Világom és virágom

 

Üres és lassú lesz világom,

Ha nincsen benne virágom.

Kedves Csinszka, jer velem,

Tedd boldoggá mai delem.

Jer és legyél a virágom,

Ne legyen ily unalmas világom.

 

 

Hét nyolcad – ballagási beszéd

 

Szeretettel köszöntök mindenkit – hű, azt a mindenit!

Sokan vannak, nem mondom, pedig az lenne a dolgom.

Ez itt iskolánk ballagása, nem a diákok vallatása,

Megkérdezném azért mégis, jó volt-e itt nyolc évig?

Ha a válasz igenleges, tanáraink szíve tele.

Megértem azt is, ha nemleges, akkor a hócipőjük lesz tele.

Azt gondolják, „hálátlanok, én minden napért hálát adok”,

Pedig mi is szoktunk hálásak lenni – ha éppen nem kell semmit tenni.

Örülünk akkor, ha Erzsi néni, matekórán hagy még élni.

Örülünk akkor, ha moslék helyett, kajaszag tölti meg a teret.

Örülünk, ha elhiszi a tesitanár, hogy tegnap óta a hasam is fáj.

A jó diák sok mindenért hálás – de jó néha a programváltás.

Nyolc órán át „tanulunk” – nyolc órán át bambulunk.

Nem valami érdekes, nem is túl nagy élvezet.

Egyetértek, András bácsi, mikor hétfőn nagyot ásít,

Én is megtenném, de nem lehet, mert rögtön pofátlan leszek.

Pedig milyen jó is lenne, ott ülne vagy húsz gyerek,

És ha éppen úgy tartja kedvem, és egy unott gyerek ül előttem

Kihívom hát hadd feleljen, hagyom majd, hadd szenvedjen.

Igen, erről álmodott a generációnk, nem arról, hogy kitörjön a vakációnk.

Két és fél hónap – mi az nekünk? Legyen hosszabb, ez az, gyerünk!

Jó kis lábtörés, épp szeptemberben, gyanú támad az emberekben…

„Fiam, te csak lógni akarsz? Majd tíz év múlva penészt vakarsz,

Ha nem szeded össze magad, és mindig ilyen lusta maradsz!”

Erre gondolsz, mielőtt eltöröd, és az akciót inkább eltörlöd.

Lehet, hogy elsőben úgy kezdtél, hogy az iskola mindennél többet ér,

És vártad, hogy majd tanulhass, a hibáidból okulhass.

De már az utolsó évedben, egy agysejted sem maradt életben –

Leszívta a sok oktatód, meg József Attila, a töltőtoll-koptató.

Érdekelt, ki volt Dózsa György, aztán a gyermekkorod romba dőlt,

Mikor a történelem tanároddal, körülötted sok barátoddal

Együtt néztétek végig, ahogy a sült húsát széttépik.

Indikátor, vajon mi lehet? „Itt ez a papír, nyaljad meg!” –

Ezt mondta a kémiatanárod, teljesítette egy barátod,

És kiderült a nyála pH értéke – a hülyeségnek van mértéke?

Amit eleinte érdekesnek találtál, most értelmét sem látod már.

Várod a végét, a napokat számolod, a tantermi órát bámulod.

Tessék, itt a pillanat, nem a múltból kiragadt,

Ez itt a jelen, ballagunk, de most már csak hallgatunk.

Kétségbeesve nézünk egymásra, és mindenféle szempárra,

Akik minden lépésünket lesték – mikor van a szemeden festék,

Mikor hagytad otthon a füzetet, órán kivel üzengetsz,

Mennyi a naplóban az átlagod, ez kiemelkedő, vagy átlagos?

Felvesznek jövőre téged, hogy az életed boldogan tovább éljed,

Vagy kudarc lesz, mint te magad, ahogy a tanárod megjósolta?

Millió tantárgy, elvárások, kedves és idegesítő tanárok,

Állandó stressz mindenen. „A felnőttkorban sem szűnik meg édesem.”

