Jelige: Hajnali emlék − Emlékezz…

Emlékezz…

− Hé! Nem látsz a szemedtől? – visszhangzott a durva felkiáltás. A nyolc év körüli kislány megszeppenten pillantott fel az öltönyös férfire.

− Bo... bocsánat, elkalandoztam – hebegte alig hallhatóan. Erre a vékonyka hangra felnézett telefonjából a középkorú úr.

− Hát te meg mit keresel itt ilyenkor? – mutatott körbe az elhagyatott utcára, ahol álltak. Igaz, ami igaz, a felkelő nap fénye festette vörösre a házak falait, kisgyermekeknek ilyenkor nem az utcán a helyük, főleg nem teljesen egyedül.

− Virágcsokrot készítek, nézze! – s büszkén felemelte kis kezében tartott csokrát. – Anyukámnak ma van a szülinapja, neki lesz.

Alfréd – ugyanis így hívták a férfit – közelebb hajolt, hogy jobban lássa a „remekművet”. Szomorúan kókadozó gyomok és füvek keverékével találta szembe magát.

− Bájos – mormolta az orra alatt. – Mégis hol vannak a szüleid? Igazán nem lenne szabad ilyenkor egyedül lófrálnod.

Ó, apukám már elment dolgozni, anyukám alszik, később fogjuk felköszönteni. Viszont Zeusznak ki kellett mennie, de tudják, hogy vigyázunk egymásra, ezért megengedik, hogy lehozzam. Tetszik a nyakkendője, szép színes. – csicseregte a leány önfeledten.

Egyébként Panni vagyok és magát hogy hívják?- kérdezte és tisztelettudóan nyújtotta felé kis mancsát.

Alfréd zavarodottan próbálta összeszedni gondolatait e hirtelen szóáradat után. Megigazította lila-sárga csíkos nyakkendőjét (a lánya kedvence volt, minden nap ezt hordta), megköszörülte torkát, majd kibökte:

− Alfréd – s kezet nyújtott ő is. – A nevem Alfréd, örvendek a találkozásnak kisasszony.

Ekkor égzengéshez hasonlatos morgás zavarta meg az eddig csendes utca nyugalmát. Közvetlenül a férfi mögött egy medvebocs méretű újfundlandi kutya állt. Mintha a pokol legmélyebb bugyrából csöppent volna ide: éjfekete szőre, villámló tekintete és hegyes fogai láttán még a legbátrabbnak is inába szállt volna a bátorsága.

− Zuzu! Végre itt vagy! Hát hol jártál, te rosszcsont? – dorgálta Panni kedvesen az állatot. A változás pillanatok alatt ment végbe: Zeusz levetette fenyegető testtartását, majd kedveskedve megnyalta kis gazdájának arcát.

− Jól van, te kis buta, én is örülök, hogy látlak – ölelte meg a „kutyust”.

− Na, látom, megtaláltátok egymást – szemezett Alfréd a rá bizalmatlanul pislogó kutyával. – Most aztán sipirc haza, nehogy bajod essen!

− Ne tessék aggódni, vigyázunk mi egymásra, nem igaz pajti? – Panni kijelentését Zeusz egy lelkes vakkantással helyeselte.

− Vigyázz magadra kölyök, nekem mennem kell – próbálta rövidre zárni a beszélgetést Alfréd.

− Bácsi, kérem, várjon egy percet! – visszhangzott az utca. A férfi várakozva visszafordult.

− No, mi az? – Panni jelentőségteljesen Alfréd szemébe nézve halkan így szólt:

− Mondja, kérem, boldog tetszik lenni?

A férfit derült égből villámcsapásként érte a kérdés. Nem ezt várta volna egy ilyen fiatal kislánytól.

− Tessék? – hüledezett.

− Boldog tetszik lenni? – hangzott újra a mellbevágó kérdés.

Alfréd akaratlanul is kutatni kezdett emlékei között. Mikor is nevetett utoljára tiszta szívből? Aztán beugrott egy pár évvel ezelőtti pillanat. Lulu négy éves volt akkortájt, amikor az egész család elindult a menhelyre kutyát választani. Kennelről kennelre jártak és bár mindegyik kutyus aranyos volt a maga módján, nehezen tudtak választani. Mindannyijukat megfogta azonban egy szeleburdi keverék kiskutya.

− Apuci, hazavihetjük őt? Légyszi-légyszi! – Alfréd természetesen nem tudott ellent mondani annak az angyali arcocskának, sem a rá reményteljesen pislogó kölyöknek. Miután elhangzott a boldogító igen, Lulu és Suzy önfeledt örömtáncba kezdtek. Anya és apa ragyogva pillantottak egymásra, amit egy szívből jövő kacaj követett, amint Suzy a nagy rohangálásban orra bukott. Az „áldozat” felháborodva nézett fel a szülőkre. „Mégis hogy mertek kinevetni engem?” szinte hallották.

Attól a naptól fogva a kiskutya a család fontos tagjává vált. Játékos személyiségével, csínytevéseivel sok boldog (és nem kevés bosszús) pillanatot szerzett gazdáinak. Azonban minden jónak vége lesz egyszer, ahogy szokták mondani. Lulu hirtelen megbetegedése nagyon megijesztette a szülőket. Elviselhetetlen volt a gyász, miután kislányukat egy évi küzdelmet követően legyőzte a leukémia. Elvesztése nem csak a férfit és feleségét, de a kutyust is mélyen megérintette. Nem volt hajlandó sem enni, sem játszani, egész nap csak Lulu ágyán feküdt. A szülőket már a válás fenyegette, amikor Suzy újra összehozta őket. Mégpedig a következő módon: elszökött. Bizony, ezzel mentette meg a családot a teljes széthullástól. Amikor megtalálták a közeli parkban, éppen egy bokor alatt feküdt és összegömbölyödve testével védte újdonsült barátját, egy cirmos kiscicát. Alfréd és felesége hazavitték a furcsa párost, majd egy-egy állatkával az ölben beszélgetni kezdtek. Rájöttek, hogy kislányuk elvesztése után mennyire megromlott a kommunikáció kettejük közt. A nehéz időszaknak még koránt sem volt vége, de legalább elindultak a gyógyulás útján.

− Jól érzi magát? – szakította meg egy aggódó hangocska a gondolatmenetet.

− Igen, persze, most viszont már igazán mennem kell – hebegte a férfi.

Furcsa módon hirtelen hátborzongatóan ismerősnek találta a lányt. – Na, szervusz!

Búcsúzóul kedvesen megborzolta a kislány haját, megsimogatta az egyszeriben megszelídült Zeuszt, majd, mint akit égő seprűvel kergetnek, hazarohant.

− Hát te meg mit keresel itt? Nem munkában lenne a helyed? – kérdezte csodálkozva a felesége. Fázósan összehúzta magán köntösét, amint a nyitott ajtón beáramlott a hűvös reggeli levegő. - Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

Hát még akkor hogy meglepődött az asszony, amikor a férje karjába zárta és könnyek között ezt suttogta:

− Nem fogod elhinni, kivel találkoztam.