Pócsmegyer, tizenkilenc augusztus huszonöt, vasárnap.

Ha az emberek ismernék a hálát, nem ismernék a depressziót. Gyula mondta ezt a bölcsességet a hajóban. Panka jött rá, hogy Gyula. Volt rajta egy kengurus póló, a kenguru alatt egy halványan olvasható név, Gyula. Valószínűleg a sok mosástól halványodott el a név.

Esztendők óta terveztük, hogy eljutunk Zebegénybe. Most végre sikerült. Surányban hagytuk a kocsit, a kishajóval átmentünk Gödre, ott pedig vonatra szálltunk.

Zebegényben láttunk három kápolnát. Az egyiket sziklába vájták a remeték. A másikat a halott isten tiszteletére emelték.

 

Pócsmegyer, tizenkilenc augusztus huszonnégy, szombat.

A film előtt nyolcszor kondult a második harang. A nőnek tökéletes teste van. A férfinak tökéletes bűntudata.

Ma elmentünk Zebegénybe. Emlékszem, amikor Róderburg Leó atya elmesélte, hogy Zebegény onnan kapta a nevét, hogy See begin, hogy itt kezdődik a tenger. Valami honfoglaló svábok mondták ezt, akik Noé bárkáján érkeztek. Persze ők azt hitték, hogy ez már a Fekete-tenger, nem pedig a fehér.

Valaki a csoportból megkérdezte a sánta sekrestyéstől, hogy miért kondult négy órakor nyolcszor a harang. A férfi tudta a választ.

 

Pócsmegyer, tizenkilenc május huszonhét, hétfő.

Anyósom tegnap áthozta a kismacskákat. A Jézus szó ragozott alakjai című könyv, amit most olvasol, meghozta számomra a hírnevet és a megbecsülést. Az érte kapott honoráriumból házat vásároltam Firenzében. Dante sírjához közel összefacsarodott egy juhar egy kőrissel.

Az olvasók leveleiből az derült ki, hogy éppen ez a rész, amit most olvasol, tetszett nekik a leginkább. Persze, hiszen a kismacskákat mindenki szereti.

Lehet, hogy a valóság azonos a pokollal. Huszonkettedikén értem Heltai naplójának a végére. Szabó Lőrinc nem beszélt németül.

 

Pócsmegyer, tizennyolc július hat, péntek.

Gyermekkorom másik jelentős tanáregyénisége Szabó Gyöngyi volt, az osztályfőnökünk. Ő tanította két éven keresztül a matematikát. Nem múlt el óra, hogy ne írtunk volna röpdolgozatot. A két év során mindössze kétszer fordult elő, hogy nem javította ki ezeket a röpdolgozatokat mindjárt a következő órára.

Gyöngyi férje volt Tibi bácsi. Gyöngyi a ballagás után felajánlotta, hogy tegeződjünk. Tibi bácsi szintén matematikát tanított. Ő mondta egyszer, hogy a mi munkánk tulajdonképpen a szeretet. Ezen sokat gondolkodtam.

 

Pócsmegyer, tizennyolc július kilenc, hétfő.

A szeretet türelmes, írja Pál apostol. Lehet, hogy naiv vagyok, de szerintem a jó pedagógus türelmes. Ha nem volna hiábavalóság rangsorolni az erényeket, azt mondanám, legfontosabb a türelem.

Persze meg kell teremteni a türelem fiziológiai és pszichológiai hátterét. Üres hassal nem lehet filozofálni, tartja a mondás. Égni kell annak, aki gyújtani akar, mondja a költő.

A türelem rózsát terem, mi pedig, a pedagógia kertészei, felelősséggel tartozunk a ránk bízott bimbókért.

Tanítani csak boldogan lehet.

    

 

 

Pócsmegyer, tizennyolc augusztus nyolc, szerda.

Minden második érzés fáj, mint agyban a vérzés. Ez a második hexameter. Nem különösebben eredeti, ám elbűvölően érzékeny.

Eszter mondta, hogy Angliában vagy Amerikában kezdte el valaki a hatszavas történeteket, mert Eszter időnként utánaolvas a dolgoknak az interneten. Ez is csak egy forma. Olyan, mint a haiku. Eszternek is a haiku jutott eszébe, mert Eszter időnként ugyanarra a dologra gondol, amire én. Soha nem lesz negyedik gyermekünk. Például. Ez is kiüresedhet, mint minden forma, mint az anyaméh, mint az üresség maga.

 

Barna téved, pedig igaza van.

Bármennyire hízelgő rám nézve, hogy szövege egyetlen (értő) olvasójának engem tekint, természetesen ez nem így van. Az a Levente, akire gondol, nem én vagyok. Az a Levente egy ideális olvasó, tehát nem azonos velem, így Barna szövegének egyetlen (értő) olvasója a Barna képzeletében létező Levente. Mivel pedig a Barna képzeletében létező Levente a Barna képzeletének a terméke, a Barna képzelete pedig mégiscsak a Barnáé, megállapíthatjuk, hogy Barna szövegének egyetlen (értő) olvasója maga a szerző.

Persze ez mindig is így volt, az ember magának ír. Ha társaságra vágyom, egyedül maradok.

Iskolánkban egy évben kétszer van papírgyűjtés, ősszel és tavasszal. A Négykezes regényhez pedig úgy jutottam, hogy Dezső szólt. Levente, gyere, van itt egy csomó könyv, a papírgyűjtésre hozták, válogass.

Dezső rendes ember, pedig tornatanár.

Dérytől soha semmit nem olvastam.

Amikor Panka született, Fekete István regényét olvastam, A koppányi aga testamentumát. De rosszul emlékszem. A Tüskevár volt, amit akkor olvastam. Amikor Lócika született, Örkény István regényét olvastam, a Macskajátékot.

