Összhang 4.

A fogoly nem tudta, miért van itt. Éjszaka kapták el, álmában. Kirángatták a felesége mellől. És aztán elhozták ide. Most itt ácsorog a kalyiba mellett, és az őr az egyetlen társasága. Azt sejtette, hogy nem sok jó vár rá itt, és volt egy halvány gondolata arról, mi lehet a bűne. Mert, akit elfognak, az nyilván bűnös. Miért fognák el különben? Ezen töprengett, miközben a körmét bámulta. Az őrt zavarta a szótlansága. Felállt, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül hátba vágta a foglyot a puskatussal. Közben még a lábára is rálépett, minek következtében a fogoly elvágódott. Az apró szemű homok felhőként kavargott körülötte.

A fogoly krákogott, kiköpte a homokot, majd megszólalt:

– Ezt most miért…? – kérdezte.

– Tanulj rendet, azért! – mordult rá az őr.

– Hátbavágás nélkül szívesebben tanulnám – élcelődött a fogoly.

– Nem volt még elég? – emelte újabb ütésre a puskát az őr. – Szemtelenkedsz?

– Dehogyis – ijedt meg a fogoly. – Értek én a szóból – tette hozzá gyorsan.

– Na, azért.

– Meddig tartotok itt? – a fogoly megpróbálta elterelni a beszélgetést. A hangja egészen magas lett. Ő is csodálkozott rajta.

– Mind ezt kérditek – felelt az őr, és lekuporodott a fal mellé. Koszos és gyűrött cigarettászacskót kapart elő a zsebéből. A fogoly felé nyújtotta.

– Kérsz?

A fogoly elutasítóan intett.

– Na, vegyél egyet! Vagy inkább ez kell? – és megemelte a puskáját.

A fogoly megrázta a fejét, és kivett egy szálat. Az őr a másik zsebéből műanyag öngyújtót húzott elő, és tüzet adott a fogolynak.

„Most leüthetnélek” – gondolta a fogoly. „És aztán? Nem jutnék messzire” – állapította meg, és nagyot szippantott a cigarettából. Rögtön utána megrázta a köhögés. Amíg a leszívott füsttől fuldoklott, önkéntelenül is elpillantott a távolba. Gólyák úsztak a magasban észak felé.

– Te nem is vagy igazi fogoly – mondta most hirtelen az őr.

– Ha nem félnék attól, hogy megütsz, most jót kacagnék – a fogoly leereszkedett az őr mellé a földre.

– Nevess csak nyugodtan – vicsorgott az őr. – Én sokkal inkább fogoly vagyok.

– Nem értem.

– Filozófiai értelemben mondtam.

– Magasröptű gondolataid vannak – dicsérte meg a fogoly.

– Azt hiszed, csak ti tudtok elvontan gondolkodni? Mert egyetemet végeztetek?

– Honnan tudod?

– Micsodát?

– Hogy nekem diplomám van?

– Mindenki tudja. Ezért vagytok miellenünk.

– Ezért hoztatok ide?

Az őr nem felelt mindjárt. Még szívta egy kicsit a cigarettát, majd elpöccintette a homokba.

– Majd elmondja a főnök – és a kezével a messzeségbe mutatott.

Két mozgó alak tűnt fel a homokdombok között az oázis felől. Az egyik alak kardot lóbált a kezében, a másik fotóapparátot szorongatott.

A fogolynak legalábbis ez a szó jutott az eszébe a fényképezőgép helyett. „Vajon miért?” – tűnődött. Ám ekkor egyszerre csak valami más dolog kötötte le a figyelmét. Ahol az előbb a csikk a homokba fúródott, gyors mozgás támadt. Mintha apró kút képződött volna a homoktenger közepén, tölcsérszerűen. A tölcsérben hirtelen egy állatka feje jelent meg.

– Van családod? – kérdezte a fogoly, hogy elterelje az őr figyelmét a nemkívánatos látogatótól.

– Két fiam – felelte az őr. – Miért érdekel?

– Lányod nincs?

– Kussoljál – szólt rá az őr hangosan. – És állj fel, mert itt van a főnök. Szólítsd kardosnak, ha kedves az életed.

