P. maga is úgy érezte olykor, mintha paranoiás lenne. Ilyenkor bezárkózott a lakásába, és csak bámult, bámult, bámult maga elé, a semmibe. Néha pár nap alatt elmúlt az ijesztő érzés, máskor egy-két hétig is eltartott. 2019 elején például csaknem három hét kellett ahhoz, hogy elűzze a sötét felhőket, amelyek a belőle fakadó Semmi fölött gomolyogtak. Alighogy sikerrel járt, összefutott Manóval a folyóparton, s az internetes társkeresés egykori megszállottja köszönés helyett ezt a mondatot szögezte neki:

− Találkoztam a csajoddal.

− Melyik csajommal? – kérdezett vissza fáradtan P.

− Azzal, amelyik kilencvenvalahányban elveszett.

P.-nek elakadt a lélegzete. Tavasz volt, az eseményhez képest huszonnégy évvel későbbi tavasz. Vagyis P. már huszonnégy esztendőt morzsolt le Mandola nélkül.

− Ez hülye vicc – hörögte, bár tudta, hogy Manó nem viccel, hiszen már régóta nincs abban az állapotban, hogy képes legyen viccelni. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben nem találkozott volna Mandolával, vagy valakivel, akit annak hitt, eszébe nem jutott volna ez a réges-régi, lassan negyedszázados sztori.

− Nem vicc – sértődött meg Manó, azzal elmesélte, hogy előző nap miként botlott bele „abba a bigébe”.

− Bár erősen megöregedett, még mindig elég jól néz ki. Fölismertem, amikor rám köszönt.

− Rád köszönt?

− Igen. A nevemet nem tudta, de rémlettem neki.

Erre lehet esély, latolgatta P., Manó ugyanis nem sokat változott huszonnégy év alatt. Ugyan a bőre megereszkedett, és a haja megritkult, mindez azonban nem jelentett olyan mértékű átalakulást, hogy valaki, aki közel két és fél évtizede nem látta, ne ismerhetett volna rá.

− Hol történt ez?

− A klinikán.

− Mit kerestél ott?

− Kivizsgáláson voltam. Az a helyzet, hogy sokat járok hugyozni mostanában...

− És Mandola mit keresett ott?

− Az kicsoda?

− A volt csajom…

− Nővérruhában volt. Nyilván ott dolgozik.

P. azonnal faképnél hagyta Manót, csak messziről kiabált vissza egy „szevasz!”-t. Rohant a klinikára, az urológiára. Természetesen nem jutott semmire. A portás szóba sem állt vele, a két nővér, akiket megszólított, sürgős tennivalókra hivatkozva elsietett. P. nem adta föl. Telefonálgatni kezdett. Kiterjedt kapcsolati hálójának köszönhetően kisvártatva eljutott a megfelelő személyhez. Mandola nevű nő ugyan nem dolgozott a klinikán, ám egy Manuela igen. Békési Manuela. Márpedig Mandola Békés megyéből származott. Nem kellett sokáig várnia, hogy megkapja a nővérke címét.

Az egyik belvárosi utcában lakott, az újként emlegetett, bár bő évszázados zsinagóga mögött. A két háború között épült bérház szuterénjében több aprócska lakás húzódott meg. Ezek egyikében, a négyes számúban élt Békési Manuela. Névtáblát nem szögezett az ajtajára, ennek ellenére P. becsöngetett a négyes számú lakásba. Nem kellett sokáig várnia, csakhamar nyílt az ajtó. Az ajtóban álló, ledér, áttetsző pongyolába öltözött nő halványan Mandolára emlékeztette. Mérget azonban nem vett volna rá, hogy ő az.

 − Gyere be – tárta szélesre előtte az ajtót Békési Manuela. A pongyola alatt piros színű fehérneműt viselt.

P. belépett a sötét előtérbe, amelyből balra a konyha nyílott, jobbra az egyetlen szoba. A konyha után vélhetően a fürdőszoba helyezkedett el.

− Vesd le a cipőd – mondta a nő duruzsoló, dohányzástól rekedtes alt hangon.

P. engedelmeskedett.

− Mit szeretnél? – csicseregve, kedvesen faggatta. – Szinte bármit lehet. Rajtad múlik, édes. Csak masszázs, vagy masszázs franciával? Szex? Vagy simogassalak pávatollal?

P. ledermedt.

− Nem ilyesmiért jöttem – makogta.

− Akkor minek zaklatsz? Rendőr vagy tán? – a nő harciasan toppantott egyet.