Fekete is István, Örkény is István. A Fekete három szótag, az Örkény két szótag. Az a tervem, hogy amikor Gellértke születik, egy olyan regényt fogok olvasni, aminek az íróját Istvánnak hívják, a családneve pedig csak egy szótag.

Barnának igaza van, nem ér semmit az irodalom. 

 

Szilveszter mondta, hogy olvassam el a Tonio Krögert, de én kamasz voltam éppen, dacos. Mondtam, hogy majd elolvasom, de most éppen valami mást olvasok.

Szilveszter magányos volt, azt hiszem. Egyszer behívott a szobájába, és felolvasta nekem Heidegger tanulmányát Hölderlinről (és költőien lakozik az ember), mert azt hitte, okos vagyok.

Abban az évben szentelték, amikor érettségiztünk. Nagymamám falujából származott. Elmentünk a szentelésre délelőtt, és a primíciára délután. Emlékszem, Thomas Mann regényét olvastam, Egy szélhámos vallomásai.

Akkor találkoztam vele utoljára, amikor novícius voltam. Kérdezte, miért hagytam ott az egyetemet, miért léptem be a rendbe, jöttek a vizsgák, feleltem félig viccesen.

Csak rövid ideig voltam novícius. Februárban már Váradon voltam. Minden este ministráltam.

Egyik mise előtt a sekrestyében mondta valaki, hogy Szilveszter megnősült. Hová bújjak el, nekem már nincsenek vizsgáim. Utánaszámoltam, nem telt el egy teljes év a szentelése óta.

Úgy éreztem, én vagyok a hibás, ha elolvastam volna a Tonio Krögert, a hiúság dacára, pap maradt volna mindörökké, Melkizedek rendje szerint.

Szeptemberben visszamentem az egyetemre. Elolvastam a Tonio Krögert. Állok az üvegablaknál. Nézem a táncoló párokat. Nem tartozom közéjük.

 

Barna mondta egyszer, hogy a legjobb könyv, amit valaha olvasott, a Moszkva-Petuski. Ideadta. Elolvastam. Nem tetszett.

A legjobb könyv, amit valaha olvastam, Cioran naplója, a Füzetek. Egyszer talán majd odaadom Barnának. Barna talán majd elolvassa. Nem fog neki tetszeni biztosan.

A legemlékezetesebb rész a Moszkva-Petuskiból, amikor Goethe titkos tanácsosról mesél az elbeszélő. Goethe titkos tanácsos (állítólag) soha nem ivott, ám a szereplőit folyton itatta.

Déry Goethére hasonlít. Erre sem emlékszem. Barna Pálóczi Horváth Ádámot kutatja, Örkény Pálóczi Horváth Ádám valamelyik Balatonról szóló költeményét idézi a kézirat végén, ezért is adtam Barnának a könyvet. Barna visszaadta.

Minek foglalkoznánk folyton az irodalommal? Vasárnap a surányi játszótérre vittem a gyerekeket.

Panka szerint a csúszda beteg volt. Meg kellett simogatni, attól gyógyult meg. Lócika papucsa volt a játszótér-doktor. Amihez a papucs hozzáért, az a beteg játék meggyógyult.

Nem olvastam Tolsztojt. Nem olvastam Dosztojevszkijt. Nem olvasok oroszul. Hessét Thomas Mann ajánlotta az Irodalmi Nobel-díj Bizottság figyelmébe. Nem olvastam Hessét. Nem olvasok Thomas Mannt. Nem olvasok németül.

A legjobb könyv, amit tavaly olvastam, Dümmerth Dezső kiváló munkája, Az Anjou-ház nyomában. Celesztint Bonifác követte a pápai trónon. Mindkét név három szótagból áll.

 

Brigitta mondta, hogy film készült az Anna Kareninából (Tom Stoppard írta a forgatókönyvet, ezt már én mondtam), ám mielőtt megnézné a filmet, el szeretné olvasni a könyvet. Kölcsönadtam. Elolvasta. Bizonyos részeket átugrott. Azokat a részeket ugrotta át, amik Annáról szólnak. Aztán később, mielőtt a könyvet visszaadta, az átugrott részeket is elolvasta.

Barna szövegében latin betűk váltakoznak arab számokkal, én ezt nem szeretem. Ezért nálam így: Ötödik Celesztint Nyolcadik Bonifác váltotta a pápai trónon. Bonifác neve jótevőt jelent, ám kortársai Malfatiusnak nevezték.

Brigitta nyolcadikos (volt, amikor az Anna Kareninát olvasta), az ilyen tanítványokat szoktuk szeretni.

Tolsztoj nem kapott Nobel-díjat, én még kaphatok.

Veled beszélek, ha magányra vágyom.

Nem ér semmit az irodalom.

Ám ezzel is úgy vagyok, mint Iggy Pop és Tom Waits Jim Jarmusch filmjében (Kávé és cigaretta), amikor egy kocsmában találkoznak, és találnak az asztalon egy csomag cigarettát. Dohányzol? Leszoktam. Én is. Akkor gyújtsunk rá.

Az idegen nevekkel vigyázni kell.

Barna említi, hogy három könyvet adtam neki, mindháromhoz Dezső révén jutottam. Az egyik a Négykezes regény, ennek apropóján írt Barna tizenegy oldalt. A másik kettő: Ödön von Horváth Hogy lettem én néger című regénye és Mándy Ivántól A Trafik. Ez A Trafik most, a nemzeti dohányboltok idején, lehetne akár aktuális is.

Amikor Barna a pesszimista-öngyilkos irodalom lehetőségeiről ír, John Barth regénye jutott eszembe, Az Úszó Opera. Esztertől kaptam születésnapomra. Szörnyű volt. A narrátor öngyilkos akar lenni, ám ez mégse sikerül neki.