A fogoly jobbnak látta engedelmeskedni. Felkászálódott, de a szeme sarkából az állatkát figyelte. Egészen előbújt már. Jó nagy volt a farka, nagyobb, mint az átlagos skorpióknak. És megindult az őr felé, de, mielőtt odaért volna, megállt, és mintha a mellső lábait reszelgette volna. A fogolynak tetszett az állatka.

Közben a két ember odaért hozzájuk.

– Ide süss! – szólalt meg a főnök, akit kardosnak kell nevezni. „Ha kedves az életem.” A fogoly csak bámult.

– Nincs nyelved? – mérgeskedett a kardos. – Nem tudsz beszélni?

– De. Tudok – nyögte a fogoly.

– Bántottad? – nézett szigorúan az őrre a kardos.

– Egy kicsit – vallotta be az őr.

– De nem eléggé! – röhögött amaz. – Különben tudná, mi az illem. Nem kellene úgy kihúzni belőle a szót harapófogóval – és intett az őrnek. Az őr felemelte a puskáját, és megint hátba verte a Foglyot. Ezúttal nem esett el, csak megingott kissé. A cigarettát azért még idejében eldobta.

– Mindent megteszek, amit kértek! Csak ne bántsatok! – rimánkodott a fogoly.

A kardos csak a szemével jelzett az őrnek, hogy eressze le a fegyvert.

– Ezt már szeretem – jelentette ki. – Filmezni fogunk – mutatott a fényképezőgépre.

– Ezzel a szarral? – fitymálta az őr.

– Ez nem szar – húzta ki magát önérzetesen a fényképész. – Ez egy igazi Canon!

– Felőlem – vonta meg a vállát az őr, és még egy csúnya szót is mondott, ami rímelt a gép nevére.

A fényképész erre már nem is válaszolt, csak hátat fordított neki. Vérig volt sértve.

– Elég volt a hülyeségből – mondta most a kardos. – Elmondom, hogy mi fog történni.

„Ajaj” – gondolta a fogoly. „Semmi jó, abban biztos vagyok.”

– Eljátsszuk, hogy kivégzünk téged – vigyorgott a kardos.

– Micsoda?! – rémüldözött a fogoly.

– Csak játék, ne aggódj! Hajad szála sem görbül meg!

– Biztosan? – a fogoly nem hitt neki.

– Ha én mondom! – erősködött a kardos.

– Mit kell tennem? – kérdezte a fogoly.

– Felolvasod ezt – nyújtott felé egy papírt. – Ő meg közben forgat.

– Három D! – büszkélkedett a fényképész. – A legújabb modell.

– Én meg közben mögéd állok, és a kardommal úgy teszek, mintha arra készülnék, hogy levágjam a fejedet!

– Mire jó ez? – a fogoly már remegett.

– Nem kell félned – mondta a kardos oly mézes-mázos hangon, hogy a foglyot kiverte a veríték. – Csak felolvasod, hogy gonosz szándékkal törtél ellenünk, de megbánod, meg ilyesmi. Levidejózzuk – így mondta, hogy videjó –, és leadja majd az összes tévé.

– Az Al Dzsazíra? – kérdezte a fogoly, hogy időt nyerjen. Akármennyire félt, feltűnt neki, hogy a skorpió megindul a kardos felé. „A többiek, úgy látszik, nem vették észre.”

– A BBC is – bólintott a kardos.

– És utána mi lesz? – kérdezte a fogoly.

– Utána? – hökkent meg a kardos. – Utána? – ismételte meg, és felröhögött. – Hazamehetsz – jelentette ki olyan természetességgel, mint aki éppen kávét kér a bagdadi piacon.

– Mi erre a biztosíték? – A fogoly úgy érezte, hideg nyugalom szállja meg hirtelen, azért mert ilyet kérdezni. Még a remegése is elmúlt. Mert hátha a skorpió…

– Biztosíték? – vonta fel a kardos a szemöldökét. Még a nevetést is abbahagyta. – Én vagyok a biztosíték, bakker.