− Nem Manuelának hívnak?

− Honnan tudod?

− A klinikán dolgozol…

− Nem foglak ingyen leszopni, nem zsarolhatsz meg, te köcsög!

− Semmi ilyesmit nem akarok! – csattant föl P. − Mindig Manuelának hívtak?

− Az mióta bűncselekmény?

− Nem az, ne haragudj – mentegetőzött P.

Sietve visszavette a cipőjét, fél térdre ereszkedve matatni kezdett a fűzővel.

– Emlékeztetsz egy lányra, akit huszonnégy éve elvesztettem – dörmögte közben.

− Te meg engem legalább tucatnyi baromra, mert azokból annyi van, hogy az valami észbontó!

− Azt hittem, te vagy Mandola – emelkedett föl P. – És ez már önmagában borzalmas…

− Mandola? – kérdezett vissza Békési Manuela, aztán kimondta a lány teljes nevét.

P. annyira elképedt azon, amit hallott, hogy válaszolni is elfelejtett. Beledermedt egy kicsavart, kényelmetlen pózba.

− Ismertem – jelentette ki a nő, a hangját újra kedvessé változtatta. – Együtt dolgoztunk Dániában. Egy kórházban. Nyolc éve.

P. igen nehezen jutott levegőhöz, s mivel a beszédhez szüksége lett volna rá, inkább hallgatott.

− Fura szerzet volt. Azt mesélte, egy régi pasija elrabolta, meg hogy a testvére és annak a vőlegénye is nyakig sárosak voltak az ügyben. Ha jól emlékszem, pár évig bezárva tartották valami pincében… Legalábbis Mandola ezt állította. Nem hittünk neki, habár eszelős szemei voltak, az egyszer tuti.

− Miért csak voltak? – hörögte P. levegő után kapkodva. − Most már nem eszelősek?

− Már nem – Békési Manuela hangja ekkorra egészen ellágyult, a szemét is lesütötte. Igazán őszintének és együttérzőnek tűnt, ahogy halkan, óvatosan megsúgta P.-nek:

– Fölkötötte magát a nővérszállón, Aarhusban.

Hogy ekkor mi történt, P. később egyszer sem tudta fölidézni. Talán elájult, talán csak kizökkent az időből; mindenesetre egy padon tért magához, a város főterén, három órával később.

Ült a padon, s amint visszatért az öntudata, meglepően élet- és tetterősnek érezte magát. Hazarohant, bepakolt a hátizsákjába, egész éjjel bújta az internetet. Másnap már Hamburg felé repült. Hamburgból Aarhusba vonattal utazott. Az úton végig vagy telefonált, vagy a laptopján dolgozott. Mire elérte az úti célját, mindent tudott, amit csak magyar egészségügyiek dániai munkájáról a világhálóról és telefonos kérdezősködés útján tudni lehetett. Könnyedén megtalálta a kórházat is, ahol Mandola (mint csakhamar megtudta) 2001-től 2011-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Többen emlékeztek rá mint a baleseti sebészet egyik nővérére. Fényképeket is mutogattak róla. P.-nek nem maradt több reménye. Ki kellett zárnia minden félreértést. Valóban Mandola akasztotta föl magát 2011 nyarán Aarhusban.

Mindent figyelmesen végighallgatott, amit a szerelméről hajlandók voltak elmondani neki. És Mandola egykori ismerősei kimondottan közlékenynek bizonyultak. Akármilyen jelentéktelen, apró-cseprő történetekkel, bármennyire érdektelen tucatsztorikkal hozakodtak is elő, P. nem bánta. A sok semmitmondó történet között akadt azért érdemleges is. A lány több hajdani munkatársa (egy horvát doktornő, egy bolgár nővér, egy román beteghordó és egy dán recepciós) szinte szóról szóra elmesélte ugyanazt a történetet, amit először Manuelától hallott: Mandolát fogva tartotta egykori barátja, amiről a testvére és annak vőlegénye is tudott.

− Végül elengedték? – kérdezte P. – Vagy megszökött? 

− Erről sosem mesélt, sajnálom – tárta szét a kezét az orvosnő.

− Nem tért ki rá, hogyan ért véget – vonogatta a vállát a recepciós.

− Passz – biggyesztette le az alsó ajkát a beteghordó.

A bolgár nővér csak bocsánatkérően mosolygott.

