Szelfi egy íróval

 

− Aú!

„Ez én lettem volna?”

− Mi a bütykös bingyirnó van itt?

„Ez tuti nem én voltam.”

Visszafordulok a szobám ajtajából, de a tükörképemen kívül senkit nem látok a kis helységben. Talán túl sokat olvastam, és már hallucinálok. A könyv, amit az elmúlt fél napban kivégeztem, ugyanott hever, ahol fél perccel ezelőtt hagytam: az ágy sarkán, két nagy párna között. Kicsit ziláltnak érzem magam, még nem tértem vissza teljesen a valóságba. Ezt a tükörképem is bizonyítja: karikás szemek, sápadt arc, amit haj helyett valami barna gubanc keretez meglehetősen előnytelenül, és egy térdig érő, kinyúlt, fekete póló, amiről Ady Endre portréja réved komoran a semmibe. Még jó, hogy egyedül vagyok itthon.

Hatalmasat ásítok, és már indulnék eredeti célom, a konyha felé, amikor valaki köhint a hátam mögött. Hűha! Talán még sem örülök annyira az egyedüllétnek.

Most lassan fordulok meg. Az eredmény ugyanaz: semmi. Azaz senki. Az agyam figyelmeztet, hogyha nem keresem fel gyorsan a konyhát, bedilizek. Szófogadó kislányként rögtön engedelmeskedem a parancsnak, és nagy lendülettel elindulok a kijárat felé, mire az ajtó bevágódik előttem.

− Aú! – ez már én voltam.

Fintorogva megdörzsölöm az orrom, és lenyomom a kilincset. Zárva. Ennek bizony fele sem tréfa! Bezárt a saját szobám. Nem vagyok az az ijedős fajta, a krimit is szeretem, de azért ez már túlzás. A gyomrom szép ütemesen liftezni kezd.

− Ki van itt? – szinte kiáltok. Nagy meglepetésemre a válasz rögtön érkezik, ráadásul az ágyam felől.

− Az író – a testetlen hang megköszörüli a torkát – bocsánat a kellemetlenkedésért, de életbe vágóan fontos dolgokat szeretnék közölni veled. Nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétálj a szobából. Kevés az időm.

Talán hívni kéne a zsarukat. Vagy ellátogatni a dilidokihoz. Komolyabban is megfontolnám a lehetőségeket, de a hang nem hagy időt a választásra. Türelmetlenül sóhajt:

− Itt vagyok. A könyvben.

− Megőrültem? − teszem fel a kérdést, bár nem tudom kinek. A telefonomért nyúlok, biztonságérzetet nyújt ebben a lehetetlen helyzetben.

− Jaj dehogy! – nevet a hang. Én pedig mindjárt kiborulok – gyere közelebb, mindent elmagyarázok – ígéri készségesen.

Most végre felfogom. A hang abból a könyvből jön, amit az előbb olvastam, mert minden szónál megremegnek a lapjai. A három testőr Afrikában, Rejtő Jenőtől. Ez vajon azt jelenti, hogy...

Odalépek az ágy széléhez, miközben a félelem a józan ésszel együtt véres harcot vív a fejemben a kíváncsisággal. Az utóbbi győz. Óvatosan, mintha tűzhöz nyúlnék, megérintem a könyvet, ujjbegyemmel finoman végigsimítok a cím domborodó betűin. Hirtelen hatalmas fényözön csap ki a lapok közül, és tölti be a szobám. A szemem elé kapom a kezem, ugyanakkor érzem, ahogy a könyv beszippant… és sikítok.

Amikor végre összeszedem a bátorságom, és elveszem a kezemet az arcomtól, egy régi, piszkos kis szoba padlóján találom magam összekuporodva. Körülöttem antik bútorok magasodnak egészen a mennyezetig, kifakult polcaikon több helyen átrágta magát a szú, és minden sarokban rekordméretű pókhálók terpeszkednek. Közvetlenül előttem pedig egy szék négy lába, és egy ember két lába. Lakozott, szögletes orrú cipő, régi, rossz tapintású anyagból szabott, csíkos nadrág, fekete zakó, aminek hiányzik az összes gombja, és egy kifakult, szakadt ing, amin ha egykor volt is minta, az idő szép lassan eltüntette. És ehhez az ódivatú öltözethez egy hatalmas termet, egy félig kopsz fej és egy értelmes szempár tartozik.