– Rendben – válaszolta a fogoly, mert megérezte, hogy túl messzire ment. Kinyújtotta a kezét a papírért. A kardos mögé állt, a fényképész pedig beindította a masináját. Az őr meg unottan köpött egyet a homokba. Arrafelé, ahová a csikket hajította. De a skorpió már régen nem arra járt. Most kicsit tanácstalannak tűnt, hogy a kardos a fogoly mögé lépett. És a fényképész lába is megmozdult, pont az állat orra előtt.

A fogoly nem tudott mit tenni, olvasni kezdett.

– Nem jó – mondta most a kardos.

– Mi nem jó? – értetlenkedett a fényképész.

– Nem látszom a filmen. Lépj odébb egy kicsit – mondta a kardos a fényképésznek. Az szót fogadott, s ahogy a lábát elhúzta, a skorpió máris elindult. Már egész közel járt a fogolyhoz, de elmászott mellette a kardos irányába.

„Hátha megmarja” – reménykedett a fogoly.

– Most sem jó – türelmetlenkedett a kardos.

A fényképész tanácstalanul széttárta a karját.

– Üssem meg őt is? – érdeklődött az őr, állával a fényképész felé bökve.

– Ne marhulj! – szólt rá a kardos, miközben a fényképész lesújtó pillantást vetett az őr felé.

– Hát akkor…? – kérdezte az őr tanácstalanul.

– Le kell térdelned! – parancsolta a kardos.

– Nekem? – értetlenkedett a fogoly.

– Naná, majd nekem! – kiabált a kardos. – Nem látszom a filmben. Eltakarsz, mert olyan nagy marha állat vagy a bikafejeddel. – És röhögött. – Persze, ha egy fejjel rövidebb lennél… – és már a hasát fogta. A többiek szintén nevettek.

A fogoly viszont megint remegni kezdett.

– Jó, jó, csak vicc volt – a kardos a könnyeit törölgette. – Térdelj le, semmi rossz nem fog történni.

„Jó kis vicc” – vélte a fogoly. Merőn a kardos szemébe nézett, úgy próbálta kilesni, hogy hazudik-e. De a kardos megzabolázta az arcvonásait, igyekezett megnyerő képet vágni, és mutatta, hogy fordítson hátat neki bátran, és térdeljen. Csak a pupillája tágult ki, de ezt a fogoly nem látta a szemébe sütő naptól.

– A homokba? – húzta az időt a fogoly.

– Ne bosszants. Persze, hogy oda.

A fogoly nem tudott mit tenni, letérdelt. Szaggatottan olvasni kezdte a szöveget, amit a kezébe nyomtak. „Értelmetlen zagyvaság”, gondolta. „És megalázó is.” Minden pillanatban várta, hogy megérezze a háta mögött a penge suhogását. És bár olvasott, mégis sok mindent élesen látott a háttérben. Látta, hogy leszálltak a gólyák, és komótosan keresgélnek az oázis tavában, látta, hogy az őr félve kaparászik a zsebében, nem meri előhúzni az újabb cigarettát, de már gyötri a nikotinéhség, hallotta, ahogy a fényképész nagyokat nyel, még a nyelvét is kidugja az összpontosítástól, hogy minél jobb legyen a felvétel, és az objektív lencséjében látta, ahogy a nap fénye megcsillan a kardos pengéjén. Végem van, gondolta. Ekkor mászott be a skorpió a kardos nadrágszárába.

 

Összhang 5.