Valaki másnak azonban, akivel az élet értelmetlenségéről beszélget, sikerülni fog.

Az élet értelme, hogy megpróbálunk értelmet adni annak, aminek semmi értelme, írja Cioran. Megpróbáltam úgy élni, hogy ne tegyek különbséget élet és halál között. Nem sikerült. Ezt is ő írja.

Örkény és Déry regénykísérlete unalmas. Örkény le is írja az elején, hogy csak egyszer kísérelt meg olyan könyvet olvasni, amit többen írtak (négy francia), ám unalmasnak találta szerfölött.

Esztertől egyszer kaptam egy regényt. Tizenöt kortárs regényíró írta. Unalmas volt.

Pilinszky szerint a nagy művek unalmasak.

Olykor megkísért a gondolat, hogy vidám könyveket kellene olvasni. Nem rég elolvastam a Három ember egy csónakban című regényt. Jókat hallottam róla. Abban bíztam, hogy vicces lesz.

Az angol humor klasszikusai, állt nagybetűkkel a borítón. Ehhez képest a tizenkilenc fejezetből csak a tizenhetedik ért valamit. Igen, az vicces volt, a többi azonban untatott. Pedig a könyvet csak egy ember írta.

Mikszáthtól is olvastam néhány vidám novellát, azok csakugyan vidámak voltak.

Csak magyar szerzőket lenne szabad olvasni, néha ezt gondolom.

A versekkel az a baj, hogy nincs testük, nem lehet birtokolni őket.

 

Barna szövege nyugtalanít. Úgy kellene írni, mintha nem lenne fontos.

Barna szövege tizenegy oldal. A Koportos tizenegy fejezet. Kafkának van egy novellája, Tizenegy fiam, ez a címe.

A tizenegy prímszám. Csak önmagával osztható. Meg eggyel.

Petrarca szonettjeinek egy-egy sora tizenegy szótag.

A tizenkettő a tökéletesség szimbóluma. Osztható kettővel, hárommal, néggyel és hattal. A tizenegy egy híján tizenkettő. Majdnem tökéletes.

Egyedül Sánta Ferencnél éreztem, hogy az írásnak tétje van. Mert az ember vagy jó, vagy nem az. Aki majdnem jó, az rossz.

Persze minden mondatom megkérdőjelezhető, önmagam számára is, hiszen például a Koportosnál is éreztem, hogy a szövegnek tétje van. Az ember jó akar lenni, de a körülmények nem engedik. Az ember olyan valami, amit le kell győzni.

Assisi Szent Ferenc felismerése, hogy az ember maga is csak körülmény.

Valahányszor megkérdezik apámtól, hogy van, azt szokta válaszolni, hogy a körülményekhez képest jól.

Barnának igaza van. Az irodalomnak nincs semmi értelme. Hiszen, ha volna, megváltoznánk egy-egy könyv elolvasásakor. Hiszen megváltozunk. Elolvasod a Káma-Szútrát, és rájössz, hogy nem a szexről szól.

 

Levente téved. Nincs igaza.

Téved, hiszen a kedvenc könyvem nem a Moszkva – Petuski (igen, így írják helyesen, Moszkva, szóköz, kötőjel, szóköz, Petuski), hanem az, amelyiket még nem olvastam el, hiszen még meg sem írtam.

Ez így nem lesz jó, kezdjük elölről.

Levente téved, jóllehet igaza van.

Téved, hiszen már évek óta nem a Moszkva – Petuski a kedvenc könyvem. Igen, a címet így írják helyesen: Moszkva, szóköz, kötőjel, szóköz, Petuski. Ám mégiscsak igaza van, hiszen volt idő, amikor a kedvenc könyvem volt, vagy legalább is azt gondoltam, hogy a kedvenc könyvem, ha pedig azt gondoltam, bizonnyal az is volt.

Talán már Leventének sem a Füzetek a kedvence. Levente azt írja, hogy kedvenc olvasmánya a Füzetek Ciorantól. Talán jobb lenne az előző két mondatot felcserélni. Nem tudom, Levente tudja-e, hogy a Füzeteket az a Réz Pál fordította, aki Örkénynek és Dérynek az előleget vitte.

Megjegyzés, első, a Balatonhoz.

Megjegyzés, második, a magam számára.

Megjegyzés, harmadik, meg kéne kérdezni.

Megjegyzés, negyedik, mármint Leventét.

Megjegyzés, ötödik, nem, úgy sem lenne jobb.

Természetesen engem is be lehet csapni, de most (sem) sikerült. Hogy mire is gondolok? Levente megpróbált úgy írni egy szöveget, mintha én írtam volna azt, megpróbálta elhitetni az olvasóval, hogy a szöveg szerzője nem ő, ő csak egy név (ürügy, körülmény) a szövegben, ám azzal nem számolt, hogy időnként én is olvasó vagyok.

 

Barna szövege hidegen hagy. Ez persze nincs teljesen így.

Barna azt írja, hogy valamikor januárban járt nálunk. Nincs okom kételkedni a dátumot illetőleg. Akkor adtam neki a Négykezes regényt.

Egészen pontosan július tizenhatodikán, egy keddi napon, adta vissza Barna a félig olvasott könyvet tizenegy gépelt oldal kíséretében.

Első kitérő. Azt írom, tizenegy gépelt oldal kíséretében, de ez félrevezető. Az olvasó még azt találja hinni, hogy Barna írógép segedelmével vetette tizenegy oldalra gondolatait, mint Jónás prófétát a cet. Pedig nem így van. Helyesebb, ha tizenegy nyomtatott oldalról beszélek, mert próza az, amit kinyomtatnak.