Nekem ezt mondták, neked is? Pedig a felnőttkort mindenki szereti…

Vagy nem? Rosszul tudom? Az életet ott is elunom,

Mint fizikaóra közepette, az elektromágnesességet elemezve?

Ha ez így van, mit várjunk? Vagy most kéne magunkba szállnunk,

Amiért illetlenek voltunk, újra, ismét, és a beszéd nem klisés,

Tele béna maszlaggal, csupa üres szavakkal,

Amik arról hitegetnek mindenkit, hogy nem néznek le majd senkit,

Ha „csak a boltban zöldséget mér”, és nem épp egy agysebész?

Magunkba kéne szállnunk, néma halakká válnunk,

Ahogy tettük annyi éven át? Hisz’ mindenki képes rá,

Akaraterő, ez kell most – de sajnálom, az elfogyott.

Leszek pofátlan, most az egyszer, ne múljék már semmi ezen!

Igenis, kérem, Andris bácsi, én értem, ön miért ásít,

Szegény tanár, álmos, fáradt, sokszor el is bágyadt,

De kérem szépen, tanár úr, ne unja már magát úgy!

Erzsi néni, önnek mi a célja? Matekkatonai szervezet létrehozása?

Nem, a katonáknál nincs ennyi fegyelem, ebből lett gyorsan elegem,

Meg abból, ahogyan Dénes bácsi, azt mondja: „Ez sem számít,

Tudom, hogy tegnap is feleltél, egyesre, de ha nem tanulnak egyesek,

Így járnak, ez a szabály, ha jót akarsz, akkor tanuljál!”

Mindezt nyájasan vigyorogva – szerintünk már-már vicsorogva

Adja hát az értésünkre, és kéri a megértésünket,

Amiért erre az órára sem javított ki a sok-sok papírból… semmit.

Sorolhatnám napestig, amíg a szülők kezdik elunni,

De inkább a beszédem lezárom. Hogy ide jöttem, nem bánom.

Semmi káromra nem vált, bosszankodni kár, mert már

Nem fél lábbal vagyunk kint a suliból, meg minden sulis buliból,

Hanem hét nyolcaddal.

 

 

Fekete-fehér filter

 

Minden a feje tetejére állt. De komolyan. A sulis kampány miatt az egész épület őrültek házába csapott át. Standok voltak mindenhol, rajtuk házi sütik, sósak, édesek, mellettük apró poharak, bennük limonádé, szörp, és két lány, akik ezeket töltögették ki. Újabb lányok, akik szórólapokat osztogattak a folyosókon, a bejáratnál, a termekben, a padláson, de még a mosdókban is. Fiúk, akik újabb papírhalmokat, dekorációkat vagy még a stand egyéb építőelemeit rángatták le az emeletről a földszinti standig. Mindenkin valamilyen jelmez, osztályonként. Voltak, akik csillámos ruhában flangáltak, mindent összecsillámporozva, voltak, akik erős hullasminkben és művéres ruhákban vánszorogtak, élőhalottként, sőt, olyanok is voltak, akik fakardokkal ugrándoztak, és sárkányokra vadásztak.

Egyszóval mindenki meghülyült.

És akkor beléptek. Akik jöttek, néztek, bíráskodtak, szórakoztak, lökdösődtek, ettek-ittak, táncoltak, kameráztak, döntöttek. A közönség. Látták a standunkat, az öltözékünket, aztán később a táncunkat is. Egy valamit nem tudtak még. A programjainkat.

Minden kampány alkalmával azon megy a versengés, hogy ki tud több, kedvesebb, szebb, érdekesebb és híresebb embert meghívni. Énekeseket, táncosokat, bűvészeket, edzőket, zenészeket. Mindegy kit, csak híres legyen: ismerjék és szeressék a diákok.

A többi osztálynak már legalább volt négy vendége, akik garantáltan nagy sikert fognak hozni nekik, de a mi osztályunknak még csak egy hervadt híres embere volt, aki aztán végül lemondta. Így ott voltunk híresség nélkül. Pedig nekünk szükségünk volt valakire. Egy olyan valakire, akit mindenki ismer és kedvel, és mondjuk, aki különleges. Felejthetetlen.

