Jelige: Tiszta szívvel − Találkozásom József Attilával

Találkozásom József Attilával

„Ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.”

− Kétségtelenül szokatlan, ám annál szebb megfogalmazás.  – gondoltam magamban, amint a nappali közepén járkálva olvastam a szöveggyűjteményemet.

− Nekem is ez a kedvenc részem. - szólt egy hang a hátam mögül.

Ijedten perdültem meg, hiszen teljesen egyedül voltam a házban… legalábbis eddig úgy tudtam.

A nappali falának lazán támaszkodva ott állt egy fiatalember. A húszas éveiben járhatott. Okos, barna szeme csillogása és pusztán lényének kisugárzása műveltséget árasztott magából.

− Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Tudod, nagy öröm számomra, ha valaki értékeli a költészetemet. – mosolyodott el kedvesen.

− A költészetedet? – kérdeztem meglepetten.

− József Attila, szolgálatodra – felelt, s tisztelegve levette képzeletbeli kalapját.

− Nem… ez nem lehetséges, hiszen te már nem élsz!

− Tulajdonképpen tényleg nem. A Földön már lejárt az időm. De nem haltam meg. Tovább élek az emlékekben. A tanárokban és diákokban. Benned is. Ha úgy vesszük, most éppen önmagaddal diskurálsz, drága barátom. – magyarázta. – Valójában te vagyok, csak egy másik formában.

− Akkor ezt az egészet csak képzelem?

− Gondold, ahogy tetszik, nem az a lényeg, hogy tényleg itt vagyok-e, nézd. – szólt, majd legnagyobb meglepetésemre átsuhant a falon. – Látod? Fizikailag tényleg nem vagyok itt, de nem is az számít. Mégis beszélgetünk valahogy, nem igaz?

− Igazad van, de be kell ismerned, ez elég fura.

− Az biztos! – értett egyet. - Amúgy mit csinálsz? – kérdezte, s kíváncsian belekukkantott a kezemben tartott könyvbe.

− Eredetileg verset kellene tanulnom, de ahogy lapozgattam megfogott az egyik versed címe.  – vallottam be. – Azóta is azt olvasom újra és újra, próbálok minél több értelmet találni benne.

− Ó, igen, sok diáknak meggyűlik a baja a stílusommal – ismerte el. – Néha magam sem értem, mit írtam oly rég, csak folytak a szavak, mintha valaki sugallta volna őket. De gondolom, ezt neked nem kell magyarázni, hiszen, ha jól tudom, te magad is írogatsz.

− Semmi komoly, csak a fióknak írok. Vázlatok és jegyzetek, semmi több.  – szabadkoztam zavaromban.

− Pedig a visszajelzések sosem ártanak. – próbált bátorítani.

− Valószínűleg igazad van…

− Tudod, mindig attól félek, hogy mások nem szívesen olvasnák, amit írok. – kezdtem félénken. – Ugyanis legtöbbször nem boldog témákról írok. Az embereknek amúgy is van elég bajuk a mindennapokban, ki akarna ilyen negatív gondolatokat olvasni?

− Nos, talán észrevetted, hogy az elvárásokkal ellentétben mindig azt írtam le, amit gondoltam. Lehet, hogy lesz, akinek nem tetszik az alkotásod, ez természetes. Viszont mindaddig, amíg akár csak egy embernek az életéhez hozzátesz valamit, elindít egy gondolatot, már megérte. Nézz csak magadra! Ha akkor úgy döntök, hogy nem vetem papírra a gondolataimat és nem születik meg a Nagyon fáj című versem, most nem lennénk itt. Az a költemény már önmagában hozzájárult ahhoz, aki vagy most. Pedig mi is egy vers csupán? Egymás után rakott szavak tömkelege. Véletlenszerű gondolatok lánca, melyek végül mégis valami különlegeset teremtenek. Ezért szeretem a költészetet. Figyelni, ahogyan jelentéktelen elemekből felépül egy kastély, csodálatos érzés, hiszen tudod! – tette kezét bátorítóan a vállamra. - Kit érdekel, hogy mások mit várnak tőled? Ameddig tiszta szívvel írsz, nem lehet nagy gond. – bíztatott.

Szavai melegséggel töltöttek el. Végre valaki, aki megérti.

− Köszönöm. – feleltem még mindig megilletődve az előbbi monológtól.

− Igazán nincs mit – kacsintott rám. – Szeretnéd valahogy megörökíteni ezt a pillanatot?

− Remek ötlet.  De mégis hogyan? Ha nincs itt a fizikai valód, biztosan egy fényképen sem látszódnál, igaz?

− Sajnos ez így van, de használd csak azt a kerek dolgot a nyakadon, hát minek ül az ott? – ugratott viccesen. – Mi vagy te?

− Ember? – kérdeztem bizonytalanul.

− Nem így értettem. – rázta a fejét nevetve. – Jól van, akkor felteszem máshogy a kérdést: miért tanulsz rólam? Mi vagyok én?

− Költő?

− Helyes, akkor mi vagy te így nézve?

− Író? − találgattam.

− És mit csinálnak az írók?

−  Írnak! – kiáltottam fel. – Azt szeretnéd, hogy írjam meg a találkozásunkat?

− Talált, süllyedt! – kacagott. – Biztos vagyok benne, hogy valami csodálatosat fogsz alkotni. Most viszont mennem kell – búcsúzott. – Itt az idő, hogy valaki másra hozzam a szívbajt. – mosolyodott el pajkosan.

− Várj! – kiáltottam a már eltűnőfélben lévő alak után. - Találkozunk még?

− Biztosan, hiszen benned tovább élek. A gondolataidban. Az írásaidban. Használd okosan ezt az adományt.

Aztán úgy, ahogy jött, köddé vált.

Egy darabig még elgondolkodva álltam a nappali közepén, majd céltudatosan elindultam a szobámba, hogy megírjam a József Attilával való találkozásom történetét.