fáslit. Felkapom a kedvenc világoskék hátizsákom, ami éppen az ilyen típusú randikra van előkészítve, tele van könyvekkel, meg olyan dolgokkal, amik szükségesek lehetnek. Afféle várótermi életmentő csomag.

Szótlanul szállok be a kocsiba, még mielőtt túlbuzgó édesanyám bármit is szólhatna, bedugom a fülesem, és elindítom a zenét.

Mire észbe kaptam, már az ismerős ridegség fogadott, a helyi orvosi rendelő hűvös váróterme. Ugyanabban a fotelben foglalok helyet, amelyben két éve szinte mindig. Csodálkozom, hogy még nem tettek rá egy aprócska fém táblát, rajta a nevemmel. Ledobom a táskám a lábam mellé, és gyorsan kiveszem belőle az egyik könyvem, ami éppen egy Rejtő regény. Éppen az ő humora kell most megkeseredett, elfancsalodott lelkemnek. Már éppen kezdtem belemerülni, amikor egy vadidegen lány huppant bele a mellettem levő fotelbe.

− Már megbocsáss! – háborodok fel.

− Megbocsátok – vigyorog rám.

− Mi van? 

− Bocsánatot kértél, hát megbocsátok.

Elképedve nézem a mellettem heverő lányt. Olyan kényelmesen elhelyezkedett abban a fotelben, mintha otthon lenne. Felhúzott szemöldökkel, savanyú ábrázattal mértem végig. Nem nagy durranás a csaj. Fehér, bő fazonú ruhát visel, kék teniszcipővel. A fején ugyanolyan kék, virágos kendő van ízlésesen feltekerve a feje tetejére. Éppen a táskájában kotorászik, amin szinte egy négyzetcenti szabad hely sincs, tele van kitűzőkkel különféle fesztiválokról, táborokról. Ha jól megfigyelem filmekhez és könyvekhez kapcsolódó kiegészítők is díszítik a táskát. Nem tudom megállni, hogy ne szóljak oda neki, egyszerűen zavar a jelenléte.

− Mi van, nem találtál világosabb kendőt, hogy passzoljon a hulla imidzsedhez? – ez a lány annyira sápadt, hogy rossz ránézni, s ez a ruha még rátesz egy lapáttal.

− Úgy veszem észre, valaki túl sok citromos minyont evett. Igen besavanyodtál, cicám!

− Törődj a magad dolgával, és ijesztgesd inkább a gyerekeket.

− Neked meg mi bajod van? – néz rám értetlenül.

− Hogy nekem?

− Nem is nekem. Fogalmam sincs, mi bajod van, miért vagy itt, de te sem ismersz, szóval, ne ítélkezz, és ne dobálózz nehéz szavakkal.

Nem értem, mire céloz. Olyan hirtelen változik meg az arckifejezése, hogy egy pillanatra és is berezelek tőle.

Kellemes baráti csevejünket az ismerős nővér szakítja félbe. Amint megpillant a fotelben, lelohad az arcáról az a bamba vigyor. Gúnyos mosolyra húzom a számat. Figyelmesen integetek felé, mire az anyám megszorítja a csuklóm, és visszateszi az ölembe. Ja, el is felejtettem, hogy ő is itt van. Amilyen gyorsan lehet, kiszakítom a csuklóm a szorításából.

A mellettem ülő lány elfojt egy feltörekvő röhögést, mire izzó szemmel felé fordítom a fejem.

− Te meg mit röhögsz?

Erre a megjegyzésemre, még jobban nevet. Nem értem, min röhög ennyire? Rajtam. Ha megtudom, hogy az iménti jeleneten szórakozik ennyire jól, betörök éjjel a rendelőbe, kikeresem az aktáját, és álmában vadászom le. Sajnos ezt már nem fogom megtudni, mert drága jó barátnőm, az ápolónő néz fel a kezében tartott dokumentumból.

− Eszterházy Dorottya! – utasít, mire felállok, és az anyámmal a nyomomban bevonulok a dokihoz.