Ezt megelőzően felhívott telefonon, elkérte a címemet, mondta, hogy küldeni akar valamit. Ekkor jeleztem neki, hogy hamarosan feltűnünk abban a városban, ahol él, ne költsön bélyegre.

Július huszadikán, szombaton, érkeztünk haza. Másnap, július huszonegyedikén, vasárnap este, olvastam el Barna szövegét. Azóta nyugtalan vagyok.

Leghelyesebb, ha úgy írok, hogy tudomást sem veszek erről a tizenegy oldalról.

Második kitérő. Ha volt első kitérő, az olvasó elvárja, hogy legyen második is.

Folyamatosan úgy érzem, hogy van itt valaki, aki be akar jönni. A kapu látható, a kutya is látható, ám az a valaki láthatatlan.

Barna ugyanazt írja a filmekről, amit Spiró. A különbség csak annyi, hogy nem Barna dedikált a Vörösmarty téren.

 

János, mielőtt a haját levágta, írt néhány szöveget, amikben benne vagyok.

Az egyikben szerepel egy Levente nevű alak, aki Roland Barthes A szöveg öröme című örömszövegét olvassa, miközben attól retteg, hogy valaki (talán egy nőnemű lény) kasztrálni akarja.

Egy másikban szintén szerepel egy Levente nevű figura, aki Nobel-díjat kap (irodalmit), ám ebből mit sem ért, annyit fog fel csupán, hogy a hatalmas mennyiségű pénzből rengeteg ukrán zárjegyes cigarettát lehet vásárolni.

Barnának is van egy szövege, amiben a János nevű szereplőnek van egy sérült testvére, akit intézetben ápolnak, János időnként meglátogatja. Azért volt félelmetes olvasni, mert eszembe idézte Jánost, aki azt mesélte annak idején, hogy polgári szolgálatosként egy intézetben dolgozott, ahol sérülteket ápoltak. Amennyire én tudom, János nem mesélt erről Barnának.

Prózámra (ha van) János és Barna volt a legnagyobb hatással. A dolog pikantériája, hogy nekem előbb jelent meg önálló kötetem, mint nekik. Bocs.

Barna említi Majoros Csabát is. Véletlenül olvastam a kötetét. A közepe tetszett. Az eleje nem. A vége jobban tetszett, mint a közepe. Az elejéből és a végéből hiányzott az őszinteség.

Az a tervem, mivel tehetségtelen vagyok, de a számokat szeretem, hogy írok tizenegy oldalt, a Négykezes regény kíséretében ánégyes borítékba csúsztatom, elküldöm Barnának, majd várakozom.

Előtte persze felhívom telefonon.

 

Barna szerint nem tesz jót egy szövegnek a kapkodás. Az élet is szöveg. A létezést sérti a kapkodás. Persze valamiképp a kapkodás maga is létező. Létezővé teszi az, aki kapkod a szövegben.

Csütörtökön Kapolcsra utazom. Egyszer már jártam ott. Varga Zolival egy patak partján töltöttük az éjszakát. Különös patak volt, mondhatom. Száraz időben sok volt benne a víz, amikor azonban esett, éppen csak csordogált.

Akkor még mindketten dohányoztunk. Ma már csak én.

Meg kell küzdeni a terjedelemmel.

Ha hinnék abban, hogy értelmes dolog az irodalom, átírnám ezt a szöveget. Amikor azt írom, átírnám ezt a szöveget, egy másik szövegre gondolok. Persze úgy vagyok, mint Schopenhauer, kételkedem a dalban, ebéd után mégis fuvolázom. Azt hiszem, Schopenhauer arra várt, hogy valaki vagy valami majd kívülről oldja a pesszimizmusát.

Schopenhauer tehát idealista volt, bár messze nem az ideális idealista.

Le kell számolnom Barna szövegével. Nem foglalkozni vele, ez az egyetlen feladat.

Ha gyöngy vagyok a víz alatt, de nem tudják, hogy létezem, akkor nem is létezem. Ez nem így van, hiszen létezem, csak a többi létező számára (például kapkodás) nem vagyok. Nem vagyok számukra való. Ha tudomást szereznének létezésemről, lehetnék.

Olyan ez, mint Atlantisz szobrainak az esete.

A műalkotás befogadása, ezt a tételt húztam esztétikából. A műalkotás befogadásához szükség van műalkotásra és befogadóra.

Berkeley szerint isten minden pillanatban érzékeli a világot, Atlantisz elsüllyedt szobrait is. Ha más nem, isten tehát, aki teremtette az alkotót, érzékeli a számunkra nem létező alkotásokat is.

Minden szöveg feltételez egy olvasót. A Füzeteket Cioran fiókjában találták meg halála után. Á détrouir, ez szerepelt egy cetlin, megsemmisíteni, ám ha valóban azt szerette volna, hogy annak a szövegnek ne legyen olvasója (csak az isten, akinek létezésében kételkedett, valahányszor nem Bach zenéjét hallgatta), akkor a tűzre veti.

Cioran is a szövegen kívül kereste a megoldást.

 

Sándor talán a legbölcsebb lator. Ahelyett, hogy írna, megpróbál halat fogni. Péter jut eszembe, aki a hal szájában sztáterre lel. A költők mind hazudnak. Sándor is költő.

Csütörtök van. Kapolcsra készülök. Kiszorultunk a végtelenből. Ej, de szépen hangzik, ejsze versbe kévánkozik. Minden szó egy-egy kopogó fájdalom. Minden mondat izzó seb a papíron.

Egy négykezes regény tanulságos története, ez a teljes cím. Egy, mert nem több, nem is kevesebb, már ha a számokat tekintjük, szigorúan csak a számok birodalmát. Négykezes, mert ketten írják, két embernek pedig négy keze van, általában. Regény, mert fejezetekre tagolódik. Története, mert befejezetlen, mint a mondat. A tanulság pedig az unalom.