A skorpió tudta, miért van itt. Először is azért, mert itt lakott. A sivatag volt a hazája, de ő ezt a kis homokdombot szerette, a kőfal mellett. A fal nem tudni, mióta állt itt, talán még a hajdani piramisépítők hagyták ezen a vidéken, talán mások. A skorpió nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Őt csak az érdekelte, hogy a fal a nyári hőségben árnyékot adott, estére viszont kellőképpen felmelegedett, hogy a tövébe húzódva ne érezze a hirtelen érkező és dermesztő hideget. A skorpió már sok száz éve itt élt, és rengeteg embert látott. Az emberek hol hadakoztak és kirabolták egymást, hol békésen eszegettek a fal tövében. Egyszer még szeretkeztek is. Az állatnak tetszett, amit látott, nem bántotta őket. Alapjában véve ritkán bántotta az embereket, nem volt dolga velük. Az ember túl nagy volt zsákmánynak, és a mérgéből is sok elpocsékolódott volna. Csak a cipőjükbe szeretett bemászni, néha, ha éjszakára lerúgták magukról, ő meg még mindig fázott itt, a meleget sugárzó fal tövében. Reggel igyekezett még idejében kimászni, mert azt megtapasztalta, hogy az emberek ezt a jó meleg izét ilyenkor valamiért a lábukra húzzák, és félő, hogy agyontapossák őt, akkor pedig mégiscsak szúrnia kell. Nem értette, hogy miért pont reggel veszik fel a cipőt, amikor már kezd átmelegedni a homok, és nincs szükség ilyen pótszerekre.

A skorpió filozofikus hajlamú állat volt, szeretett eltűnődni nehéz problémákon, még akkor is, ha tudta, hogy a lét nagy kérdéseit úgysem tudja megválaszolni senki. Néha évekig nem evett, behúzódott egy kis repedésbe a falban, meditált.

Egyszer, sok évvel ezelőtt egy különös, zöld skorpió érkezett ide, és némi ollócsattogtatás után szóba elegyedtek egymással. A messziről jött idegen elmesélte, hogy az ő földjén buján zöldell a növényzet, és a világmindenség kérdéseit tudós skorpiók kutatják.

„És mire jutottatok?”, kérdezte az itteni skorpió. Az idegen egyik ollójával megvakarta a hátát.

„Ez minden?”, kérdezte ő újból, mert a hátvakarás azt jelentette, hogy azok a távoli rokonok sem tudják.

„Azért nem egészen”, felelte a másik. „Egy biztos” – kezdett hosszabb elmélkedésbe az ollóit csattogtatva – „hogy körforgás van, és még Brahma sem él örökké.”

Ebben aztán megnyugodtak mind a ketten. Szárított egeret vacsoráztak. A zöld idegen másnap búcsút intett, és elsiklott a közeli oázis felé.

Utána évekig nem jött senki. Pedig ez a Brahma nem hagyta nyugodni, szívesen beszélgetett volna róla valakivel. Mert a helyi istenekről már hallott, az arra járó emberek gyakran emlegették őket, de Brahmát soha.

Ezért is örült annyira, amikor ketten érkeztek egy hajnalon. Hamar átlátta, hogy az egyikőjük fogoly, a másik meg őrzi. A fogoly ember értelmesebbnek tűnt, intellektuális arca volt. Ő biztosan tudja, hogy ki volt Brahma, gondolta a skorpió, ám az emberek egészen másról beszélgettek, sőt az őr egyszer még meg is ütötte a foglyot.

Ez végképp nem tetszett neki, és önkéntelenül megindult az őr felé. „Takarékoskodnom kell a mérgemmel”, jutott mindjárt az eszébe, és megállt.

De aztán újabb emberek jöttek. Az egyik furcsa és hideg valamivel a kezében, amihez hasonlót az állat soha nem látott.

„Még az öregapám sem”, gondolta, és tovább mászott a homokban, de a furcsa tárgyat tartó ember lába épp az útjába esett.

„Most megmásszam, vagy ne?”, tépelődött, de akkor az ember odébb lépett, mert a másik, aki egy még hidegebb valamit lóbált, rászólt, hogy menjen arrébb.

„Ő lehet a főnök”, vélte a skorpió, és megindult feléje. Rosszat sejtett. Úgy gondolta, hogy a hosszú és éles dolgot emelgető ember roppant csúfságra készül a fogoly ellen, akitől, ha életben maradna, esetleg megtudhatná Brahma és a világegyetem titkát. És akármennyire is sajnálta a mérgét, bemászott az ember nadrágjába.

Előzmények:

https://irodalmijelen.hu/2019-szep-23-1744/osszhang-2-3

https://irodalmijelen.hu/2017-jul-4-1512/osszhang-gaspar-ferenc-irasa