Ugrás a tartalomra

Mandola története − 26. fejezet

Gamma-hidroxi-butirát (1995–1999; 2019)

Harmadnap összegezte mindazt, amit megtudott. Leült a számítógépéhez, pontokba szedve leírta a történetet. Sokáig szöszmötölt ezzel, aztán, amikor elkészült, kitörölte az egészet. Nézte a laptop üres monitorját, szinte hallotta, ahogy a fogaskerekek csikorognak a fejében. Elhessegette a gondolatot, végtére is a mechanikának már egy ideje leáldozott. Leginkább Annamari szerepe zavarta. Balázs birtokolni akarta Mandolát, ezért rabolta el. Ez tiszta sor. De vajon Mandola nővére miért vett részt ebben az egészben? Ezt érezte az egyetlen valódi kérdésnek, szinte már csak ez foglalkoztatta.

Márpedig erre föltételezhetően cudar nehéz lesz kielégítő választ találni. Ha bármiféle nyomra bukkanna (amire alapvetően igen kevés az esély), az is legföljebb következtetések alapjául szolgálhatna. Ezért hosszas latolgatás után úgy döntött, egyenesen Mandola testvéréhez, Annamarihoz fordul. Mivel a nővérek vezetékneve igen ritka, nem volt szükség nagyobb erőfeszítésekre ahhoz, hogy rábukkanjon. Egyetlen ismeretséget sem kellett megmozgatnia, elegendő volt a Facebookon keresgélni. Annamari P.-vel egy városban élt, a közösségi oldal szerint egyedül. Munkahelyként egy magán nyelviskolát jelölt meg. P. két napig őgyelgett a nyelviskola körül, mire minden kétséget kizáróan azonosította Mandola testvérét. Amikor megbizonyosodott arról, hogy a jó személy nyomába ered, követni kezdte. Néhány óra múlva már azt is tudta, hogy az egyik lakótelep négyszintes panelházának második emeletén lakik.

A következő lépést − az élete során megtekintett talán több ezer bűnügyi film példái nyomán − legalább húszféleképpen tervezte el. Végül a gamma-hidroxi-butirátot választotta. A gamma-hidroxi-butirát, röviden GHB, közismert nevén gina, a hidroxivajsavakhoz tartozó szerves vegyület, amely a természetben is előfordul; kis mennyiségben megtalálható az emberi szervezetben is, főleg a központi idegrendszerben, valamint a borban, a marhahúsban, a citrusfélékben és szinte valamennyi állati organizmusban. A laboratóriumi GHB-készítményeket a civilizált emberek elsősorban randidrogként használják. Ami annyit tesz, hogy az áldozat italába keverik. Miután a kiszemelt nő (vagy férfi) elfogyasztotta a ginával „kezelt” folyadékot, bódult, euforikus állapotba kerül, amelyben aztán jól megpocsékolják. P. terve hasonló volt, kivéve az utolsó lépést.

A postástól, aki Annamariék felé hordta a leveleket, megvásárolta a lépcsőház kapujának kódját. Ehhez egy hétig kellett fröccsöket fizetnie a levélhordónak az egyik panelalji garázskocsmában, ahová az minden nap betért fölfrissülni fél tíz és tíz között. Fröccsözés közben P. elmesélt neki egy szívhez szóló szerelmi történetet, amelyben Annamari és ő, P. játszották a főszerepet, végül az utolsó napon leszámolt a markába huszonötezer forintot a kódért. Ezt követően az egyik délelőtt egy lakatos ismerőse segítségével bejutott Annamari lakásába.

− Szeretném meghúzni ezt a csajt – avatta be a fedőtervbe a lakatost. – Első lépésként egy levelet hagynék neki, de nagyon titokzatos módon. Az a cél, hogy ne jöjjön rá, miként került az asztalára, s ebből arra a következtetésre jusson, hogy a Jóisten is egymásnak teremtett bennünket.