Sándor nevűt ismertem többet is. Az egyik pap lett. A másik is. A harmadik halott. Az egyik azt mondta, reneszánsz.

Reneszánszát éli most a reneszánsz. Elég, ha Renátára gondolok. Barna szövegével nem foglalkozom. Ezt a mondatot ismétlem szüntelen.

Halottat s papot ne szeress, ezt írtam egykoron, halott papot pláne ne. Nagyváradon születtem. A szomszéd asztalnál Nagyváradról beszélgetnek. Kedvem lenne nekem is bekapcsolódni, kikapcsolódni, lekapcsolódni.

Görömbei mesélt egyszer egy regényről, Erdélyben írta valaki, a nevére nem emlékszem. Volt ebben a regényben egy szereplő, akit a cenzúra kihúzott, csak az ujja maradt rajta a villanykapcsolón.

 

Barna írja, hogy tevékenykedni kell időnként a ház körül, megöltem harminc darazsat a padláson.

Délelőtt elhoztunk Ildiéktől két kölyökmacskát. Nem tudom, hogy megmaradnak-e. Eszter felébredt az egyik nyávogására, felkelt, visz egy kis tejet nekik.

A disznószar miatt sok a légy, azokat is gyilkolom. Leteszem egy pillanatra a tollat, lecsapok egy feketét. Nem hal meg teljesen, két ujjal összeroppantom, kukába dobom.

A darazsakat úgy öltem meg, hogy felvittem egy vödörben vizet meg egy kiszuperált fakanalat, a fakanállal a vödörbe vertem a darázsfészkeket, a megfulladni nem akaró darazsakat pedig a fakanál segítségével a vödör műanyag falához nyomkodtam. Semmit nem tudok a darazsakról. Szörnyű, hogy a gyilkos áldozatát nem ismeri. A legnagyobb darázsfészek akkora volt, mint ujjak nélkül a tenyerem.

Balázs megkérdezte tőlünk Kapolcson, hogy mit gondolunk az irodalom társadalom-formáló szerepéről. Tolmácsoltam Barna gondolatát. A beszélgetést csak egy ember kísérte figyelemmel. A végén megvette a kötetem.

Meg akart hívni minket valamire, de először mi hívtuk meg egy fröccsre. Érdekes ember. Üzletember, de érdekli az irodalom társadalom-formáló szerepe, ezért beiratkozott magyar szakra, illetve alapított egy díjat fiatal prózaírók számára.

Remélem, idén Barnának ítélik oda a díjat. Jövőre együtt fogunk felolvasni Kapolcson. Így legalább ketten mondhatnánk el, hogy az irodalomnak semmi értelme.

 

István Tóték címmel kisregényt írt (há nélkül), Barnát is Tóthnak hívják (téhával), Tóth úr pedig (szintén téhával) becsületes könyvkereskedő Debrecenben.

– Anyja neve?  

– Barta Éva, há nélkül.

Volt idő, amikor erre a kérdésre azt feleltem, hogy Barta Éva, téhá nélkül, ám valaki (nagyon okosan) rávilágított, hogy akkor Bara Évának hívnák anyám nevét.

Keresztapám, anyám testvére, Bartha Jóska. Volt egy mási keresztapám is (nem él már), szintén Bartha Jóskának hívták, ez az ember mentette meg apám életét.

Anyám tehát há nélkül írja a nevét, a bátyja pedig téhával. Járt már így más neves család is a történelem során. Ott van például Széchényi esete Széchenyivel, hogy Szécsényiről ne is beszéljünk. De mit is akarok mondani? Semmit. Azt is csak mellékesen.

Nyár elején felraktam a szúnyoghálókat, ám az áru sem tökéletes, és én sem vagyok eléggé ügyes.

Amikor első gyermekem született, Tömörkény Istvánt olvastam. Amikor második gyermekem született, Örkény Istvánt olvastam. Harmadik gyermekem születésekor Kény Istvánt fogok olvasni.

A kiváló grafológus végül úgy döntött, analfabéta lányt vesz feleségül. Loptam. Egyik gyermekem sírását másik gyermekem sírásától megkülönböztetni nem tudom. Saját.

 

Barna szövegét elküldtem néhány idegennek, akiket erősen foglalkoztat az irodalom társadalom-formáló szerepe. Az az igazság, hogy engem már nagyon nyugtalanít ez a szöveg, gondoltam, nyugtalankodjanak ők is egy keveset, esetleg nevessenek, megengedem.

A szöveg először nyugtalanított, mára már azonban idegesít. Nem is annyira a benne foglaltak, hanem inkább a kényszer, amit magamra vettem, hogy válaszolok.

A baj tehát nem az, hogy a szerző felveti egy öngyilkos-pesszimista irodalom lehetőségét, bár nem tartom szerencsésnek, ha valaki írásomat olvasva felköti magát, a probléma azonban mégis az, hogy írni kell.

Igen, a hiba az, amivel nem tudok kibékülni. Valahányszor írok, nem azt írom, amit kigondolok. A gondolatok, amiket betűkre bízok, a le nem írt gondolatokhoz képest szükségképpen elégtelenek.

Hamvas Béla szerint az ember egészen ritkán írja azt, amit akar. Hogyan lehetséges ez? Mit akarok írni? Azt akarom írni, hogy ház, leírom tehát, ház. De miért írtam le? Valóban én voltam az, aki le akarta írni ezt a szót? Nem csupán azért került papírra a ház szó, mert éppen egy házban ülök? Maga a ház akarta volna, hogy leírjam a nevét?

Talán azt akarom megfogalmazni egyetlen mondatban, hogy mit is jelent az, hogy Barna szövege idegesít, de nem találom azokat a szavakat, amikből ezt a mondatot felépíthetném.

