Mandola története − 24. fejezet
1995-ben P.-nek rideg karácsonya volt. És szinte mindegyik karácsonya alapvetően rideg maradt 1995 után is. Azokat tudta csak valamelyest élvezni, amelyeken találkozhatott a húgával, Kincsővel, ez azonban az elkövetkező évtizedekben öt-hat alkalomnál többször nem fordult elő. Kincsővel egy-két pillanatra úgy érezte magát, mintha Mandolával lenne, s bár pedzegette az ebben rejlő perverzitást, meg sem próbált tenni ellene. 1995 karácsonya után P. – külsejét illetően nem túl előnyös adottságait tekintve − meglepően sok nővel alakított ki testi kapcsolatot; némelyikükkel lelki-érzelmi viszonyulást is, ideig-óráig néha még szerelmet is hazudott magának és másoknak, ám ez sosem tartott sokáig. Saját óvatos becslései szerint is több ezer órát töltött azzal, hogy megértse, mi volt olyan különleges Mandolában, mi lehetett olyan fölemelő és megismételhetetlen a lánnyal töltött időszakban. Végül mindig oda lyukadt ki, hogy erre magyarázatot találni már csak azért sem lehetséges, mert az emberi emlékezet alattomos egy bestia − akaratlanul szépít és csúnyít, feketít és mosdat; kizárólag a saját, kiismerhetetlen törvényeinek engedelmeskedik. Az esztendők múltak, és P. mind kevesebb emberrel beszélt Mandoláról, miközben ismeretségi köre egyre szélesedett. Könnyen és szívesen barátkozott, felszínes és jelentéktelen ismeretségek tömegét alakította ki. Néhány régi iskolatárshoz (Endréhez egy ideig; Zebulonhoz, Gézához és Manóhoz pedig bizonyos értelemben mindvégig) valamelyest szorosabb nexus fűzte, mint a többiekhez, ám ezek a kapcsolatok is csak színleg voltak mélyek és tartósak. Habár a látszat mást mutatott, valójában magába zártan tengődött napra nap, mint egy csiga, amelynek a háza bejáratát sárral tapasztották be pajkos kölykök. Ugyanolyan magányosan élt évtizedeken keresztül, amilyen egyedül 1995 karácsonyán érezte magát. Vigasztalanul, reménytelenül. A zsigereiben érezte Mandola hiányát szinte mindennap, jóllehet már alig tudta fölidézni, mit érzett, amikor még mellette élhetett. Valahányszor mégis sikerült, csak pontatlan, elnagyolt foszlányok jelentek meg a képzeletében, akár szertefoszló délibáb a pusztaság fölött. Képes volt előhívni eseményeket, képeket, ám a folyamatokat, az érzések komplexitását sohasem. Úgy érezte, részese lehetett valaminek, amiről igazából soha nem tudott fogalmat alkotni sem magának, sem másoknak.
A mindenféle eltűnések különösen foglalkoztatták 1995 karácsonyán és utána is. Egy alkalommal például arról olvasott, hogy az Urál-hegységben, a Taganaj Nemzeti Parkban néhány hét leforgása alatt többször is előfordult, hogy a túrázni induló csoportok nem érkeztek vissza, s a keresésükre indított kutatócsoportok sem találták nyomukat napokig. Mikor végre rájuk bukkantak, a turisták elmondták, hogy nem tértek le a kijelölt útvonalról, végig követték a jelzéseket, ám egyszer csak az addig ismerős táj, minden jelzéssel, ismert tereptárggyal és tájékozódási ponttal együtt eltűnt, s helyette egy addig teljesen idegen vidékre tévedtek, ahol több órán át bolyongtak, míg végül újra ismerős környékre nem értek, és bele nem futottak az utánuk küldött kutatócsoportba. A legfurcsább eleme a történetnek az, hogy miközben a turisták azt bizonygatták, csak néhány óráig kóvályogtak a vadonban, a valóságban napokba telt, amíg rájuk akadtak. Ráadásul az esetek többségében az indulási pontjuktól több tucat kilométerre lelték meg őket, amit gyalog igazán nehezen lehetett volna megtenni pár óra alatt. Egyes hírügynökségek állítása szerint a turisták karóráján szereplő dátum nem egyezett a naptári dátummal. Az esetet senkinek sem sikerült megmagyaráznia, de sokan időutazásra gyanakodnak. Az Urál-hegységben különben sem ez az első megmagyarázhatatlan eset. Legalább ötven olyan helyszínt tartanak számon az ottaniak, ahol már előfordult hasonló jelenség. Már a XVIII. századból is találunk feljegyzéseket, amelyek furcsa tűzgolyók felbukkanásáról szólnak, 1927-ben pedig Karpinszkij település közelében egy szivar alakú beazonosíthatatlan tárgyat láttak repülni, s ezenkívül még számos ufó-észlelést is följegyeztek. Szverdlovszk közelében rá is akadtak egy lezuhant idegen gép maradványára, amit azóta is a leghitelesebb bizonyítékként tartanak számon a földönkívüliek létezéséről. A roncsok megvizsgálása