− Rejtő? – nyögöm ki álmélkodva.

− Személyesen – mosolyodik el a hang gazdája.

Nem tudom türtőztetni magam, megérintem a térdét. És igen, egy hús-vér ember ül előttem, aki piszkosul hasonlít kedvenc regényeim írójára, ráadásul azt is állítja, hogy ő az. Az én 17 éves agyamnak ez már sok. Először fogságba ejt a saját szobám, aztán egy testetlen hang szuggerál, beszippant egy könyv, és most itt beszélgetek egy 77 éve halott íróval.

Emez feláll, éppen csak nem súrolja a fejével a mennyezetet, és a maga fenséges két méterével járkálni kezd. Tekintetét azonban nem veszi le rólam.

− Hogy hívnak?

− Fruzsi – feszengek, és próbálom nem feltűnően lejjebb húzni a pólót a lábszáramon. Majd minden előzmény nélkül kibukik a számon – Te halott vagy? – és persze azonnal megbánom – Nem úgy értettem...vagyis...hogyhogy élsz?

Elneveti magát, én pedig érzem, hogy a fülem tövéig elvörösödök. Leguggol hozzám, és barátságosan megpaskolja az arcom.

− Igen, meghaltam. Csak az emlékem van itt – majd rémült tekintetem láttán hozzáteszi – de nem vagyok szellem.

Nyelek egy nagyot.

− Az jó – motyogom, még mindig nem értek semmit. De Rejtő nem hagy időt megemészteni a történteket.

− Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de a Földön kívül van még élet az Univerzumban. Nem is egy helyen. Szinte az összes csillag lakottnak minősül – a szavai csak úgy ömlenek felém, megállíthatatlanul, akár egy hatalmas hullám – Mindketten egy nagyobb történet szereplői lettünk, ahol nem én vagyok a főnök. De valahogy el kell indítani a cselekményláncot, nem? Hát most elkezdem. Talán majd egyszer megérted.

Ebben erősen kételkedem, de nem teszem szóvá. A férfi zavartalanul folytatja:

− Az történt, hogy nem haltam meg az ukrajnai munkatáborban. Ha rövid az élet, told meg egy ballépéssel.

− Ezt ki mondta? – próbálok udvariaskodni.

− Én – feleli nemes egyszerűséggel – De a lényeg, hogy elszöktem – erre már leesik az állam (végre egy földi hír, amit többé kevésbé fel tudok fogni, és lereagálni), de ő nem törődik vele – a tengeren keresztül eljutottam Svédországba, ahol egy régi barátomnál húztam meg magam. Aztán egy hónap múlva elvettem a lányát.

− Mi van? – hüledezek nem túl illedelmesen.

− Új név, új ország, új élet, új könyvek. Boldog voltam, ha szabad ilyet állítanom. Egészen addig, míg egy tüdőgyulladás meg nem ölt. Hét évvel éltem többet a hiedelemnél. Humoros, hogy annyi mindent túléltem, és egy egyszerű betegség mégis végzett velem – magában kacarászik egy kicsit – de a regényeim megtartották az emlékem, ezért lehetek most itt.

Úgy döntök, már nem próbálok megérteni semmit.

− És arra kérlek téged, Fruzsi, hogy továbbítsd a világnak a naplóm, amit a szökésem után írtam.

Egy gyűrött füzetet nyom a kezembe. Végigpörgetem a száraz lapokat.

− És ön szerint ki fog hinni nekem? – teszem fel a túlságosan is racionális kérdést egy Star Wars-os mese után.

− Már miért ne hinnének neked? – vonja fel a szemöldökét, én pedig ráébredek a helyzet reménytelenségére. A hosszas magyarázat helyett inkább előkapom a telefonom.