− Nagyon jól néz ki ma, Elza! – bókolok a nővérnek.

− Eliza! – javít ki egymilliomodjára.

Pontot teszek rá.

− Dorottya! – bök oldalba az anyám.

Egy lenéző pillantás az anyámra, és egy gúnyos, bocsánatkérő szempilla rebegtetés a frissen lakkozott negyvenes nőre, s azzal helyet foglaltam Kocsis doktor előtt.

− Mielőtt belekezdene, doki. Miért kell az anyámnak mindig velem jönnie? Elvégre felnőtt vagyok.

− Ahogy eddig is elmondtam, édesanyád jelenléte szükséges, mivel ő gondoskodik róla, hogy tényleg betartsd az orvosi utasításokat – dől hátra a kényelmes székében, és próbál a lehető legkedvesebb hangon beszélni, bár szegény doki idegein táncolok egy ideje.

Csak nézem, ahogy az orvosom észvesztően lassan beszél. Oda sem kell figyelnem, hogy tudjam, mit mond: „Kedves Dorottya! A bokádnak rengeteg időre van szüksége, hogy teljesen összeforrjon, s ha ez sikerül is, kímélned kell még egy darabig. Nem szabad egyből megerőltetned, mert az súlyos következményekkel járhat. Ha vissza szeretnél térni a tánchoz, türelmesnek és kitartónak kell lenned, s el kell járnod rendszeresen a gyógytornákra.”

− Ez nem csak tánc, doki! Ez az életem! Tudja, hogy mi mindenen mentem keresztül két

éven át?

− Ne kezdjük ezt megint, kislányom – próbál nyugtatni az anyám.

− Nézd, Dorottya, tudom, azt hiszed, mindenki ellened van, de mi csak segíteni akarunk neked.

− Most mi maga, doki? Orvos vagy agyturkász? – csattanok fel, és felállok a székből – Végeztünk?

− Igen, mára végeztünk. Találkozunk jövő héten – jegyzi fel az időpontot az orvos.

− Alig várom – nézek mélyen a szemébe. – Elza – biccentek a szívmelengető asszisztens felé.

− Még mindig Eliza! – háborodik fel.

− Még mindig teszek rá! – rá sem nézek, úgy igyekszem kiszabadulni ebből nyomasztó légkörből.

Hallom még magam mögött az anyám sűrű bocsánatkérését, de már nem érdekel. Csak el akarok tűnni innen, méghozzá azonnal. A fotelemhez lépek, és felkapom a táskám. Ahogy oldalra pillantok, észreveszem, hogy az a fura lány egy apró kamerát tart maga elé, és abba beszél. Amint meglát, megállítja a felvételt, és hatalmas, számomra érthetetlen mosolyra húzza a száját.

− Na? Mit mondtak? Megártott az önsajnálat és citrom turmix? – most pont ő hiányzott az életemből.

− Tudod mit? Menj a francba, de most komolyan! Csináld azt, amit eddig is, és szívódj fel! – förmedek rá, azzal kiviharzom a váróból.

− A kávézóban leszek, majd megyek! – szólok az anyámnak hátra sem nézve.

Ez a kávézó az egyetlen hely, ahol még jól érzem magam. Egy ismeretlen városból költöztek ide a tulajok, így nem ismerhetnek, nem sajnálkozhatnak a szerencsétlenségemen. Elég messze van a közvetlen környezetemtől, így ugyancsak számomra teljesen ismeretlen emberek járnak ide. Tökéletes hely számomra, és még hangulatos is. A terasza egy félreeső utcára néz, nincs még egy olyan antiszociális ember, aki szeret itt heverni naphosszat. Szerencsére a természet megalkotott engem, így hála nekem, nem kell lehúzniuk a terasz rolóját. A terasz leghátsó sarkába vonulok, és belehuppanok egy kényelmes, kék babzsákba. Élvezem, ahogy a lelógó villanykörték szinte felborzolják a hajam, amint felállok.

− Szia, mit hozhatok?

