„Közhely, de társas magány uralja az emberek életét a XXI. században, a pokoli zűrzavar pedig egyre erősebb, mondom ezt úgy, hogy közben próbálok nem politikai, társadalmi példákat hozni.” – másállapot, őrület az írás, mire képes a magány, az elidegenedés, egy nehezebb életperiódus, egy komoly trauma? Pörgős, feszes történetek poklot megjárt nőkről – Döme Barbarával a Nők a cekkerben című novelláskötetéről beszélgetett Varga Melinda.

–  Tavaly nyáron jelent meg a Nők a cekkerben című novellásköteted, amely úgy szakmai, mint olvasói körökben népszerű, sok pozitív olvasói visszajelzést kapsz, interjúkat készítenek veled, már több kritika is megjelent a könyvről előkelő lapokban. A kötetnek nem csak a címe vonzza be olvasót, az alcíme is igen hangzatos. A Történetek Skizofréniából. Sylvia Plath Üvegbura című regényét juttatta eszembe. Van-e szándékos párhuzam az alcímed és a világirodalom közkedvelt regénye között?

–  Ismerem a regényt és szeretem is, de semmiféle szándékos párhuzam nincs a kötet, illetve a novelláim között. Sokkal inkább hatott rám Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című műve, amely hasonló világba enged bepillantást, mint az én írásaimé, bár a helyszín más. Hajnóczy ezen alkotása szociográfia jellegű, szociológiát is tanultam, gyakran írtam szociográfiákat, így ez szintén közös pont az életünkben. Hajnóczy prózavilágát egészen fiatalon ismertem meg, és mindig szerettem. Novelláiban gyakran megjelenik mindaz, ami nálam is, az álom és az ébrenlét sokszor összemosódik, csak úgy, mint a realitás és a vízió.

Hatással volt rám, és máig hatással van Gabriel García Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye is. Márquez a mágikus realizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, akihez persze nyílván minden, ehhez a műfajhoz vonzódó író hasonlítani szeretne, így persze én is. A mágikus realizmus számos elemét szintén szívesen alkalmazom novelláiban, ezért lehet az, hogy az olvasó gyakran elveszíti a fonalat, és nem tudja, amit kap, az a valóság, vagy csak varázslat. Szinte minden novellám a valóságból indul, de ahová végül kifut, az már egy olyan világ, amely csak nagyon keveseknek adatik meg ébrenléti állapotban. Ők a kiválasztottak? Ki tudja? Novelláimon keresztül mindenesetre kicsit átélhetjük mindazt, ami számukra a természetes állapot. Angyalokkal beszélgetni, szó szerint elrepülni a napi problémák elől, végignézni, ahogy a pletyka felfalja a szomszéd öregasszonyt, vagy éppen színpadon kisebbre szabni saját testüket fogyókúra helyett.

– Említed Márquezt, akiről tudjuk, hogy az első mondatokat milyen meghatározó erejűnek gondolata. Ezt én is vallom. Olyan a súlyuk pontosan, mint egy vers kezdősorának. Jó első mondat nélkül nincs jó novella vagy regény, ahogy erős kezdősor nélkül sincs erős vers. Hogyan születtek meg a novelláid első mondatai? Melyiken gondolkodtál a legtöbbet?

– Rátapintottál a kedvenc témámra, ami a kezdőmondat. Amióta olvasni tudok vadászom a jobbnál jobb nyitómondatokat. Megesik, hogy valódi féltékenységet érzek, amikor rátalálok egy kiváló antréra, bosszankodom, miért nem nekem jutott eszembe. Gyakran érzem úgy, hogy a nyitómondatért és a novella végéért érdemes alkotni, a közte lévő részt meg csak úgy kitölti az ember. De viccet félretéve, tényleg élek-halok a jó kezdésért, többet gondolkodom rajta, mint a sztorin. A következő nyitányon például hetekig agyaltam: „Egy kövér angyal bámul órák óta. Áll az ágyam végében, sem olvasni, sem aludni nem bírok miatta. Az előbb komótosan megstoppolta az este ledobott lyukas zoknimat. Amikor oda kiáltottam neki: angyalok pedig nincsenek, kacagott. Most is röhög. Ha nem hagyja abba, leütöm a Bibliával.” Azt hiszem, megérte sokat tűnődni ezen, ugyanis a megjelenést követően egyik írótársam azt mondta, ez az egyik legjobb nyitómondat, amit mostanában olvasott. Hála Istennek, az új kötetemről szóló recenziókban gyakran idézik az első mondataimat, és ez igazán jó érzéssel tölt el. Bevallom őszintén, nagyon ritkán olvasom végig például azokat a novellákat, amelyeknek nem elég ütős, vagy karakteres a nyitása. Ebből kiindulva íróként is igyekszem ezt mindig szem előtt tartani, és már a legelején letaglózni, vagy meglepni az olvasót.