− Tudja mit? Egy közös kép tökéletes bizonyíték lenne – már ha ez tényleg a valóság, teszem hozzá gondolatban.

− Mi ez a színes szerkentyű? – kérdezi homlok-ráncolva, engem pedig jóleső érzés tölt el, hogy valamit ő sem ért.

− Csak hajoljon le egy kicsit, mert nem látszik a feje! – biztatom vigyorogva. Közelebb jön, és érdeklődve tanulmányozza magát a képernyőben – mosoly! – kacagok a kamerába és megérintem a fehér karikát. Ki gondolta volna, hogy még kacagni is tudok ebben a helyzetben.

Megnézem az elkészült képet. Hát, Rejtő inkább egy értetlen óriás és egy szőrtelen gorilla keverékének tűnik, de megteszi. Leeresztem a kezem és az íróra nézek.

− Akkor ennyi? – kérdezem, és nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ezután – hogy jutok haza?

Rejtő a homlokára csap – Hiszen én a legfontosabbat elfelejtettem – már kezdenék aggódni, hogy a visszaúttal kapcsolatos, egy kis információ, ami az apró betűs részben volt, de nem ezzel folytatja – csak akkor publikálhatod a naplót, ha vénasszonyok potyognak az égből! – közli nagy komolyan. Elnevetem magam.

− Ja, persze.

− Komolyan mondom – erősködik Rejtő. Nem, ez már túl sok, túlságosan felfoghatatlan. Két kézzel megragadja a vállam – hallgass ide. Ez nagyon fontos! Ha valaki más kezébe kerül, mielőtt vénasszonyok potyognának az égből, az katasztrófához vezetne.

Komolyságot erőltetek magamra és bólintok. Magamban pedig megfogadom, hogy ha ennek vége lesz, az egészet elfelejtem, és kész. Az író szemmel láthatóan megnyugodik, visszaül a székbe, pont úgy, ahogy akkor volt, amikor először néztem fel rá. Most én nézek le rá, de még így is hatalmasnak tűnik.

− Örvendek a találkozásnak, Fruzsi – búcsúzik. Mondanám, hogy viszlát, de a kezének egy legyintésére eltűnik a szoba, és vele együtt ő is.

Hirtelen az ágyam előtt térdelek, a naplót szorosan a mellkasomhoz ölelem. A három testőr Afrikában mozdulatlanul fekszik az ágyamon, pont úgy, ahogy nemrég hagytam. Kinyitom a naplót, de a lapjai összeragadtak, egy betűt se tudok elolvasni. Majd, ha vénasszonyok potyognak az égből. Kezdek kételkedni abban, hogy ez az egész megtörtént volna. Megnyitom a telefonom galériáját, és igen... A kép ott van... Elgondolkodva csúsztatom a naplót az éjjeliszekrényem fiókjába, miközben az agyam megpróbálja feldolgozni a történteket. Talán ha leírom, nem lesz olyan hihetetlen.

Szelfiztem egy íróval. Egy 77… nem is! Egy 70 éve halott íróval.

 

 

Egyszervolt

 

Félix egy 19. századi lámpaoszlop legtetején egyensúlyozott.

Szépen megmunkált, karcsú darab volt, tökéletes kilátást nyújtva az előtte elterülő térre, ami most zsúfolásig megtelt mejmingerekkel. Teraven összes lakosa ott tolongott alatta. Többek között ezért is mászott fel a szúrós tekintetek dacára a lámpaoszlopra: hogy láthassa a ceremóniát és a Könyvek Lelkét. Jól időzített, egy szürke csuhás alak (az őrző) éppen kinyitotta a láda tetejét, amiben hét lakat alatt őrizték a Spiritust. Hiszen az összes létező történet lelkéről volt szó, amiből a mejmingerek az erejüket merítették.