P. mindenkinek megköszönte a segítséget, mielőtt elbúcsúzott a kórháztól. Néhány napig még Aarhusban maradt, járt-kelt a városban, próbálta elképzelni Mandolát az esőáztatta utcákon, a kikötő fényesre koptatott kövezetén. Nem sírt egyszer sem, a keze sem remegett, a friss tengeri levegő is szabadon áramlott a tüdejébe. Elképedt, valahányszor számba vette a véletlenek megdöbbentő láncolatát, ami a Balti-tenger partjára vezette: Manó urológushoz megy, ahol ráköszön egy nővér, Manó összekeveri Mandolával, és elmeséli P.-nek, kivel találkozott; P. megragadja a halvány esélyt, nyomozni kezd; kideríti, mi a nővér neve, és ennek tudatában reménykedni kezd; jóllehet gyorsan kiderül, hogy Manuela nem azonos Mandolával, egyszersmind az is kitudódik, hogy a két nő egy helyen dolgozott Skandináviában… − Ha ezt az egész katyvaszt egy regényben olvassa, gúnyos mosolyra húzza a száját: márpedig ilyen nincs. Meg kell állapítania magában, hogy a közhely, miszerint az élet bármely kifundált történetre rácáfol, nagyon is igaz. (Végtére is azért közhely, hogy igaz legyen.)

Szinte kedvtelve mártogatta arcát a tenger felől érkező, sós zamatú szélbe. Szilárdan elhatározta, hogy fölgöngyölíti az ügy legapróbb részleteit is. Hiába ismerte a végkifejletet, hiába tudott gyakorlatilag mindent, ami fontos, nem tágított az elhatározásától. Mindazok után, amit Manuelától és az aarhusiaktól hallott, meg sem fordult a fejében, hogy más is történhetett, és nem Balázs áll Mandola eltűnése mögött; amiképpen afelől sem volt szemernyi kétsége sem, hogy soha semmit nem tud majd bizonyítani, vagy ha mégis, vélhetően elévült már a bűncselekmény, jogi elégtételt nem lehetséges venni.

− És nem is az a lényeges – árulta el a tengernek Aarhus, a dán kikötő daruerdejével a feje fölött. – Hanem valami más. A végére talán kiderül, vajon micsoda…

Föl s alá járva a tengerparton azon tűnődött, kit kérhetne meg, hogy a segítségére legyen. Zebulont semmiképpen, ő ilyesmire (is) totálisan alkalmatlan. Endre ugyancsak, ráadásul az utóbbi években, érthető okokból, eltávolodtak egymástól. Manó, aki tévedésével elindította a dominóeffektust, jó ideje mindentől és mindenkitől eltávolodott, Géza megírná az egészet valamelyik hülye újságnak, amelyiknek dolgozik. P. ezt semmiképp sem akarta. Több közeli barát viszont nem jutott eszébe. Mivel több közeli barátja nem volt. Hajdani főiskolai társaival éppen azért nem tartott szoros kapcsolatot, hogy ne emlékeztessék Mandolára, így azok az egykori barátságok lassan ismeretséggé erodálódtak, aztán a semmibe enyésztek. Azok a nexusok pedig, amelyeket az utóbbi évtizedekben alakított ki, felszínes ismeretségek voltak csupán, nem várhatott tőlük sokat. Nem is várt.

Letelepedett egy hatalmas vasbütyökre (hajdan a hajókat kötötték ki az ilyenekhez vastag, kézzel fonott kötelekkel), igyekezett kiüríteni az elméjét. Akkor jutott eszébe réges-régi cimborája, hajdani üzlettársa, Peti. Az egyetlen ember, akit érdemes lenne bevonni a nyomozásba. A kilencvenes években Peti rövid ideig Budapesten, majd hosszú évekig Angliában tanult, saját erejéből ért el mindent, amit elért, és amit nem lehetett kevésnek nevezni; határozott, kreatív, rendkívül okos ember volt. Amikor hazatért az Egyesült Királyságból, maga mellé vette társnak a tanári állásából frissen kirúgott, munkanélküli, nem mellesleg enyhén alkoholista P.-t. Voltaképpen megmentette az életét. Mandolát egyébiránt egyáltalán nem ismerte, ami szintén előnyt jelenthetne a közös munkában, Petivel egy objektív nézőpont jelenne meg a kutatásban.

Csak az a bökkenő, emelkedett föl P. a vasbütyökről, hogy Peti régen halott.

Másnap elindult haza.

---

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-szep-12-0819/mandola-tortenete-24-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-szep-26-0828/mandola-tortenete-26-fejezet