 

Ma Tahiban voltunk a hídi vásáron. Lócikával ötször is felültünk a traktorra. Ha rajta múlt volna, le se szállunk. Egyszer Panka is felült.

Tegnap Perőcsényben voltunk, Eszternek volt osztálytalálkozója. Visszafelé beugrottunk Nagybörzsönybe, hogy megnézzük az Árpád-kori román templomot. Először jártam benne. Gyönyörű.

A tahisi vásáron (nyelvészek figyelmébe ajánlom) Endréékkel találkoztunk. Említette, hogy portás lehetne Rómában két hónapig, amúgy orvos, éppen állást keres.

Olvastam egyszer egy könyvet, Áldozati báránycomb, ez volt a címe, tizenhárom detektívtörténetet tartalmazott. Volt benne valami Simenontól is, a címére nem emlékszem. Holnap, míg Eszter a fogorvosnál lesz, elmegyek a gyerekekkel a könyvtárba, kiveszek valamit Simenontól. Ő írta A londoni férfit is, amiből Tarr Béla filmet csinált. Nem láttam.

A címadó novellát Roald Dahl írta, tőle sem olvastam egyebet. Ötletes volt és rövid, ilyeneket kellene írni. Spirónak igaza van, az olvasó (az olvasás révén) könnyen és gyorsan kíván minőségi élményhez jutni.

A mamánál ebédeltünk. Előtte Lócikát be kellett rakni a papa traktorjába. Ki se akart jönni, úgy kellett kihalásznom erőszakkal.

Ma van anyósom hatvannyolcadik születésnapja. Anyósom egy napon született nagymamámmal. Nagymamám ezerkilencszáztizenegy augusztus tizenegyedikén születetett (rosszul mondom, ezerkilencszáztizenhét), és kétezertizenegy decemberében halt meg. Vannak sebek, amiket nem jó kapargatni, Barna érteni fogja ezt a mondatot.

 

Megkérdezem istent, hogy mit olvassak, de isten hallgat. Lehet, hogy rosszul kérdezek.

Megkérdezem istent, hogy mit írjak, de isten hallgat. Lehet, hogy megint rosszul kérdezek.

Van kutyánk, macskánk, disznónk, tyúkunk meg gyerekünk, ismerjük tehát a szar természetét, ráadásul szeptemberben megkezdődik az iskola. (Ez a mondat Levente szövegében található, mindazonáltal, ismervén a szerző finom lelkét, hitelességében kételkednünk kell – Barna megjegyzése.)

Tegnap elzarándokoltunk a Kacsa-szigethez. Eszter gyermekkorában még valóban sziget lehetett. Karinthy Ferenc, aki vele szemben lakott Leányfalun, Pócsmegyeri-szigetként aposztrofálta. A menetrend szerinti hajón mindig bemondták, most Karinthy Ferenc Kossuth-díjas író házához érkeztünk, ha szerencsénk van, megleshetjük, mint zuhanyzik az udvaron.

 Délelőtt az udvaron voltam a gyerekekkel. Bekentem őket naptejjel. (A csillagot is kenjük be naptejjel, nehogy napszúrást kapjon – Panka megjegyzése.)

Eszter a Schubert-ünnepségre készülő plakáton dolgozott. A templomban hangverseny lesz, a kocsmában emléktáblát avatnak, mindenkinek a lelke a szeméig emelkedik.

Zsoltinak ma van a születésnapja. Julika néninek is ma van a születésnapja. Anyósom és Julika néni között tizenegy év van, Julika néni és Zsolti között tizenegy év van, anyósom és Zsolti között huszonkét év a korkülönbség. A tizenegy prímszám, csak eggyel és önmagával osztható.

 

Amikor először találkoztunk, hosszú hajad volt, mint nekem, szakállad volt, mint nekem, és szemüveged volt, mint nekem, illetve te hordtad is. Igen, nekem is volt szemüvegem, bár nem tartott sokáig. Gyermekkorom óta tudom, hogy a jobb szememmel valami gond van. Ha letakarom a jobb szemem, a ballal ugyanúgy látok, mint kettővel, de ha letakarom a bal szemem, a jobbal homályos a kép, tehát a bal szemem a jobb, szoktam mondani viccesen.

Aztán valamikor, már egyetemre jártam, elmentem Váradon szemorvoshoz. Azt mondta, gyermekkoromban kellett volna. Azért felírt egy szemüveget, nekem nagyon tetszett, azt mondta, olvasáshoz, tévézéshez, számítógépezéshez használjam. Először hordtam orrba-szájba, mert azt gondoltam, intelligens külsőt kölcsönöz amúgy is intelligens külsőmnek, aztán már csak akkor, ha megerőltető tevékenységet végzett a szem.

Valamikor a van goghban, ez egy kocsma volt az ibolya mellett, persze az ibolya is egy kocsma, később kövér egér lett a neve, mármint a van goghnak, az a pletyka járta, hogy két meleg srác a tulaj, szóval valamikor a van goghban versírópályázatot hirdettek, Van Gogh napraforgói volt a téma, írtam egy haikut, nem én nyertem, hanem valami fogatlan fickó, aki aszklepiadeszi vagy alkaioszi strófákban nyomult, szóval valami görög, de biztos, hogy nem Szapphó, emberek halnak, az isten él, Borbély Szilárd volt a zsűri, tisztességgel megírt vers, ez volt a véleménye.

Nem én nyertem, de mindenki felolvashatta a pályaművét. Szertartásosan elővettem a szemüvegtokomat, szemüvegtokból a szemüveget, a szöveg itt megszakad.