Teraven az Esthajnalcsillag fővárosa, és az egész univerzum középpontja volt, ahonnan egyenes út vezetett a Földre. A mejmingerek feladata volt beférkőzni egy halandó író gondolataiba, hogy szereplőként belelopják magukat az alakuló történetbe. Természetesen a mejmingereknek saját életük is volt, családjuk, barátaik, és akadtak olyanok is, akik soha nem jártak a Földön, az 1945-ben hozott törvény miatt. Ennek értelmében beszüntették a Föld és csillagok közötti kapcsolatot. A második világháború sok mejminger halálát is okozta, így csak engedéllyel lehetett megközelíteni a bolygót.

Félix is azok közé tartozott, akik nem látták még a Földet. Pedig már 12 éves volt, tehetséges és kalandvágyó. Csakhogy árva. Egy maszatos képű utcakölyök, aki mások maradékán tengeti az életét. És holmi utcagyerekeknek a király nem engedélyezett kiruccanásokat a Földre. Pedig rettentően vágyott egy saját történetre.

Tekintetét most a királyi családra szegezte. Még ilyen távolról is jól ki tudta venni gazdagon díszített ruhájuk minden redőjét, mintáját (nem hiába nevezte a többi utcakölyök sasszemnek). Maga a király egyszerű szabású, mégis elegáns, fekete öltönyt viselt, aminek arannyal varrott szélei a térdét verdesték. Fekete bőrcsizmája szorosan fogta körül a vádliját, izmos testének minden vonalát arany szálak követték. Egyedül sötét haja maradt szabadon, kitéve a feltámadó szél kénye-kedvének. Enyhén borostás arcán meglepő lágyság uralkodott. Félix szívében harag lobbant ez iránt az ember iránt, aki még az ő létezéséről sem tudott.

A király mellett állt a királyné az illem mozdulatlanságába dermedve. Vörös haja enyhe hullámokban omlott a hátára, leheletnyi összhangot képezve fehér ruhájának vörös díszítésével. A földig érő anyagot egy öv tartotta össze karcsú derekánál. Vérvörös ajka láttán pedig senki nem kérdőjelezte volna meg, hogy ő a legszebb nő az univerzumban. A két felnőtt tökéletesen illett egymáshoz, az összhangot csak a közöttük izgő-mozgó hercegnő törte meg. Bár még gyermek volt, alakja és vonásai egy igazi szépség kialakulását jelezték. Anyjáéhoz hasonlatos, vörös haja szemtelenül göndörödött, pisze orrát apró szeplők uralták, és átható, zöld tekintete mérhetetlen huncutságról árulkodott. Félixen megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá, és örült, amikor a szürke csuhás a sok beszéd után végre kiemelte a Könyvek Lelkét a ládából, és ez elterelte a figyelmét a hercegnőről.

Lágy szellő suhant végig a téren, belekapott kócos hajába. Türelmetlenül söpörte ki a szeméből barna tincseit, és izgatottan figyelte, ahogy az őrző kesztyűs kezével a magasba emeli az üveggömbbe zárt Lelket. Megigézve bámulta a színesen kavargó, anyagtalan Spiritust, aminek természetfölötti szépségét egyszerűen nem volt képes befogadni. Szinte még kapaszkodni is elfelejtett. A csuhás körül álló királyi család lassan letérdelt, a tömeg ugyanígy tett.

Félixben feltámadt a kíváncsiság. Elszakította a tekintetét a Könyvek Lelkéről, és a térdelő mejmingereket kezdte figyelni. Senki sem fordult felé. Vagy mégis? A távolból egy nagy zöld szempár meredt rá fürkészően. Tiana, a hercegnő tanulmányozta őt érdeklődve, mint aki egy új csillagot fedezett fel, és most azon gondolkozik, hogy hogyan nevezze el. Félix belepirult ebbe a tekintetbe, és rögtön meg is utálta magát érte. Nem zavarhatja egy piperkőc lány tekintete, aki ráadásul legalább fél évvel fiatalabb nála. Kicsit kihúzta magát, már amennyire tudta egy lámpaoszlopba kapaszkodva, felöltve a legnemtörődömebb arckifejezését. És ez lett a veszte.

