Nevében él az ember

A hívás kicsengett, s a város fölötti Mecsek Szálló egyik szobájában felvették a kagylót. „Tessék, Déry Tibor” – mondta a hang. 1970-et írtunk, a Dunántúli Napló munkatársa voltam, s interjút szerettem volna készíteni a pécsi filmszemlére érkezett íróval, aki a Makk Károly rendezte Szerelem című film alapjául szolgáló két novella szerzője volt.  A film ősbemutatójára a filmszemlén került sor (aztán a következő évben, Cannes-ban a zsűri díját kapta meg, s a két főszereplő is elismerést). A történet főhőse (Darvas Iván játszotta, s mindenki tudta: életrajzi „beszüremkedésekkel”) az ötvenes évek elején a börtönből tér haza, ám a közönség finom jelekből és az atmoszférából inkább egy ötvenhat után szabaduló ember alakját vette ki.

Bemutatkoztam, előadtam kérésemet, s az élő klasszikus nagyon kedvesen nyomban elutasított. Valami olyasmire emlékszem, hogy „idős ember vagyok már, nem adok interjúkat”. Bár akkor nekem az jutott eszembe, hogy évekkel előtte az író börtönből szabadulása után több nyugati lapnak is beszélt változatlan baloldali elköteleződéséről meg egyebekről, de az őt körülvevő világot már nem illette kritikával. A művek, persze, más eset.

Akkor nem gondolkodhattam el azon, hogy nevem hallatán bármi is eszébe jutott-e. Nem, mert akkor még nem olvastam a Felelet című regényét, bár a híres-hírhedt Felelet-vitát, a kulturális dirigens Révai József feddő megszólalásával jól ismertem, ugyanis pár évvel előtte más témájú egyetemi szakdolgozatomhoz az ötvenes évek irodalmi életének belviszonyait is fel kellett derítenem. A Feleletet majdan csak jóval a belőle készült tévéfilmsorozat sugárzása után olvastam el. Tehát a regényben szerepel „Maravkó elvtárs”, az illegális kommunista mozgalom szimpatikus alakja, akinél a tiltott kiadványokat helyezik el a társai. A „v” betű s nevemben az „f” különbségétől most tekintsünk el, hiszen életem során több tucatszor előfordult, hogy magát – nyilván joggal – műveltnek tekintő hivatalnok a bediktálás után „f” helyett rögtön „v”-t írt, tulajdonképpen jó érzékkel, bár a kiejtésbeli zöngétlenedésről nem voltak nyelvészeti ismeretei.

Kíváncsiságomat, hogy Déry vajon mikor, milyen körből szerezhette figurájának a különös, ritka nevet, tovább erősítette az, hogy a Magyar Nemzetnél töltött két évtizedem során az ismeretlenségből különböző témájú, hosszú levelekkel keresett fel egy nálam idősebb, némileg kisiklatott pályájú, kispesti illetőségű újságíró kolléga, aki mellékesen, de többször azt tudakolta, nincs-e rokonom az enyémmel egyező névvel, s „nyilvánvalóan jó állásban”. Az utóbbi utalás nemegyszer előfordult a leveleiben. Nos, távoli, akkor már nem élő kispesti rokon éppenséggel akadt, de „állása” több évtizedig az egyik patinás ottani nagyüzemben volt, nagyon kemény fizikai munkán. A betegséget is, amely elvitte, ennek során szerezte. A kolléga feltehetően valamilyen munkásmozgalmilag kiérdemelt állásra próbált rákérdezni. Ilyennel nem szolgálhattam, saját felmenőim között szintén nem, akiknek a munkához igen, a mozgalomhoz nem volt közük.

A Déry-filológiát valószínűleg már nem tudom kiegészíteni a Maravkó név eredetét illetően, előfordult-e valakinél az író múltbeli kapcsolataiban. A sajátomról viszont némi etimológiai eszmefuttatást azért tehetek. Ennek hitelességét egyébként még egyetemista koromban a magyar nyelvi tanszék egyik, névetimológiával foglalkozó könyvtárosa is valószínűsítette. Nos, a szótőben minden bizonnyal az ismert földrajzi név, Morava szerepel. A Moravuku alak az onnan származót, odavalót jelenthette, tehát a Felvidékre, őseim szülőföldjére érkezettet, vagy már eleve ott élőt jelölhette. Itt nincs mód a fonetika különleges írásjeleinek használatára, így kiegészítő magyarázatokkal kell élnem. Az idézett változatban az „u”-k ún. redukált hangok, ezek közül az idők során az első elsorvadt s kihullt a szóból, ami után a rákövetkező „k” hatására a „v” zöngétlenedett, amit később az írás is követhetett, így lett belőle „f”. A szóvégi „u” viszont megnyúlt, s a magyar „-kó” kicsinyítő, becéző képzőre hajazó alakot vett fel (vagy eleve annak szánták). A szó eleji „o” nyíltabbá vált, s lett „a”. Hát ennyit a nyelvészeti bennfentességről.

A név, amelyet az ember visel, mitikus jelentőségű, mondhatni szent. A Bibliában az Úr a nevét firtató Mózesnek ezt válaszolja: „Vagyok, aki vagyok.” Majd pedig meghagyja, miként nevezze őt népe előtt. S a latin mondás szerint: „Nomen est omen” – azaz a név intő jel, előjel is. A rejtőzködés magyar nagymesterét, Anonymust (Névtelen) a Gesta Hungarorum így jelöli meg: „P. dictus magister” – „a mesternek mondott P”. P. jegyző kilétét tudós szerzők próbálták azonosítani. A szegény, gyermek József Attila öcsödi nevelőszüleitől a Pista nevet kapta. A költő felnőttként írta meg, hogy akkor, kisfiúként úgy érezte, a létezését vonják kétségbe az eredeti név megvonásával.

Irodalomba iparkodásom kezdetén többen javasolták, magyarosítsak valamilyen könnyebb névre. Mindegyik szóba jöhető sutának tetszett előttem. Meg visszatartott valamilyen hűtlenségi érzés: elárulnám az 1848-49-es szabadságharc alatt a felvidéki harcokban részt vevő valódi és névrokonaimat. Meg 1914-ben, az első világháború első évében, az őszi nagy orosz offenzíva során elesett, s így soha meg nem ismert nagyapámat. Meg apámat, aki három országban, legalább kilenc egymást váltó politikai rendszerben kényszerűségből többször kezdett újra életet magyarként.

Hát ennyit az előjel hatalmáról – mondhatnám, a több évszázados folyamatról. Így mostanra: nomen est – ámen.