A lakatos elismerően csettintett, zsebre vágta a három darab húszezres bankót, és minden további nélkül kinyitotta P.-nek Annamari ajtaját. P. benyargalt a lakásba, a hűtőben talált narancslébe, borba és tejbe egyaránt belecsepegetett 4-5 csöpp ginát, amit egy internetes forrásból, futár útján szerzett be, azzal már el is hagyta a lakást. A lakatossal készíttetett magának kulcsot mind a két ajtózárhoz (ezért ugyancsak bőkezűen jutalmazta a mestert).

Délután lesben állt. Miután Annamari hazaért, bő fél óra múlva P. fölcsöngetett hozzá a kapucsengőn. Négyszer csöngetett, s mivel nem érkezett válasz, halálos nyugalommal hatolt be a lépcsőházba, majd a lakásba. Annamari a kanapén feküdt a nappaliban, magzati pózban. Ájult álomba merült. P. az OBI-ban vásárolt gyorskötözővel higgadtan és olyan szakszerűen, mintha ki tudja, hányadszor csinálná, összekötözte a lábát, majd az előzetesen gondosan, az inge alatt a derekára tekert, szintén a barkácsáruházból származó kötéllel a kanapéhoz rögzítette a testét. A nő jobb kezét hagyományos cukorspárgával erősítette a bal térdéhez, a bal kezét szabadon hagyta, és várt. A száját nem tömte be. Túlzott kegyetlenségnek érezte volna, és szükségét sem látta. Úgysem hatolhatott át a kiabálása a panellakók érzéketlenségén.

Amikor Annamari magához tért, kiderült, hogy valóban fölösleges lett volna betömni a száját. Úgy meg volt döbbenve azon, ami vele történt, hogy eszébe sem jutott kiabálni vagy sikoltozni.

− Megismersz? – kérdezte P.

A nő nem válaszolt, csak kikerekedett szemekkel bámulta a betolakodót. Nem vonta felelősségre, nem faggatta arról, miként jutott be a lakásába, miért tette vele azt, amit tett, mik a szándékai; nem tudakolta, mit keres itt. Semmi sem úgy történt, ahogy a filmekben szokott.

P. elégedett volt Annamari viselkedésével. Bemutatkozott.

− Emlékszel rám, ugye?

Annamari bólintott.

− Azt is sejted, miért kerestelek föl, gondolom….

Annamari megint bólintott.

− Nagyon elgémberedtem – szólalt meg. – Nem bánnám, ha kioldoznál.

− Én azt hiszem, bánnám.

Sokáig nézték egymást. Annamari félelemmel vegyes undorral, P. szenvtelenül. Próbálta megfejteni, miért csinálja, amit csinál. Sikertelenül.

− Mandola halott – köpte ki végül magából a két szót.

− Igen – Annamari nyugodt hangon válaszolt. – Megkaptam a hivatalos értesítőt. A szüleink egy autóbalesetben hunytak el kilencvenkilencben, én számítottam a legközelebbi hozzátartozójának.

− A dánok értesítettek?

− Nem, a közvetítő cég.

P. lehunyta a szemét. A nyugalma, hidegvére egycsapásra elillant. Gyöngyözni kezdett a homloka. Mielőbb túl akart esni az egészen. S a legjobban az zavarta, hogy maga sem tudta, voltaképpen micsodán is.

− Miért tartottátok fogva? – szólalt meg újra, hosszú, kínos szünet után.

− Balázs kiakadt azon, hogy veled van.

− Rajtam akadt ki, vagy bárkin kiakadt volna?

− Bárkin kiakadt volna, de ennyire csak rajtad.

− Mert csúnya vagyok.

Annamari nem mondott semmit.

− És te? Te miért?

− Zsolti és Balázs jó barátok voltak. Zsolti rángatott bele. Én meg nem akartam elveszíteni Zsoltit.

− Annyira jó volt vele?

Annamari szemében megcsillant egy könnycsepp.

− Elmondhatatlanul jó.

P. elmerengett a válaszon. Nyilván szexuális értelemben lehetett olyan leírhatatlanul remek Zsoltival. Mert amúgy csak egy sima bunkóra emlékezett, valahányszor fölidézte magában a fickót. Annamari viszont szerelmes volt belé. És eközben, persze, minden bizonnyal szerette a húgát is. Annyira, amennyire tudta. Saját érdekei és vágyai elé azonban nem helyezhette, arra képtelen lett volna. S bár ez extrém eseményekhez vezetett, a kiindulópontot P. teljesen szokványosnak ítélte.