Váratlanul ér ide a pincér. Mielőtt rendelnék, gyorsan szemügyre veszem. Valahogy megszokássá vált nálam. Az előttem álló magas fiú napbarnított bőre szinte üvöltött a fehér póló mögött. Komótosan beletúrt a gesztenyeszín hajába, és egy ötven faktoros mosoly kíséretében előhúzza világos farmerja hátsó zsebéből az apró noteszt és a tollat. Egyik lábáról áll a másikra, jelezve ezzel, hogy elég a bámulásból, és ideje lenne rendelni.

− Egy málnás turmixot és gyümölcsös zabkását kérek.

Gyorsan lefirkantja a rendelést, és már el is tűnik a lehelet könnyű függönyök mögött. Imádom, hogy ezen a helyen ilyen egyszerű, de egészséges ételeket is lehet fogyasztani. Még mindig nem eszem gyorskaját, fehér lisztet és cukrot, mert még él bennem a remény, hogy egyszer ez a szétroncsolt boka újra a színpadon fog piruettezni.

El is felejtettem, hogy nálam van a laptopom. Ideje végre felnézni a világhálóra, meg rendelni pár könyvet. Amint felnyitom a rég nem használt gépet, összeszorul a szívem. A háttérkép három éve készült, a Nemzeti Színházban táncoltam. A háttérképemen Gergővel vagyunk a színpadon, aki éppen a magasba emel. Ő már rég az együttes tagja volt. Minden lány álma, az enyém is. Az a darab jelentette számomra a biztos karriert. A suli befejezése után leszerződtettek volna, de a baleset keresztbe tett. Rengeteg sajnálkozó levelet kaptam, Gergőtől is. Mit ért a sajnálat? Elkezdődött a szezon, és felvettek egy új, tehetségtelen gebét. Tönkrevágták a lehetőségem.

Amilyen gyorsan előtörtek az emlékek, olyan hirtelen tette le a pincér fiú az asztalra a rendelésem. Gyors köszönet után, belekortyoltam a hideg italba, és elkezdem böngészni a legújabb könyveket. Furcsa mód, sokkal kedvesebb vagyok, ha nincs mellettem senki ismerős, csak az idegenek körülöttem.

Nem kell felnéznem a laptopomból, hogy észrevegyem, valaki közeledik felém, és megáll az asztalom mellett.

− Nem kérek semmi mást, köszönöm.

− Nicsak, valaki tud kedves is lenni?

Ne, ne, ne. Csak ezt ne. Libabőrös leszek ettől az idegesítő hangtól, pedig még csak ma hallottam először. Ez a lány titokba chipet ültetett belém. Másképp hogyan talált volna rám éppen itt, a legeldugottabb zugban.

− Te követsz engem? Csak mert első ránézésre, kinézem belőled.

− Miért követnélek? Nem vagy annyira érdekes személyiség, mint gondolod – veti oda a szavakat, azzal helyet foglal a szemközti babzsákba.

− Ki mondta, hogy leülhetsz?

− Nincs szükségem az engedélyedre.

− Nézd, nem tudom, mi a bajod, de jobban jársz, ha felszívódsz, de nagyon gyorsan.

− Leukémia.

− Mi?

− Azt kérdezted, mi a bajom. Leukémia.

Mintha, hideg vízzel öntenének le. Láttam, hogy elég pocsékul néz ki, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Így már érthető a feltekert kendő. Nem egy ocsmány, hippi divat, hanem valószínűleg a kezelések során elhullott a haja.

− Mi van, megkukultál? Elvitte a cica azt a csípős nyelvedet?

Mintha kezdene lebomlani a nehéz munkával felépített fal körülöttem. Fura érzés kerít a hatalmába, ha erre a lányra nézek. A betegsége felemészti, mégis tele van élettel. Sugárzik róla, hogy bármit megtenne, hogy még kihasználhassa a fiatalságát.

− Hogy a fenébe lehetsz ennyire életvidám? – gondolkodom hangosan, majd gyorsan

észbe kapok, hogy tényleg kimondtam, s a számhoz emelem a kezem. – Sajnálom.