– Érdekes, amit állítasz az álom és az ébrenlét határvonaláról. Ezt én is érzékeltem, ha nem is pont így, ahogy mondod. Folyton ezen a varázslaton, szó - és szövegmágián gondolkodtam, és végig az volt az érzésem, hogy ezek a novellák kicsit versek is, úgy játszol az olvasó képzeletével, úgy bűvölsz, úgy varázsolsz, akár egy költő. A Pont úgy című novellád akár vers is lehetne…

– A Pont úgy nagyon különleges novella számomra, sokkal erősebb érzelmi töltéssel bír, mint a többi írásom. Ebben az időben vesztettem el jó barátomat, Prágai Tamást, aki fiatalon halt meg, aztán édesapámat is. A kettőjük halála miatt érzett düh szülte ezt a novellát, ami látszólag egy szerelmi drámáról szól, de valójában az elmúlásról íródott. Benne is van: „Legyen neki könnyű…” Valamint a rövid mondatok kopogása, a koporsószögeket, illetve a földdarabok koppanását szimbolizálja a koporsón. Ezt persze az olvasó nem tudhatja, legfeljebb a rövid, tömör, keserű mondatokból érezheti a drámát, amit persze okozhatna akár a szakítás is. Lényegében mindegy, mi a sztori, a fontos, hogy ez az írás nyomot hagyjon abban, aki olvasta, hogy sokáig érezze még a hangulatát, a muzsikáját, a ritmusát, a szavak, mondatok súlyát, lüktetését, akarja újra és újra ízlelni, megmártózni benne. Érdekes, hogy ezt az írást az egyik lap például nem akarta közölni, mondván,  az olvasóik nem nyitottak az ilyen elvont novellákra. Mostanra pedig ez az egyik legnépszerűbb írásom.

Akiktől sokat tanult az író

Amióta megismerkedtem a betűkkel, írok

– Prágai Tamás gondolom, hogy a mestered is volt. Szándékosan kerültem az interjúnkban a hogyan kezdtél el írni közhelyes kérdést, mert én például nem szeretem, ha erről kérdeznek, halandzsáznom kell valami hihetőt, ugyanis korán megismerkedtem a betűk világával, és azt mondanám, hogy gyerekkorom óta költő vagyok, azt gondolnák rólam, hogy kicsit nagy az arcom. (Nevet).

Nálad hogy volt? Amikor néhány éve az Irodalmi Jelen Debüt rovatában publikáltál – az írás a kötetbe is bekerült egyébként: https://irodalmijelen.hu/2016-apr-29-1000/dome-barbara-laso-pujaro – már nem voltál huszonéves író. Vagy az asztalfiának írtál, vagy megvártad, hogy olyan sztorikkal rukkolj elő, amelyek megállnak a lábukon, és alaposan kitanulod addig a prózaírás mesterségét? És hogy jön a képbe Prágai Tamás?