Így történt, hogy egy esős napon, a metrón ülve kigugliztam, hogy a New York kávéház valahol a hetedik kerületben volt. Ezután a VII. kerületi Szabó Ervin könyvárból kikölcsönöztem egy Ady verseskötetet, és egy fekete tollat ragadva írni kezdtem az első lapjára. Miután ezzel is megvoltam, kirohanva, a könyvet a kabátomba rejtve az eső elől, beestem a VII. kerületi New York kávézóba. Tanácstalanul ráböktem egy kávéra, és megkerestem a karzatot. Felsétáltam, és kiválasztottam a legszimpatikusabb asztalt, amiről kiláttam a körútra és a kávéházi asztalon könyökölve néztem a villamost, és a türelmetlen tömeget, ami minduntalan fel akar férni az apró villamosra.

Őrültség, amit csinálok. Mégis hogyan futhatnék össze egy olyan emberrel, aki már száz éve nem él? Nagyot sóhajtva egy húzásra kiittam a kávém a porcelán csészéből, a körülöttem ülők megrökönyödésére, majd sietve távoztam, „véletlenül” az asztalon felejtve az Ady-kötetet.

Másnap visszamentem, és egy levelet találtam az asztalon, különös kézírással. Elmosolyodtam, ahogyan megláttam az aláírást. Valamelyik itt dolgozó biztos viccesnek találta, hogy fel szeretném venni a kapcsolatot Adyval. Utolsó próbálkozásként megpróbáltam elképzelni a találkozást – és abban a pillanatban megcsapott a huzat és a kávéház ajtaján egy elegáns férfi lépett be. Ahogyan meglátott, továbbsiklott a tekintete, és közelebb jött.

Rögtön megismertem. Ady volt az. Ő viszont… mintha csak nem is látott volna engem.

Közelebb jött. Még közelebb. Végül, amikor már csak egy karnyújtásnyira volt, megszólítottam. Boldogan elmosolyodott, és udvariasan kezet csókolt, mire én esetlenül intettem neki, majd rátértem a lényegre, miszerint szeretném, ha ő lenne a híresség az iskolai kampányunkon. Azt mondta, szívesen, de előtte még leültünk kávézni. Esetlenül ültem vele szemben, és próbáltam mindent megmagyarázni. Például, hogy miért viselek nadrágot, miért van az elszakadva, miért néz ki máshogyan a villamos, miért nem elegáns senki, miért más a kávéscsésze, vagy épp, miért dobtak ki minket, amikor rágyújtott.

Hogy is mondjam… különös élmény volt eljutni a suliig Adyval. Először is, jegyet kellett vennünk az automatából, amit szerintem soha nem fog tudni feldolgozni. Nem hibáztatom, elvégre egy női hang beszélt hozzá, akit nem látott, csak hallott, és folyamatosan azt ismételgette, hogy „kérem, vegye el a visszajárót”. A kínos, csak az volt, hogy vagy tizenöt percen át magyaráztam Adynak, hogy „nem, sajnos ma már nem tudok tizenkétezerből lakást venni”. Aztán a következő sokk a mozgólépcső volt. Majd a metró. És aztán Ady azt sérelmezte, hogy senki nem ismeri fel, és sajnos nem értékelte a beszólásom, miszerint „biztos azért, mert nem vagy fekete-fehér”. Rádöbbent kábé mindenre. A jegykezelőkre, az útszéli döneresre, az összefirkált buszmegállókra, a hatalmas bevásárlóközpontokra, mire végre megérkeztünk a sulimhoz. Komolyan lefáradtam.

Büszkén bemutattam az osztálynak, milyen hírességet is hoztam: persze nem ismerték fel. Totálisan kiakadva jutott eszembe hirtelen egy ötlet. Előkaptam a telefonom, és megkértem Adyt, hogy csak könyököljön a vállamra, és nézzen jobbra fel, borús tekintettel. Ezután eltartottam magunktól a telefont, és lőttem egy szelfit, majd átfiltereztem fekete-fehérre. Ekkor megmutattam az osztálytársaimnak, akik nem akarták elhinni, kivel állnak szemben.