Elképedve figyelem a lány természetes reakcióját. Mosolyogva süti le a szemét, aztán pár pillanat múlva kihúzza magát a puha babzsákban, és egyenesen a szemembe néz.

− A betegségem ellenére, nem adom fel. Nincs sok esélyem a túlélésre, de minden

kapaszkodót megfogok. Én élni akarok. Nemcsak magamért, hanem a szeretteimért is. Ott a családom, a barátaim, a szerelmem, akiket nem akarok szomorúnak látni. Igen, beteg vagyok, igen, valószínűleg meg fogok halni, de minden pillanatot élvezek. Akkora baj, ha élni szeretnék? Ha meg szeretnék öregedni valaki mellett, és gyerekeket nevelni? Nem fogok becsmérelni és hibáztatni senkit, sem embert, sem Istent. Elfogadom, hogy ez jutott nekem. A testem megtörhet, de a lelkem nem. Kitartok a végsőkig.

Döbbenten meredek a lány arcába. Hogy lehet az, hogy valaki, akinek a teste ennyire gyenge és törékeny, a lelke mégis szárnyal, élni akar. Én meg itt ülök, két év alatt csak a rosszat és az ellenséget láttam mindenkiben. Önsajnálatba fordultam, kirekesztettem mindenkit.

− Egyetlen fiú sem képes kitartani ilyen nehéz időkben.

− Ó, dehogynem. Nem ismered Zsombort. Ő mindenben támogat. Tudja, mire

vállalkozott azzal, hogy mellettem maradt. El nem tudod képzelni, hányszor próbáltam ellökni magamtól, hogy új életet kezdjen valaki mással, de egy tapodtat sem mozdult.

− Ez kész agyrém!

− Nem akarok egy olyan, megkeseredett emberré válni, aki megnehezíti a környezete életét, azért, mert magába fordul.

Akaratlanul is lesütöm a fejem. Éppen ilyen vagyok én is.

− Ne haragudj. Valami rosszat mondtam?

− Még te kérsz bocsánatot? – mordulok fel, s stílusomhoz híven szólalok meg először a

komoly beszélgetés alatt – Bocsi, csak én éppen olyan vagyok, amilyen te nem akarsz lenni – túrok idegesen a hajamba.

− Azt mindjárt gondoltam. Túl sok harag van benned, el kellene engedned a múltat,

hogy mindent tiszta lappal kezdhess.

− Nem is ismersz! Nem tudod mi történt velem, és mit veszítettem.

− Akkor engedd megismernem – hatalmas, kék szemeiből sugárzott a jóindulat, ez a

lány és én szöges ellentétek vagyunk.

Az elmúlt időszakban ritkán, pontosabban egyszer sem történt meg az, hogy valakinek őszintén kiöntsem a lelkem. Nem is értem, miért mesélem el az egész életem egy vadidegennek, ráadásul az idegesítő vadidegennek. Nem is kedvelem ezt a lányt, mégis késztetést érzek arra, hogy megismerjem. Valahogy úgy érzem, ő is szenvedhetett annyit, mint én, veszíthetett annyit, mint én. Ő mégsem tört meg. Velem van a baj? Végül belekezdek életem történetébe. Semmit sem hagyok ki, egyetlen apró részletet sem. Elmesélem, hogyan szerettem bele a balettbe, s váltam az egyik legjobbá, aztán, hogyan vette el tőlem egy csapásra mindezt az az átkozott autóbaleset. Jól esik végre a két év alatt felhalmozódott keserűséget kiadni magamból. A lány csak türelmesen hallgat. Nyugodt arcáról egyetlen érzelmet sem tudok leolvasni.

− Hát ez az én elcseszett életem – dőlök hátra, s kifújok egy kósza tincset az arcomból.

− Mi tagadás, elég mozgalmas. Én nem dicsekedhetek ilyen fantasztikus életpályával.

− Tényleg, veled mi a helyzet? Hogyan tudtad meg, hogy… - elszorul a torkom.