– Valójában újrakezdő voltam abban az időben, amiről beszélsz, vagyis, amikor az Irodalmi Jelen Debüt rovatában jelentkeztem. És valóban, amióta megismerkedtem a betűkkel, írok. Az persze más kérdés, hogy mit és milyen színvonalon. Olvasni négy évesen tanultam meg, és talán hihetetlen, de alig vártam, hogy én is saját sztorikat alkothassak. Mesélni állítólag mindig is szerettem, aztán ezeket a meséket, sztorikat leírtam. Novellákat tizennégy éves koromban kezdtem írni, ezekből néhány az akkori lakóhelyemen, Debrecenben megjelent. Aztán elvégeztem egy Újságíró Stúdiót és már gimnazistaként, majd később főiskolásként is a Hajdú-bihari Naplónál publikáltam. Egészen huszonkilenc éves koromig dolgoztam ott, amikor Budapestre költöztem, és itt folytattam napilapos életemet. Dolgoztam rendőrségi, bírósági tudósítóként, gazdasági, politikai, kulturális rovatban, bulvárban és írtam két riportkötetet is. S bár rengeteg tapasztalatot és élményt gyűjtöttem, irodalomra nem maradt időm. Aztán egy lakásfelújítás alkalmával a kezembe kerültek a fiatalkori novelláim, és azt láttam, akkor jobban írtam, mint negyven évesen. Megrémültem, hogy kiégtem a napilapozástól, ezért leszámoltam vele, és újra novellákat kezdtem írni. Időközben rátaláltam a Magyar Írószövetség Íróiskolájára, ahol két éven keresztül olyan kiváló alkotóktól, íróktól tanulhattam a mesterséget, mint Erős Kinga, Szentmártoni János, Mezey Katalin és Baán Tibor. Nem csak üres hízelgés, de valóban rengeteget köszönhetek nekik, azt is, hogy a két év elteltével sem engedték el a kezemet, ma is segítenek, bármikor számíthatok rájuk. És igen, Prágai Tamás. Tamással is az újrakezdésnek köszönhetően ismerkedtem meg, és azonnal kiderült, nagyon egy húron pendülünk. Hasonlóan gondolkodtunk az életről, irodalomról. S mivel nem csak kiváló író, de önzetlen barát is volt, sokat segített az írásaim finomításában. Rendszeresen beszélgettünk egy-egy pohár bor mellett, megmutatta a készülő írásait, kikérte a véleményemet, pedig vitathatatlanul ő volt a sokkal tapasztaltabb és jobb író kettőnk közül. Igen, a mesterem volt. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe. Talán azért is, mert épp annyi idős volt, amikor itt hagyott minket, mint amennyi most én vagyok. Nem sokkal a halála előtt felvázolta, hogyan képzeli a jövőmet. Azóta csaknem öt év telt el, és szó szerint beigazolódni látszik szinte minden víziója. Úgy képzelem, hogy ma is tudja, mi történik velem és segít.

– Apropó angyalok. A Zsófi naplója című írás így kezdődik: Egy kövér angyal bámul órák óta. Aztán ez a kövér angyal végigvonul a szürreális történeten. Máshol is fölbukkannak angyalok, Isten, Jézus, de nem elemelt, vallásos motívumok ezek. Mi működteti? Megálmodod? El tudom képzelni, hogy van olyan hősöd, aki megjelenik álmodban, és reggel máris megírod…

– Ez sem rossz elképzelés, de álmomban még nem születtek történetek. Ellenben a már emlegetett, álom és ébrenlét határmezsgyéjén nagyon sok. Az agyam ilyenkor rögtön ébreszt, és gyorsan leírom, ami eszembe jutott, különben elfelejtem. Az általad emlegetett angyal egyébként az egyik közeli hozzátartozóm látomása. Ő, a betegségének köszönhetően, gyakran vizionálta ezt az angyalt, és mesélt is róla nekem, illetve a család többi tagjának. Annyira életszerűek voltak ezek a sztorik, hogy eleinte biztosra vettem: angyalok pedig léteznek, ráadásul nem olyanok, mint a filmekben, vagy a Bibliában, hanem igencsak emberiek, mert esznek, isznak, zoknit stoppolnak, sőt sminkelnek. Egy idő után annyira megszerettem ezt a karaktert, hogy nem bírtam szabadulni tőle, jó vele játszani, jó beszéltetni, mindent kimondhat, amit én nem merek. Egyébként terveim vannak vele, de erről még nem beszélhetek. Jézus és Isten pedig az életem része, hívő ember vagyok, de nem félek emberi tulajdonságokkal felruházni, sem abszurd történetek szereplőivé tenni őket. Úgy képzelem, Isten jó fej, érti a viccet, szereti a humort, és vezeti is a kezemet, amikor róla, róluk írok.

Vízpart könyvvel és íróval

Az író pszichológus is

– Hisz mondja is, saját képére teremtette az embert. Én sem úgy képzelem el, ül egy magas trónon a felhők között. Lehet, hogy Isten egy jó pszichológus? Ez most nem véletlenül ugrott be, hiszen a novelláskötetben súlyos történeteket olvasunk olyan személyekről, akik komoly pszichés betegségekkel küzdenek. Ebbe a világba nem lehet még egy írónak sem könnyű „alászállni”. Mit gondolsz az írás, a művészet, terápiás hasznáról, az író egy jó pszichológus is?