A rendet felügyelő őrök észrevették a mocorgó kölyköt a lámpaoszlop tetején, és elindultak, hogy leszedjék onnan. Félix egy darabig ellenállt, de kisebb botrány nélkül nem úszhatta volna meg a dolgot, ezért hagyta, hogy leráncigálják a leshelyéről. Még így is rekordidőt töltött odafent, amit apró győzelemként könyvelt el magában. Ahogy földet ért, két erős kéz ragadta meg, és a kijárat felé vonszolta, ahol minden együttérzés nélkül kipenderítették a kihalt utcára.

Duzzogva ült le egy nagy kőre azt várva, hogy vége legyen a ceremóniának, és ő visszatérhessen a tér egyik avantgárd stílusú épületének padlására, ami az elmúlt egy hétben az otthonául szolgált. Unalmában az út menti kavicsokat kezdte rugdosni meztelen lábfejével.

Már alkonyodott, amikor a Lelket védelmező kíséret előtt megnyitották az utat. Félix felült, és figyelte, ahogy a négy tehervivő lába rogyadozik a súly alatt. De hamar megfeledkezett róluk, amikor megpillantotta a király és királyné között cseppet sem úrihölgyhöz méltóan lépkedő Tianát. A lány észrevette Félixet, és kiöltötte rá a nyelvét. Ezek után más sokkal peckesebben lépdelt a szemközti dombon álló palota felé. Félix csak a szemét forgatta, majd mit sem törődve a méltatlankodásokkal, utat tört magának a kifelé áramló tömegben.

 

 

Eltelt egy hét, és Félix azzal foglalta le magát, hogy Teraven könyvtárából lopott mindenféle történelmi regényt. Merthogy mást nem is tartottak ott. De Félixet ez egy cseppet sem zavarta, mivel nem tudott olvasni. Csak szerette nézegetni a képeket, amik a Földről készültek a különböző korszakokban, és persze látni a könyvtáros dühös arcát felért egy hétfogásos ebéddel. De ahogy teltek a napok egyre többre fájt a foga.

Így esett, hogy egyik este a zárt részlegen kötött ki. Felkapta az első könyvet, ami a keze ügyébe került, majd macskaléptekkel az ablakhoz osont. A zsákmányt szakadt pólója alá gyűrve mászott le a kőből épült falon. Diadalmas arccal vette elő szerzeményét, hogy szokás szerint átpörgesse a lapjait, és beszívja a pergamen kellemes illatát, amikor egy hang szólalt meg a háta mögött:

− Lopunk a könyvtárból? – megpördült, és legnagyobb döbbenetére Tianát pillantotta meg, ahogy harciasan a mellkasának szegez egy nála kétszer nagyobb kardot – nem szép dolog ám meglopni a királyi könyvtárat!

Félix végre magához tért.

− Csak kölcsön vettem – ez részben igaz is volt, kivéve azt a felét, hogy ő nem szokta visszaszolgáltatni a kikölcsönzött könyveket. Tiana szemöldöke felszaladt a homloka közepére, nem tűnt különösebben meggyőzöttnek.

− Egyáltalán tudsz olvasni? – kérdezte inkább kíváncsian, mint megvetéssel.

− Nem – vallotta be Félix kelletlenül, és nagyon remélte, hogy a sötétben nem látszik, ahogy elvörösödik – de fogadjunk, hogy te sem!

Tiana zöld szeme elkerekedett erre a vádra. A kardot időközben leengedte, és a karját kezdte dörzsölgetni.

− Én tudok olvasni – jelentette ki határozottan, és kihívóan meredt Félixre azt várva, hogy a fiú meg meri-e kérdőjelezni a szavát. Megmerte.

− Nem!

− De!

− Rendben – adta be a derekát Félix – akkor bizonyítsd be!

Tiana sértődötten kikapta a lopott könyvet a kezéből, felcsapta, és az első mondatot, ami a szeme elé került, felolvasta.