− Hogy beteg vagyok? – mosolyog őszintén – Csak egy egyszerű szűrésre mentem, ugyancsak két éve. Akkor derült ki, hogy valami nincs rendben.

− Nem félsz? – ismét a számhoz kapom a kezem.

− Csak attól, hogy itt kell hagynom a szeretteimet. Meg a fényképezőgépem – mosolyog kedvesen, s azzal kiveszi a táskájából a hatalmas gépet.

Lenyűgözve figyelem, milyen játszi könnyedséggel kezeli, tekergeti a hatalmas, profi objektívet, keres, állít rajta. Nem tudok a szemébe nézni. Elfordítom a fejem, még fel kell dolgoznom ezt a mai napot. Hallom, ahogy kattan a kamera gombja, valószínűleg engem kapott le. Más helyzetben, bizonyosan kitépném a kezéből a szerkezetet, és földhöz csapnám, de most egy kedves mosollyal ajándékozom meg. Már amennyire kedves mosolynak lehet mondani a savanyú képem vicsorgását. Nincs energiám újabb gúnyos beszólásokra a fényképezéssel kapcsolatban, hiszen látható élvezettel csinálja, amit csinál.

− Németh Kata! – nyújtja felém az asztal felett a kezét.

− Eszterházy Dorottya! – ragadom meg, és megrázom a kezét.

− Mielőtt megkérdeznéd, blogot vezetek a betegségemről, azért beszéltem egy kamerába a rendelőben – szögezi le.

− Ne haragudj, hogy olyan csúnyán viselkedtem – szégyellem el magam őszintén.

− Á, az áthatolhatatlan páncélon rést ütöttem? – nevet fel őszintén

− Úgy látszik – lesütöm a szemem, és mosolyogva iszom ki az utolsó korty turmixot.

− Későre jár, ideje lenne hazamennem – áll fel, s óvatosan elcsomagolja a fényképezőgépét.

Csak most veszem észre, hogy besötétedett.

− Beszélünk még? – kérdezem naivan.

− Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem, Eszterházy Dorottya! – jelenti ki határozottan.

Pár pillanat néma csönd után, egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Két év után végre őszintén, önfeledten nevetek.

A hazafele vezető úton végre volt időm gondolkodni. Az elmúlt időszakon. Magamon. Annyira vak voltam, hogy észre sem vettem a felém nyúló kezeket, amik kirángathattak volna a kétségbeesés feneketlen bugyrából.

− Megjöttem! – dobom le a kulcsom az asztalra – Hol van Linda?

− A szobájában. – válaszol anya.

A lépcsőn felfele haladva még hallom a szüleim beszélgetését.

− Láttad? Mintha mosolygott volna – hallom az anyám hangját.

− Valami tényleg nem stimmel vele. Persze, jó értelemben – apa megragadja a lényeget.

− Ugye tudjátok, hogy minden szavatokat hallom?

Ordítom le, s hallom, ahogy a szüleim összenevetnek.

− Hé, nem tudsz… − A húgom nem tudja befejezni az elkezdett mondatot, mivel egy öleléssel fojtom belé a szót. A megdermedt kezek hirtelen a hátamra csúsznak, s olyan forrósággal szorítanak magukhoz, amire az összeaszalódott szívem is megenyhül. Amint eltolom magamtól, észreveszem az apró arcán legördülő könnycseppeket. − …kopogni – akaratlan nevetés tör rám, ártatlan tekintetét látva - Ezt miért kaptam?

− Mert hiányzott a kishúgom – ölelem még egyszer magamhoz, aztán kivonulok a szobából.

Végre belevetem magam az ágyam nyújtotta puhaságba, s kíváncsiságtól hajtva, rákeresek Kata blogjára. Rengeteg érdekes, és vicces tartalmat gyártott. Egy-egy videó láttán a szívem összeszorul. Csak csodálni tudom ezt a lányt. Nem mesélt sokat délután magáról, de ezekből a videókból úgy érzem, megismerem. Mintha mindig is ismertem volna.