És bármennyire mondták, hogy ők így utálják az irodalmat, meg fúj magyar óra, amikor élőben előttük állt Ady Endre, csak megeredt a nyelvük. És aztán aznap délután megszerveztük a „Beszélgess Adyval” eseményt, amire eleinte két-három érdeklődő volt, majd egyre többen jöttek, egészen addig, míg a teljes aula megtelt, és a stúdiósoknak intéznie kellett négy hatalmas hangfalat, és egy mikrofont Ady kezébe (amit persze újra elmagyaráztam, röpke nyolc perc alatt).

Minden szuperül ment. De tényleg. Ady beszélt Lédáról, a kapcsolatukról, a verseiről, a Nyugatról, egészen addig, amíg valaki rá nem kérdezett Csinszkára. Ady pedig udvariasan visszakérdezett, hogy az ki. Ekkor jöttem rá, hogy talán mindent elrontottam. A verseskötettel, amiben esetleg olyan művek is vannak, amit Ady meg sem írt. Vagy azzal tettem tönkre a lelki világát és az időkontinuumot, hogy bemutattam neki a metrót, a bevásárlóközpontot, hogy elmondtam, mi az a mikrofon, a telefon, és miért van rajtam farmer.

És nem, egyáltalán nem tudtam osztozni az osztályom örömében, amikor megtudtak olyan érdekességeket Adyról, minthogy hat ujjal született, vagy épp, hogy mennyire rövidlátó (legalább, már tudtam, hogy miért jött olyan közel a kávézóban). De engem a lelkiismeret-furdalástól semmi sem érdekelt. Csak az, hogy elrontottam. Hiába nyerjük meg a kampányt, ha Ady ezután visszatérve a 20. századba, az internetről fog verset írni. Mihez kezdek akkor?

De ugye… vissza fog térni?

Ilyen gondolatoktól gyötörve mosolyogtam az ujjongó osztályom gyűrűjében (megnyertük a kampányt), amikor Ady egyszer csak megszólított.

− Hanna! Gyere vissza a kávéházba, haza kell mennem!

− Most? Miért? És hogyan? – kérdeztem vissza reflexből.

− Az egyik hölgy elszavalta nekem az egyik versemet. Az Elbocsátó szép üzenet címűt. Nem is tudtam, hogy írtam ilyen verset. – beharaptam a számat. – Beszélnem kell Lédával, érzem, hogy róla szól a vers.

− Értem. – bólintottam, és visszamentünk a kávéházba, és leültünk az asztalunkhoz. – És most? – néztem rá várakozón, mire elmosolyodott, és lerakta elém a verseskötetét.

− Ne aggódj, semmire nem fogok emlékezni. – tért ki a válaszadás elől, majd rágyújtott.

A következő pillanatban pedig felállították, és kitessékelték. Szomorúan néztem. Kitessékelték! Ady Endrét, a 20. század legnagyobb költőjét csak úgy kirakják a kedvenc kávéházából, mert rágyújtott! Szomorúan néztem, ahogyan kilép az ajtón, majd egyszer csak… eltűnik. A kávéházból kilépve Ady már nem létezett a 21. században.

Én pedig a gondolataimba merülve, a verseskötettel a kezemben elindultam hazafelé.

A busz pedig bemondta: „Következő megálló: Hanna utca.” Értetlenül kaptam fel a fejem. A buszon ülők totál természetes, kifejezéstelen arccal néztek maguk elé, én pedig azonnal leszálltam. Megdöbbenve néztem a buszmegálló tábláját. Hanna utca. Itt régen… nem a… de! A felismeréstől sokkolva meredtem magam elé. Itt régen a Csinszka utca volt.

Kinyitottam a könyvemet. Az én rövid levelem alatt Ady sorai álltak.