– A művészet, az írás terápiás haszna elvitathatatlan írónak és olvasónak egyaránt. Számomra az alkotás ezen formája mindig terápia volt. Ha nehéz életszakaszba érek, sokkal kreatívabb vagyok, jobban megy az alkotás is, mint amikor nyugalom vesz körül, és minden rendben van. Miután kiírtam magamból a bánatot, a dühöt, megkönnyebbülök. Azt remélem, hogy az írásaimmal másoknak is segíteni tudok, ha másban nem, hogy megálljanak egy percre és elgondolkodjanak, levonják a tanulságot, vagy éppen kacagjanak egy jó nagyot. És igen, az írónak pszichológusnak is kell lenni, ismernie kell az emberi lélek minden rezdülését ahhoz, hogy művei hitelesek lehessenek. Számomra egyébként ez a legfőbb megvalósítandó cél minden novellámban: a hitelesség.

A nők a cekkerben a Kolozsvári Magyar Napokon

Nem titok, létezik női irodalom

–  A novelláid hősei nem mind skizofrének, így az alcím lehet félrevezető, becsapós is. Ám mindegyikükre jellemző a magányosság, az elidegenedés, és a legtöbb hősöd nő. Mennyire illene rájuk az Üvegburából az alábbi mondat: „Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” 

– Valóban, ezek női történetek, a szándék ez is volt, bemutatni női sorsokat, érzéseket, gondolatokat, az ő szemüvegükön keresztül szemlélni világunkat. Az idézet pedig sajnos nagyon sok lányra, asszonyra illik, így a történeteim főhőseire is, legyenek skizofrének, vagy sem. Közhely, de társas magány uralja az emberek életét a XXI. században, a pokoli zűrzavar pedig egyre erősebb, mondom ezt úgy, hogy közben próbálok nem politikai, társadalmi példákat hozni. Hogy ez félelmetes-e számomra? Tagadhatatlanul az. Olyan vagyok, mint a legtöbb nő, aki fél az öregséggel járó magánytól, demenciától, a társ elvesztésétől. Természetesen a hőseim sem másféle emberek. A skizofrén emberek világát pedig közelről ismerem, hiszen a környezetemben él ezzel a betegséggel küzdő ember. Nagyon érdekes a mindennapjaiba bepillantani, az ember gyakran elbizonytalanodik, mint ahogyan a hőseim is, vajon ő az igazi elmebeteg, vagy azok, akiknek erről ugyan nincs papírjuk, de életvitelükkel, létezésükkel megkérdőjelezik mindazt, amit normálisnak mondunk. De hát, mi a normális? Ami társadalmilag elfogadott? A többi ember pedig deviáns? Ezt boncolgatva eljuthatunk akár saját magunkig is, félelmünkben pedig legszívesebben elmenekülnénk, vagy szó szerint kibújnánk a bőrünkből, felvennénk egy sokkal normálisabb ember ábrázatát. Mi ez, ha nem mágikus realizmus? (huncut nevetés).

 – Miért ragaszkodtál az alcímhez?

–  Játszani szerettem volna a szavakkal és egyben némi támpontot is kívántam nyújtani az olvasónak. Úgy érzem, ez nem sikerült túl jól, inkább didaktikus lett, mintsem játékos. De ez talán megbocsátható. Tanultam ebből is, legközelebb ilyen hibát nem követek el, legfeljebb másmilyeneket.

– Miért nő a legtöbb hős?

–  Amikor írni kezdtem még nem volt olyan koncepcióm, hogy csak nőkről alkossak történeteket. Aztán azt vettem észre, hogy sorra születnek a női sztorik, amelyek róluk, rólunk szólnak, a mi szemszögünkből, a mi érzékeny szűrőnkön keresztül mutatják be a világot. Később persze szándékosan választottam a novelláim főhősének lányokat, asszonyokat, akik zömében egyes szám első személyben mesélik el a velük eset históriákat. Próbálkoztam férfi elbeszélővel is, de azt hiszem, nekem jobban megy, ha nőkkel mondatom el a sztorit. Egészen egyszerűen tökéletesebben bele tudok helyezkedni a karakterbe, hitelesebben tudom közvetíteni a nők gondolatait, érzéseit. Nem titok, létezik női irodalom, amit jelenleg én is művelek, ami nem minőségbeli különbség a többivel szemben, egészen egyszerűen más, de véleményem szerint szükség van rá.