Olyan dolog történik velem, ami az elmúlt hónapokban nem sokszor, két új barátkérőm van a közösségi médián. Nevetve igazolom vissza mindkettőt, bár igazából csak egyet ismerek. Kata és Zsombor. Érdeklődve figyelem a fiú adatlapját. Rengeteg kép Katáról. Minden élethelyzetben. Vannak a betegsége előtti fotók is, de a képek nagy része Kata betegségének folyamata alatt készültek, rengeteg motiváló idézettel, amik, gondolom, Katától származnak, mivel egyiket sem olvastam ezelőtt, és nagy igazságokat takarnak.

Annyira belemerülök Kata életének felfedezésébe, hogy észre sem veszem, hogy már éjjel két óra van. Úgy érzem, ez a lány sok meglepetést tartogat még számomra. Végül lehajtom a laptopom fedelét, és a sötét szobában gondolkodom tovább. Gondolom, mesélt rólam a barátjának, máskülönben nem jelölt volna be. Uram atyám, vajon miket mondhatott? Iszonyatosan bunkó voltam vele az elején, bár a rövid ismeretség után, nem hiszem, hogy bárkiről is rosszat mondott volna. Ezen gondolatok közepette merülök álomba.

A tegnap éjjel volt az eddigi két évem legnyugodtabb éjszakája. Se rémálmok, se nyugtalanság. Úgy érzem, mintha kicseréltek volna. Ölelve fogadom magamba a reggelt. Dalolászva töltök magamnak egy adag kávét, s eközben a szüleim úgy néznek rám, mint egy ufóra.

− Ne haragudjatok, nagyon ostobán viselkedtem az elmúlt időszakban – sütöm le a

szemem.

− Na, jó! Ki vagy te, és mit csináltál a lányommal? – néz rám felhúzott szemöldökkel

apa, végül csak odajön hozzám, felborzolja a hajam, és megölel - Ne butáskodj, kicsim. Megértjük a fájdalmadat.

− Tegnap megismertem egy lányt. Leukémiás, de sokkal több élet van benne, mint

bennem valaha is volt. Rádöbbentett arra, hogy nem jó, ha magamba fordulok. Teljes szívemből akarnom kell, s akkor talán újra táncolhatok.

A szüleim néma egyetértéssel bólintanak. Tudom, hogy furdalja őket a kíváncsiság, de egyikük sem kérdez semmit. A kávémmal együtt telepszem le az ágyamra, s szokásomhoz híven, magam alá húzom a lábam. Szeretnék még pár videót megnézni. Elképedve nézem, hogy nem találom Kata oldalát. Még párszor frissítem az oldalt, de semmi. Az oldal egyszerűen semmivé lett.

− Hová tűntél, Németh Kata? – teszem fel a plátói kérdést.

Gyorsan fellépek a közösségi médiára. Ott sem találom a lány profilját. Ez kész agyrém. Régi, jó barátom, a kétségbeesés, ismét visszatér az életembe. Egy napot sem bír ki nélkülem. Rossz érzésem támad. Hirtelen ötlettől vezérelve, rákeresek Zsombor adatlapjára. Hirtelen felfordult körülöttem a világ, kiejtem a kávét a kezemből. A tűzforró ital kiloccsan az ágyamra, a csupasz lábamat sem kímélve. Ez az égető érzés eltörpül a szívemet maró, kínzó fájdalom mellett. Zsombor falán egy képet látok. Én vagyok rajta. Kata készíthette, mikor nem figyeltem. Ő gyönyörűen mosolyog a kamerába, míg én az államat támasztva a távolba meredek. Nem egy profi, igényesen megszerkesztett fotó, de így tökéletes. A kép fölé csak ennyi van írva: „Téged említett, mielőtt végleg álomba szenderült. Köszönünk mindent, Dorottya! Katám utolsó, angyali küldetése!”

Én köszönöm, hogy megváltoztattál bennem valamit.

Néma csöndben hagyom, hogy a kövér könnycseppek legördüljenek az arcomon, amíg a forró kávé lassan kihűl a hófehér ágytakarómon s fájó bokámon.