Kedves Ady Endre! Bár tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen, hogy a 21. századba repülj a 20. századból, mégis írok neked, hátha valamilyen csoda folytán sikerül. Nagyon szeretem a verseidet, hatalmas példaképem vagy. Talán azért mert gyerek vagyok, és még hiszek a csodákban… talán ezért, talán másért, de várni foglak a New York Kávéháznál 2020. március 10-én, kedden. Várlak, Hanna.

Kedves Hanna! 2020 Fantasztikus volt. Bocsáss meg, hogy visszatértem, de beszélnem kellett az én Lédámmal. Olvastam a versemet. Bár híres lett, többet ér nekem az én Lédám, mint a hírnév. Szeretettel: Ady Endre.

Megdöbbenve nyitottam meg a telefonomon a Wikipédiát. Hamisíthatatlanul az állt ott, hogy Ady néhány év viharos kapcsolat után egy hullámhosszra került Lédával, és egy lányuk született, akit Hannának neveztek el. Felröhögtem, és megnyitottam a galériát is. Ott voltam Adyval egy képen, egy fekete-fehér filterrel.

Felriadtam. Azonnal a telefonomhoz kaptam, és feloldva a galériámba mentem. Valóban ott volt egy szelfi Ady Endrével. Ő könyököl egy fekete-fehér képen, az osztályterem falán, én pedig a kép előtt állva addig ügyeskedtem, amíg úgy nem tűnt, hogy Ady az én vállamon könyököl. Mindezt persze fekete-fehérben.

Csalódottan néztem a képet. Ady… nem jött el? Nem is találkoztunk? Nem is beszéltünk? Nem is…

− Hanna, már megint mi bajod van? Elgémberedett a nyakad? Kelj már fel, korán kell bemenned, most állítjátok fel a kampányhoz a standokat, nem? – kiabált rám anyukám fájdalmasan korán, még hat előtt.

− Miért gémberedett volna el a nyakam? – akadtam fent a második mondaton ásítozva.

− Talán mert megint az irodalom tankönyveden aludtál…

 

 

Kitalált életeim

 

Ahogy ránézett a fiúra, tudta, hogy ő az igazi. Halványan elmosolyodott, és közelebb hajolt.

− Alice, tudod, hogy nem lehet. Nem tehetem. Sajnálom. – suttogta Benjamin.

− Tudom, hogy nem teheted. – nézett kihívóan a lány. – De ettől olyan izgalmas. A kérdés tehát csak az, hogy meg mered-e tenni.

 

Egy alufóliagalacsin találta el a halántékomat. Kérdőn elfordultam abba az irányba, ahol feltételeztem a dobálózót. A kezeim közt tartott könyvet összecsuktam, megjegyezve az oldalszámot, ahol tartottam. Régebben utáltam fejezet közben abbahagyni egy könyvet, de most már… megszoktam. Mint annyi mindent.

Miután az osztályom kiszórakozta magát az értetlen forgolódásomon, be is lépett a tanár a terembe. Kezdődhetett az óra. 45 perc kegyetlen szenvedés.

− Gyöngyi, lennél szíves elrakni a könyvedet az órámon? – vonta fel a szemöldökét a tanárom. Nagyon nagyra tartja magát, állandóan öltönyben jár, és elhiszi magáról, hogy milyen jóképű. Én csak undorom tőle. – Úgy érttettem most. Mire várjak még?

Az persze mindegy volt, hogy az én könyvem a tankönyveim mellett (csukva) hevert, míg mások szendvicset ettek, telefonoztak vagy az egyik srác konkrétan egy hatalmas fülessel a fején laptopozott. Az ideges arckifejezéséből ítélve videojátékozott.

Unottan a táskámba csúsztattam a könyvem, de tudtam, hogy még nincsen vége.

− Mit szólnál hozzá, kedves Gyöngyi, ha egyúttal kiállnál ide, és elmesélnéd, miről szól a könyv, amit olvasol? – éreztem, ahogyan ökölbe szorul a kezem, és a körmöm a tenyerembe mélyed. – Gyere, Gyöngyi, gyere!

Kelletlenül felálltam és kiálltam az osztályom elé.