Döme Barbara dedikálás közben

Az írók között is lehetnek őrültek, ha nincs is papírjuk róla

– Változatos történetek, izgalmas karakteres hősök találhatók a Nők a cekkerben című kötetedben, találkozunk olyannal, aki a szenvedélybeteg apjától retteg, aki képzeleg, hallucinál, nem csak angyalt, betontömböket tologató szomszédot, az anyaságról, az öregedő testről, a romakérdésről, az identitásválságról és még fojtathatnánk a sort, de ne lőjük le a poént, hagyjunk az olvasónak is felfedeznivalót. Nem olvastam viszont egyetlen őrült költőről vagy íróról sem a könyvben. Szerinted az írás őrület is? És tényleg, miért nincsenek a hőseid között őrült irodalmárok? (Nevet)

– Mert véleményem szerint erről közhelyes lenne írni. (nevet) Nézd csak meg a nagy amerikai sztorikat, filmeket, a nagyrészükben író, vagy újságíró a főhős, aki megőrül, gyilkol, vagy éppen nyomoz, de minimum őrülten szerelmes lesz. Ez nekem sok, ugyanakkor, ha saját igényeimet veszem figyelembe, túlon túl kevés. Ugye érted? Nem szeretem a lerágott csontot tovább rágni, de még az is lehet, hogy egyszer majd az álom és az ébrenlét határán valami fantasztikusan kreatív ötletem támad az őrült irodalmárokról, és akkor megírom. Ehhez azonban nekem idő kell, mint ahogyan minden ötlethez. Sokszor hónapokig dédelgetek egy-egy gondolatfoszlányt, míg novella lesz belőle. És, hogy az írás őrület-e? Egyértelműen más állapot, csak nekünk íróknak nincs róla papírunk, de hát nézzünk csak magunkba. (mosolyog)

– A kötetedet olvasva eszembe jutott Muszka Sándor Szégyen című verseskötete is. Kis túlzással lehetne ez a prózapárja? Mit gondolsz, helyes a párhuzam? Az olvasók kedvéért idézek a Csendélet című versből:

alszik
négy napja, már hogy nem látta anyját

nem leszek többé
sosem leszek rossz

apa
nem bír mozdulni
előtte egy üveg  

A Hosszú futás című novelláddal például párba állítható legalábbis az én értelmezésemben…

– Örülök, hogy Muszka Sándort hoztad párhuzamos példaként, nagyon kedvelem őt (persze sok más kortárs írót, költőt is a korosztályomból pl. Bene Zolit, Nagy Koppány Zsoltot, Csender Leventét, Király Farkast, Orbán János Dénest és sorolhatnám még). Az említett verset ízlelgetve valóban látok én is analógiát a két írás között, aminek talán az lehet az oka, hogy a mindkettőnk által boncolgatott téma sajnos nem egyedi, nem ritkaság. És talán mindketten elég érzékeny lélekkel vagyunk megáldva, ami az írásnál kifejezetten előny, az életben nem mindig.  Érdekes, hogy a Hosszú futás című novellám például nagyobb part kavart, mint az összes többi. A publikálást követően számos olvasó írt, hogy mennyire sajnál, amiért ilyen gonosz apám van. (A történet egy alkoholista apáról szól, aki molesztálta a lányát.) Nem hitték el, hogy a sztori nem rólam szól. Ugyanakkor nagy örömömre szolgál, hogy ennyire hitelesen tudtam megjeleníteni ezt a témát.

– Ebben a novellában, de szinte az összesben fontos szerepet szánsz az ismétlésnek, gondolom, ez sem véletlen, olyan ritmusuk van ezeknek az írásoknak, olyannyira feszesek, akár egy-egy vers. Tudom, hogy verseket is írsz és nem is akármilyeneket. A közeljövőre nézve talán a líra műfajában is megmutatod magad, vagy esetleg kipróbálod a nagyregényt?

  – Örülök, hogy ezt észrevetted, természetesen ez szándékos, szeretek játszani a szavakkal, mondatokkal, ezzel is egyfajta plusz mondanivalót, plusz színt, töltést adva a szövegeimnek. Verset korábban írtam, mint prózát, de nem éreztem elég jónak a verseimet, ezért inkább elraktam őket a számítógépem egyik titkos mappájába. Időnként előkerülnek és formálgatom őket, éppen a te biztatásodra és segítségeddel. Vannak érzések, amelyeket versben jobban ki tudok nyilatkoztatni. A líra azonban számomra olyan, mint teljesen levetkőzni vadidegenek előtt, amihez talán túl szemérmes vagyok egyelőre. Az én igazi műfajom a próza. Nagyregény? Ötleteim vannak, idő kellene hozzá, jó sok, amiből egyelőre nincs elég. Jelenleg egy új novellásköteten dolgozom, egyelőre ezt szeretném az olvasók elé tárni, aztán majd meglátjuk, születik-e később verseskötet vagy regény. Tudod, semmi nem lehetetlen, de annak az ellenkezője sem. (nevet)