− Hul-la-nak az asz-szo-nyok, ha há-rom-szor ki-mon-dod – szótagolta, majd diadalmasan összecsapta a könyvet – én megmondtam.

− Várj! – intette le Félix – tulajdonképpen mi volt ez?

Tiana elgondolkodva megismételte:

− Hullanak az asszonyok, ha háromszor kimondod – majd hozzátette – szerintem ez egy varázsige – és büszkén fonta karba a kezét a mellkasán.

− De működik is? – Félix már a gondolatba is beleborzongott. Tiana rögtön megsejtette, hogy mire készül a fiú, és ijedten hátrálni kezdett.

− Nehogy megpróbáld! – fenyegette meg a mutatóujjával, majd a hatás kedvéért hozzátette – Hívom az őröket! – de elkésett.

Félix izgalomtól csillogó szemmel harmadszorra is kimondta a varázsigét:

− Hullanak az asszonyok, ha háromszor kimondod – majd feszülten várta a következményeket. Tiana a kezével eltakarta a szemét. Nem történt semmi.

Vártak egy percet, kettőt, hármat, de még mindig nem tapasztaltak semmiféle változást. Minden ugyanolyan mozdulatlan maradt, amilyen addig volt.

Tiana öt perc után megkönnyebbült sóhajjal engedte le a kezét. Meglepve tudatosította magában, hogy egy kicsit ő is csalódott. De persze ezt soha nem vallotta volna be Félixnek, aki mérgesen vágta földhöz a varázskönyvet.

− Ócska vacak – kiáltotta, és abban a pillanatban még 12 évesnek sem tűnt. Tiana békítően lépett közelebb, és Félixnek, valami rejtélyes okból kifolyólag, jólesett a lány közelsége. Olyan volt, mintha lenne egy barátja. Tiana óvatosan megérintette a vállát, mint aki egy megvadult kiskutyát próbál megszelídíteni, mire a fiú elszégyellte magát.

− Bocsánat – nézett a hercegnőre, és akkor, ott megszületett közöttük valami, ami elszakíthatatlan, örökre szól, és úgy hívják, barátság.

− Tudok egy helyet, ami minden varázskönyvnél jobb – mosolyodott el titokzatosan Tiana. Félix kérdőn felhúzta a szemöldökét, de követte a lány távolodó alakját a sötét utcákon keresztül. Egyikőjüknek sem jutott eszébe magával vinni a kardot meg a könyvet.

Néhány sarok után Tiana megállt egy barokk szökőkút előtt, és megpróbálta elmozdítani az alapzat egyik kövét. Félix odafutott, és együttes erővel sikerült kigörgetniük a helyéről. A következő pillanatban a fiúnak szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. A szökőkút alatt mindenféle fajta édesség volt felhalmozva, az apró gömböcskéktől az egészen nagy táblákig, egy nagy kupacba. Tiana elégedetten figyelte a döbbenetét.

− Ugye megmondtam? – nevetett.

− Csak ennyi? – vigyorodott el Félix is. A lány megfontolta a kérdést, aztán rávágta.

− Talán meglátogatjuk a palota kamráját is.

− Nem félsz, hercegnő?

Tiana válasz helyett bekapott egy kocka csokit, és sejtelmes mosolyt küldött a fiú felé.

− Nem kell testőr, tudok én vigyázni magamra – felelte, majd kíváncsian hozzátette –  Tulajdonképpen hogy hívnak?

− Félix, szolgálatára – hajolt meg színpadiasan a fiú.

− Talán megjegyzem – vágott egy grimaszt Tiana, mire a Félix keményen oldalba bökte a könyökével. Amaz kacagva pattant fel, és bebújt a barokk angyal tökéletes alakja mögé.

Kis kergetőzés után együtt indultak el felfedezni a palota kamráját, mit sem sejtve arról, hogy messze, több ezer fényévnyire tőlük, a Földön, mintha csak mindennapos esemény lenne, vénasszonyok kezdtek potyogni az égből.