− A könyv, amit olvasok, egy halálos beteg lányról szól, aki beleszeret a kórházban egy másik halálos betegbe. De soha nem élhetnek együtt boldog életet, mert a halál folyamatosan ott lebeg a fejük felett.

− Lenyűgöző – közli gunyorosan a tanárom. – Szóval egy ezredik ponyvát olvasgatsz.

− Igen, azt olvasok, és? – emeltem meg a hangom.

− Velem te ne feleselj! Ülj le, egyes. – nyitotta ki a naplót. – Ezt a tiszteletlenséget!

A kezem újra ökölbe szorult. Nem baj. Már csak negyven perc, és mehetek haza. Negyven. Harminckilenc. Harmincnyolc…

A suli kapuján kilépve megcsapott a tavasz illata. Minden virágzott és csodás illatok keringtek a levegőben. Elmosolyodtam, majd a szabadság érzésétől már szabályosan vigyorogtam. Hallottam, ahogyan az osztálytársaim felröhögnek mellettem, de nagy levegőt véve, őket figyelmen kívül hagyva sétáltam a zebrához.

Végignéztem, ahogyan körülöttem mindenki átkel a piros lámpán. Nénik, kisgyerekesek, diákok, tanárok, fiatalok, felnőttek. Vállat vonva keltem át egyedüliként a zöldön, majd a villamosra felszállva a fülembe dugtam a fülesem, és elindítottam egy újabb sorozatrészt.

 

− Nem értem, miért töröd magad. Tudom, hogy te ölted meg a feleségem.

− Jack, figyelj már ide kicsit! Feltételeznéd a legjobb barátodról, hogy gyilkos? Miért?

− Tudom, hogy mindig is féltékeny voltál rá. Arra, hogy sikeresebb és hogy boldogabb.

− Soha nem voltam rá féltékeny. Te voltál az Jack! Te voltál rá féltékeny! Úristen, ugye nem? Te ölted meg? A szomorúság, a könnyek a temetésen… mind hazugság volt! Te vagy a gyilkos! Te ölted meg!

− Hallgass, Mary!

− Te vagy a gyilkos!

− Azt mondtam hallgass!

 

− Maga meg milyen borzalmakat néz, kisasszony? – hajolt fölém egy idős, kalapos férfi.

Értetlenül néztem a kimerevített képernyőre. Jack éppen egy Revolvert szorít Mary halántékához, aki ijedt, kidülledt szemekkel mered az egykor volt legjobb barátjára.

− Azt nézek, amit akarok, oké? – szóltam vissza a bácsinak. Feldühített, hogy már a villamos utazóközössége is kitaszítana.

− Az én időmben magácska már régen fodros ruhában várta volna haza az urát egy meleg vacsorával! Ehelyett itt nézi ezt az öldöklést!

− Még le sem lőtte, milyen öldöklés? – háborodtam fel, majd az ablakon kinézve észrevettem, hogy le kell szállnom, úgyhogy a vitámat az idős bácsival felfüggesztettem, és a csengető villamosról leugorva folytattam az utamat.

A buszra felszállva leültem egy kettes ülés belső részére, a táskámat a lábam alá raktam, és nekidőltem az ablaknak. Jól felidegesített ez az ember. Is. Nem hiszem el, mit kötekedik, elég rossz napom volt nélküle is!

Bosszankodva előkaptam a telefonomat, és benyomtam a legdühösebb rockot a letöltött zenéim közül, és elképzeltem, ahogyan én vagyok az előadó, és ott ordítok egy fesztivál színpadján, és több száz torok ordít velem együtt.

Miért is lepődtem meg azon, hogy egy negyvenes fickó szólt, hogy halláskárosodást fogok kapni? Komolyan, meglepődtem volna, ha a buszon békén hagynak.