után a belsejében egy humanoid testét találták meg, amelyről kiderült, hogy a földön élő egyik főemlőssel sincsenek közös tulajdonságai. Erről az esetről még dokumentumfilm is készült 1998-ban, A KGB titkos UFO-aktái címen. A Taganaj-hegygerinc környékén, ahol a turisták esete is történt, több alkalommal beszámoltak már elektromos gömbökről, sétáló ködgomolyagról, villámló tűzgolyókról, plazmagömbökről és fényoszlopokról. A Nagy Mocsár nevezetű lápvidéken pedig több turistával is előfordult, hogy eltévedt, és egy ismeretlen tájra keveredett. Sok esetben a náluk lévő technikai eszközök működése is leállt, hogy aztán elhagyva azt a különös vidéket, maguktól megjavuljanak. P., noha fenntartásokkal kezelte az efféle híradásokat, sokat böngészett az ilyen témájú cikkek között kezdetben a könyvtár folyóiratolvasójában, később mindinkább az interneten. Legerősebben abban bizakodott, hogy Mandola valahogyan átlépte a lehetséges világok közötti hasadékok valamelyikét, vagy egy időörvénybe került…
Bármi jobb, mintha meghalt volna…
Mert az sovány vigasz, hogy minden és mindenki meghal egyszer. Még az Öreg Tjikko is, akit talán saját szemükkel is láttak, Mandola meg ő, Északon. Az Öreg Tjikko nevű lucfenyő első gyökerei már körülbelül 9550 évvel ezelőtt léteztek. Ezt 2004-ben fedezte föl és 2008-ban hozta nyilvánosságra az Umeå Egyetem földrajztudós professzora, Leif Kullman. Egy évtizeddel azután, hogy ők ketten Mandolával, arra jártak. Az Öreg Tjikko (aki az umeåi professzor elhunyt kutyája után kapta a nevét) első gyökereit az utolsó jégkorszak végén növesztette. Abban az időben a tenger szintje akár 120 méterrel is alacsonyabb lehetett, mint napjainkban, és a szél, valamint az alacsony hőmérséklet miatt a fa úgy fejlődött, akár egy cserje. A nehéz körülmények között semmiféle nagy fa nem tudta volna fönntartani azt a növekedést, ami ahhoz szükséges, hogy a közel tízezer évet megérje − a túlélés fő oka egy ilyen hosszú időszak alatt a vegetatív klónozás: az Öreg Tjikko azon része, amely a felszínen látható, viszonylag fiatal; a rendkívül régi gyökérrendszere az, amely az elmúlt kilenc és fél évezred során regenerálta önmagát. P. eltűnődött azon, mihez kezdene, ha évezredekig kellene cipelnie Mandola eltűnésének terhét. De hiába próbálta elképzelni, semmire sem jutott.
Valamelyik újságban egyszer azt olvasta: „Magyarországon évente 15-20 ezer embert keresnek eltűntként, nagy részük kiskorú. A rendőrségnek volt 26 év után is sikeres felderítése.” A lapnak nyilatkozó rendőrnő szerint az eltűnt személyek „legtöbb esetben öngyilkossági szándékkal távoznak otthonról, vagy baleset történik velük. Ha csak évekkel később találják meg a holttestet, már nehéz azonosítani. Bukkantak fel külföldön is évek után, mert ott kezdtek új életet, vagy bujkáltak valaki elől. Mindenkit arra biztatok, hogy ne adja fel a reményt. Attól, hogy lezárul a nyomozás, még nem merül feledésbe az eltűnés.” Ugyanakkor azt is megtudta, hogy „az Európai Unióban 2008 és 2010 között 23 ezer ember vált emberkereskedelem áldozatává”. 1995-ben, attól tartott, ez a szám még ennél is nagyobb lehetett.
− Nem marad más, csakis a lehetetlenben bízhatok – mondta egy téli estén, erősen ittas állapotban a húgának. – Vagyis abban, amit a szűklátókörűek lehetetlennek vélnek. Legyen az akármi is…
Kincső szomorúan nézte a bátyját. Szeretett volna segíteni neki. Biztosan tudta azonban, hogy ez nem lehetséges. P. mániája alattomos természetű, kóros rögeszmévé izmosodott, s az ilyen jellegű paranoiát képtelenség meggyógyítani.
− Vajon hol talál a holnapi reggel? – kérdé egy szürkület idején P. Kincsőt, aki momentán nála időzik, s nem árulja el a szépséges húgnak, hogy Bólya Pétert idézi, jelesül a Pelbárt-ciklus Pelbárt IV. című opusának zárósorát.
− Ugyanott, ahol a mai – felelé a gyönyörűséges húg, aki tudja jól, hogy a mondat honnan származik, s tisztában van azzal is, hogy a bátyja azért (is) forgatja oly gyakran Bólya Péternek éppen ezt a kötetét (Mindenhez közel), mert Pelbártot rendre P.-ként említi benne a szerző.
P, mint paranoiás, gondolja szomorúan a gyönyörűséges húg.
Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-szep-05-1111/mandola-tortenete-23-fejezet
Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-szep-19-0930/mandola-tortenete-25-fejezet
