Ne félj a magánytól!

„A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak” – írja Hamvas Béla, aki jó „barátságban” volt saját magával, nem félt a magánytól, az elmélkedéstől. Ha félünk önmagunktól, nehezen éljük meg azokat a perceket, amelyeket egyedül kell tölteni, nyomasztó, kétségbeejtő pár óra magány is, inkább üres beszélgetéseket keresünk, csak ne kelljen figyelni a belső dolgainkra, a lélekre, a mélyebb gondolatokra, az érzelmi világunkra.
Minden embernek szüksége lenne napi egy óra magányra, amikor csak saját magával foglalkozik, imádkozik, verset olvas, klasszikus zenét hallgat, meditál, sétál, kocog a természetben. A feltöltődés a lelki egyensúly elengedhetetlen tartozéka.
„A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra – és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten” – szintén Hamvas írja. A magány szürke és nyomasztó is lehet, nehéz elviselni az ólomsúlyú némaságot, de ha megbarátkozunk vele, előbb-utóbb megszelídül, kinyílnak a kapuk, válaszokat kapunk, és Istenhez is közelebb kerülünk.
Ne feledjük, nemcsak szörnyű világjárvány, nagyböjt is van. A számvetés, a lemondás, a csend ideje ez.
Sokan a baráti találkozások, lefújt kirándulások miatt csüggednek, mások a gazdaságot féltik, a halálfélelem talán kevésbé erős, különben nem lenne tele a sajtó bolt előtt sorban állók fényképeivel.
Megannyi múzeum ajánlja fel az online tárlatlátogatás lehetőségét, irodalmi lapok portáljait lehet böngészni, remek színházi előadásokat nézni, értékes filmeket letölteni, könyvespolcunkon sok fontos és el nem olvasott könyv, újraolvasásra váró klasszikus regény, verseskötet porosodik, hitünket is gyakorolhatjuk, a templomból misét közvetítenek.
Mégis félünk kicsit egyedül maradni. Valósággal rettegünk attól, ha lehalkítjuk a zajt, elcsitítjuk a lármát, megszólalhat belső hangunk, hirtelen sóvárogni fogunk a szeretetre, az ölelésre, a lelki tisztaságra, a békére, rádöbbenünk, hogy rengeteg felesleges dolgot halmozunk fel magunk köré, tárgyakat, élvezeti cikkeket, amelyekre nincs is szükségünk, és szabad időnk nagy részét olyan pótcselekvéssel töltjük, ami valójában nem tesz boldoggá.
Nem tudunk lemondani a megszokott életformánkról, kifosztjuk az áruházak polcait, észvesztve fertőtlenítjük a lakást, a híreket bújjuk, utáljuk a köhögő szomszédunkat, de nem kérdeznénk meg, mire van szüksége, és nem tesszük le az ajtója elé a bevásárlást, hogyha netán beteg, ne kelljen kimozdulnia a házból.
Közben Isten mindenhol ott van, megjelenik a narancssárgán pompázó alkonyatban, a rügyező fákban, a légszennyeződéstől mentes város türkizkék egén, a csillagos tavaszi estékben, a szerelemben, az ölelésben, gyermekeink csínytevésében. Minden létezőben jelen van, csak arra vár, hogy észrevegyük. Ez a nehéz időszak lecke, feladat, megtanít jobban figyelni belső békénkre, hogy értékeljük, amink van, és mondjunk le arról, amire igazából nincs szükségünk, fölösleges szokásokról, túlzásba vitt munkáról, egészségtelen szórakozásról, hiábavaló, üres beszélgetésekről.
A járvány elteltével talán egy jobb világra ébredünk, tisztább éggel, levegővel, vízzel, több emberséggel, szeretettel és odafigyeléssel.