 

Hetedik oldal. Akkor Szigliget még Szigliget volt. Egyszer magam is jártam Szigligeten, illetve anyám azt meséli, hogy élnek ott távoli rokonaink (én tartom a rokonságot, ők pedig a távolságot, ahogy apám mondaná), anyám még a nevükre is emlékszik meg az utca nevére, ahol élnek, szóval azt meséli anyám, hogy az ő hasában voltam már ott (hogy jártam, az tehát túlzás volna, hiszen csak születésem után nyolc hónappal tettem meg első tétova lépéseimet) még születésem előtt. Tehát két esztendővel ez előtt jártam Szigligeten. Anyám mondta, hogy keressem meg távoli rokonainkat, de én mondtam, hogy nem keresem, mit is mondhatnék nekik, én vagyok az, akit még nem láttatok, de amikor először voltam Szigligeten, anyám hasában én voltam az a jóindulatú daganat.

Nyolcadik oldal. Két évig nem volt semmi baj. Ez így persze túlzás, mindig van valami baj.

Kilencedik oldal. Sőt mindig vannak bajok, két év elteltével azonban idén megint tiszteletemet teszem Szigligeten, távoli rokonaimat azonban idén sem engedem közel magamhoz. Ez hihetően hangzott.

Tíz-tizenegy. Lukács György fölajánlotta minden kényelemmel ellátott Balaton-parti nyaralóját. Az ötvenes évek elején járunk, Kassák még él. Az a Kassák, akivel a tanácsköztársaság idején Lukács arról vitatkozott, hogy az irodalomnak szorosan össze kell kapcsolódnia a politikával. Egyik egyetemi tanárom szerint Lukács pisztollyal a kezében igyekezett Kassákot jobb belátásra bírni. Nem tudom, abban az Egy ember életében, amit olvastam, Lukács kezében nem volt pisztoly. Talán cenzúrázott változat lehetett.

Tizennégy-tizenöt. Kelt Szigligeten, ezerkilencszázötvennégy szeptember tizedikén. Két évvel később mindkét csúnya nevű író szerepet vállalt a forradalomban.

Tizenhatodik oldal. Zárójelben jegyzem csak meg, hogy a regény egyre olvashatatlanabbá válik. Úgy értem, fizikailag. Miközben lapozgatom, széthullik, papírdarabkák maradnak az ölemben. Azt olvassuk az első fejezetben, hogy az Aranykadló lakosai szőlőművesek és halászok. Idill. Az idillt csak az töri meg, hogy helyesírási hibát vétettem, hiszen a táj neve helyesen Aranykagyló. Három nap az Aranykagylóban, a szöveg során gyakran találkozik ezzel a címmel az olvasó, általában alá van írva zárójelben, hogy folytatás. Amikor először ugrott a szemem elé, azt hittem, hogy az Aranykagyló egy fogadó neve.

 

A hiba nagyobb, mint én, jóllehet általam létezik. Olvastam egyszer egy cikket a Filmvilágban Godard valamelyik filmjéről. A cikk írója szerint van abban a filmben egy jelenet, amelyikben az egyik szereplő arról a Porthosról beszél, aki a Húsz év múlva című regényben meghal, mert gondolkodik. Írhattam volna úgy is, hogy a Húsz év múlvában, bár az elég furcsán venné ki magát.

A Húsz év múlva A három testőr folytatása. Olvastam. Erős kísértést érzek, hogy leírjam a regény francia címét, Aprés vingt ans, csak el ne rontsam. A Húsz év múlvában azonban nem hal meg Porthos. A Bragelone vicomte, A három testőr és a Húsz év múlva folytatása tulajdonképpen az a regény, amelyikben Porthos meghal, mert gondolkodik. Aramis és Porthos szorult helyzetbe kerül, aláaknáznak egy barlangot, Porthos azonban menekülés közben megáll gondolkodni, ez okozza a vesztét.

Életében először gondolkodik. Mégpedig a lábak és a helyváltoztatás kapcsolatáról. Valaki azonban téved. Nem láttam a kérdéses filmet, a címére sem emlékszem, ám ha a cikk írójának igaza van, akkor Godard rosszul emlékszik Dumas egyre unalmasabb hőskölteményére. Az is elképzelhető persze, hogy a cikk írója emlékszik rosszul.

Camus-nak a szemére vetik, hogy rosszul idéz írókat és filozófusokat a Sziszüphosz mítoszában. Ha már itt tartunk, Barna, a huszonkilencedik oldalon Déry mondja azt a bizonyos mondatot, nem pedig Örkény.

– Az nem lehet – mondta Déry elégedetlenül. – Arról mi lekéstünk. Maga nem tudja, mit beszél!

Ezt most én kimásoltam, pontosan azért, hogy elkerüljem a hibát. Léteznek emberek, akik nem olyan ostobák, hogy papírra vessék gondolataikat. Cioran ezerkilencszáztizenegyben született.

Csodálom azokat az embereket, akik úgy gondolják, hogy az, amit gondolnak, mondanak vagy tesznek, az jó, illetve csak úgy jó, és sehogy máshogy.

Valahol azt írtam, hogy nagymamám ezerkilencszáztizenegyben született, aztán kijavítottam ezerkilencszáztizenhétre, hiszen a helyes évszám ez.

Az ideális könyv az ötödik oldalon kezdődik, a százhuszonötödiken ér véget, a legfontosabb mondat pedig a száznyolcadikon olvasható. Rozi néni mintha elgondolkozott volna.

A kérdés persze az, mennyiben szükséges felhívnom a figyelmedet a magad hibáira, a magam hibáira és a mások hibáira. Ha pedig mégsem ez a kérdés, attól még ez is lehetne.

Cioran szerint írni azt jelenti, hogy merni. Gyakran érzem azt, hogy nem merek írni, néha azonban megjön a bátorságom, és le merem írni, hogy miért nem merek írni.