Hazaérve ledobtam a táskámat, és a laptopomat felcsapva ideglevezetésnek lövöldöztem egy órát egy videojátékban, aztán befejeztem a sorozatrészemet, aztán beléptem abba a videojátékba, ahol a virtuális életem van, és ott boldogan eljátszottam pár órát az alternatív, szebb, jobb, okosabb énemmel, a karakteremmel. Aztán persze olvastam is, majd hajnali egy körül elkezdtem egy sorozatot, amíg várok a következő részre, és arra, hogy kitalálják a készítők, hogyan tovább most, hogy Jack Maryt is megölte.

Miután négy részt is megnéztem az új sorozatból, úgy döntöttem, nem ártana mondjuk aludni is pár órát, mielőtt felkel a nap.

Miután lecsuktam a laptopomat, kiürültem. Nem voltam már Alice, aki Benjaminnel veszekedik az élet értelméről. Nem voltam már Mary, aki élete utolsó másodpercéig is azért hangoztatta fennhangon, hogy „Jack, te vagy a gyilkos!”, mert képtelen volt elhinni, hogy a legjobb barátja ilyet tenne. Nem voltam könyvszereplő, sorozatszereplő, nem voltam már rockénekes egy fesztiválon, nem voltam filmszereplő, nem voltam már karakter sem egy videojátékban. Csak Gyöngyi voltam. De Gyöngyi élete szar.

 

Pár óra alvás után felkeltem, elkészültem, és suliba indultam. A buszúton olvastam. Alice lelkileg összetört attól, hogy Benjamint egy hajszál választja el a haláltól. Mary halott. Az új sorozatom még nem nőtt annyira a szívemhez, hogy megviseljen a főszereplő apukájának az autóbalesete. A tegnap esti (vagy ma hajnalai) film úgy ért véget, hogy a lány Brazíliába költözött, és soha többé nem látja a fiút.

Ennyi negatív dolgot! Ennyi szomorúságot! Miért romlott el az ő életük is?

 

A suliba beérve unottan ültem le a padomhoz. Csak négyen voltunk az osztályteremben. Egy vihogó lány meg a viháncoló barátnője, akik éppen a padjukon ülve pusmogtak, a srác a laptoppal és a fülessel a hátsó sorból és én. Mivel minden kitalált életem éppen a padlón volt, ezért nem akartam visszatérni egyikbe sem.

Nagy levegőt vettem, és hátrasétáltam a fülhallgatós sráchoz. Mögé állva belelestem a játékába és kis híján felnevettem, amikor leesett a szakadéknál. Idegesen rám nézett.

− Mit röhögsz? Talán jobban tudod? – tette volna már vissza a fülest, amikor válaszoltam.

− Igen.

− Mi? – nézett rám kérdőn.

− Igen. Jobban tudnám. – értetlenül nézett rám. – Ne a szakadék felől támadd meg az ellenséget, hanem a függőhídról. Ha már vagy tizenötös szintű, akkor a shopban vásárolt íjjal le tudod őket lőni. – avattam bele a stratégiámba. – Tegnap csináltam ezt a szintet, könnyebb, mint amilyennek kinéz.

A srác szó nélkül vett egy íjat a shopban, és a függőhíd felől kezdett támadni.

− És most? – kérdezte, le sem véve a szemét a képernyőről.

− Menj tovább, és a szakadéknál jobbra fordulj, ne balra, ahogy eddig is.

− Ott lehet jobbra is menni? – csodálkozott.

− Igen, csak alig látni azt az ösvényt a fáktól. Na, és most eljutottál a faluba, innen gyerekjáték kábé a maradék öt szint. – mosolyogtam rá.

− Kösz. – nyögte ki, mire bólintva visszamentem a helyemre.

És ettől a naptól kezdve lett egy barátom, Dani. Észre sem vettem, hogy ő soha nem szívatott, soha nem szekált, soha nem provokált, sőt, igazából hozzám sem szólt, mert teljesen ignorált. A videojátékba merült, és nem foglalkozott azzal, hogy pokollá tegye az életem.

Nekem pedig innentől kezdve nem volt szükségem a kitalált életeim által nyújtott menedékre. Nem akartam más életét élni. Nem akartam más lenni.

Mert Gyöngyi élete – az én életem – már nem is volt olyan szar.