Egy könyvet az egész világnak írunk, kivéve a barátainkat. Tegnap felhívott anyám. Azt mondta, tetszett a könyv, nem a tiéd, az is jó volt, hanem amit hoztatok, á détruir, talán így van helyesen.

Mit jelent, helyesen, a hiba azt árulja el, aki hibázik. Alig várom, hogy felhívjalak. A nevedet tudom, a város nevét tudom, az utca nevét tudom, csak a számokkal vagyok bajban.

Helynevek: a név. Tájnevek: a táj. Talán Proust-nál fordulnak elő efféle fejezetcímek. Egy álom mindig ott ér véget, ahol az álmodozó.

 

Az egy prímszám, csak eggyel meg önmagával osztható. Mit tehet arról az egy, hogy önmaga? A kettő prímszám, csak eggyel meg önmagával osztható. A kettő az egyetlen páros prímszám. A három prímszám, csak eggyel meg önmagával osztható.

Maigret és a bolond öregasszony, ez volt a címe. Azt hittem, a Maigret női név, talán a Margit francia megfelelője. Csak arra emlékszem, hogy volt a regényben egy fiatalember, akinek volt egy zenekara. A bűntényre nem emlékszem. Arra se, hogy a bolond öregasszony gyilkos volt vagy áldozat. Csakugyan bolond volt? De miért ez a kérdés? Csakugyan öreg volt? Lehetne ez is.

A négy osztható kettővel. Az öt prímszám. A hat osztható kettővel meg hárommal. A hét prímszám. A nyolc osztható kettővel meg néggyel. A kilenc osztható hárommal. A tíz osztható kettővel meg öttel. A tizenegy prímszám.

Azon gondolkodom, Barna, hogy talán a Ciorant kellene elküldenem neked, nem a Négykezest. Kisült, hogy nem olvastad végig, valószínűleg már nem is fogod. A Ciorannal csak az a baj, hogy Eszternek vettem tizenegy évvel ezelőtt. Nem olvasta. Mégis az övé.

A tizenkettő osztható kettővel, hárommal, néggyel és hattal. A tizenhárom prímszám. A tizennégy osztható kettővel és héttel. A tizenöt osztható hárommal és öttel. A tizenhat osztható kettővel, néggyel és nyolccal. A tizenhét oldalszámot jelöl egy unalmas könyvben.   

 

Augusztus huszadika, kedd, államalapító Szent István királyunk ünnepe. Tavaly is efféle mondatot írtam fel egy füzetbe, aztán mindenféle marhaságot összehordtam az ókori latinokról, Spartacusról, Augustusról meg Augustus apjáról. Császári hónap, mondta tegnap Feri.

Azért szeretjük az aforizmákat, mert rövidek. Halmi Laci azt fejtegette tegnap, hogy a gyerekek vagy a nagyszülőkre hasonlítanak, vagy szüleik testvéreire. Eszter szerint Panka anyámra hasonlít, Lócika pedig Nimródra.

Ha minden nap azzal kezdem azt, amit írok, hogy felírom a dátumot, akkor az olvasó még azt találná hinni, hogy az, amit olvas, egy napló. Persze ki nem szarja le az olvasót? Bocs, Barna, nem úgy értettem.

Valahányszor Lócika rossz fát tesz a tűzre, az a tűz pedig Pankát megégeti, Panka Ördög Lócinak vagy ördögbabának hívja az öccsét.

Breton sokat adott a véletlenre. Esetlegnek nevezi. Azt hiszem, Kassáknál olvastam erről, Az izmusok történetében. Ma is találkoztam Endréékkel. Nem mennek Rómába. Azt mondja, megismerkedett azzal a tanárommal, aki annak idején felhívta a figyelmünket, hogy a cenzúra kiveszi a fegyvert Lukács György kezéből. Esetleg arra. Leírta az álmait.

A legjobb könyv, amit idén olvastam, Az írás története. Azt írja, hogy a létező négy maja kódex közül az egyiket Drezdában őrzik. Kár, hogy nem előbb jutottam ennek a birtoknak az információjába.

 

A nyelv éppen csak arra jó, hogy elbújjunk a szavak mögé. Felhívtalak. Beszéltünk. Megadtad a számokat, a számaidat, a számaitokat. Emelkedő számsorrendben a következők: tizenegy, húsz, harminckettő, negyven, nyolcvanegy. Egyszer talán majd megjátszom ezeket a számokat.

Az előző bekezdést az iskolában írtam, kivéve az utolsó mondatot. Le kellett vizsgáztatnom egy magántanulót, s míg Ágoston, ez a neve, a Fehérlófia szereplőiről írt okosakat egy papírra, nekem is írni támadt kedvem.

Írtam volna már korábban is, az értekezleten, de nem padnál ültem, hanem egy különálló széken, el, külön, ülő, ilyenkor a táskámat használom írótáblának (illetve rajz-), a tanári zsebkönyvembe rajzolgatok téglafalakat. Persze ha padnál ülök, attól rettegtem volna, hogy a kolléga beleles abba, amit írok. Közben elintéztem néhány telefont, felhívtam a sógort a kocsi miatt, Debrecen város önkormányzatát a házassági anyakönyv ügyében, meg az egyik szülőt.

Nem tudok semmit a hettitákról. A gyerek vette fel a telefont, azt mondta, az anyja lepihent, nehéz éjszakája volt. A kínai nyelvben állítólag egy hangalakhoz számos jelentés kapcsolódik, ezért a kínaiak úgy beszélnek, hogy halmozzák a szinonimákat. A nyelv meghatározza a gondolkodást. A latinok örökösei vagyunk.

Panka azt mondja, az ő neve Fodori, az öccse Brekkencs, a másik öccse pedig, aki még meg sem született, Tapsola. Az én nevem Bevér.