− Nem mondtam nemet, amikor beavattak. Nem tiltakoztam. – P. kényszerítette magát, hogy figyeljen Annamari szavaira. − Attól fogva már a börtöntől is féltem.

− Nem mondtál nemet. Most mégis egyedül élsz. – P. hangja elégedetten csengett.

− Zsolti Amerikába ment. Modellkedni.

− Téged meg itthon hagyott.

Annamari szeméből kigördült a könnycsepp, végigszántotta a púdert az arcán. P. megsajnálta.

− És Balázs?

− Vele tartott.

− Mikor?

− Először kilencvenhétben mentek el, két hónapra. Akkor engem is magukkal vittek.

− És Mandola?

− Hagytunk neki konzerveket.

− Ezt most komolyan mondod?

Újabb könnycsepp indult útnak Annamari arcán.

− Komolyan. Miatta jöttünk haza. Még egy hónap volt a vízumból, mégis hazarepültünk. Féltünk, hogy meghal. A hobbikertek övezetében épült félkész ház pincéjében tartottuk, egy időben Balázs unokatestvérének a zenekara próbált ott, hangszigetelték a falakat. Balázs örökölte a nagyszüleitől, akik itt éltek, ebben a városban… Balázs félig idevalósi… Minden rokona úgy tudta, eladta azt az ingatlant, soha nem ment oda senki a családjából. Más se, rajtunk kívül.

P. hallgatott.

− Amikor hazajöttünk Amerikából, talán el is engedték volna a fiúk, de nem volt hajlandó megígérni, hogy nem megy el a rendőrségre.

P. hallgatott.

− A következő évben mentek el végleg… A fiúk… Balázsból viszonylag neves fotós lett. Sikeres ember, bár egy autóbaleset miatt elveszítette a bal lábát. Zsolti egy ideig modellkedett, aztán elment pornózni. Láttam több filmjét. Elképesztő… − Annamari szája széle megremegett.

− Öt éve halt meg – suttogta aztán −, nem tudom, hogyan. Balázs ismerősöm a Facebookon, de nem ír nekem soha.

P. továbbra sem szólt egy szót sem.

− Még egy évig tartottam bezárva a testvéremet. Csak akkor engedtem ki, amikor a szüleink meghaltak. A temetés után elengedtem. És ő megígérte, hogy nem megy el a rendőrségre. Nem akartam börtönbe kerülni. Láttam Mandolán, milyen bezártan élni évekig. És ő ráadásul egyedül volt, fizikailag nem bántotta senki. Bezzeg egy igazi börtönben…

P. látta rajta, hogy fél. Nem attól, ami éppen zajlik, hanem mindattól, ami megtörtént. P. úgy érezte, Annamari tisztában van azzal, hogy létezik egy börtön, amelynek már réges-régóta foglya, s amelyből sosem szabadul.

− Nem biztos, hogy hittem neki, amikor megígérte, hogy nem jelent föl… Igazából soha nem értettem meg, miért nem juttatott rács mögé.

P. szeme a cipője orra és a nő összekötözött bokái között járt oda-vissza.

− Nem kérdezed, miért nem engedtem el kilencvennyolcban, amikor a fiúk visszamentek a tengerentúlra?

− Hiszen megmondtad. Féltél a rendőröktől – brummogta P.

− Igen, féltem.

A harmadik könnycsepp is elindult, végigcsorgott az arcbőrön, lehullott a kanapéra. A vászon sebesen beitta.

− Nem kérdezed, beszélt-e rólad?

P.-nek váratlanul és indokolatlanul eszébe jutott a Kottatartó nevű kávézó és Zebulon pártfogoltja, az önjelölt író. Ha ő írná ezt a történetet, és nem az élet, a férfi szereplő (azaz ő maga) biztosan föltenné a kérdést, amit Annamari hiányol. Abban az írásban sok egyebet is kérdezne P. Fölöslegesen. Kis híján elszégyellte magát, hogy ilyesmi éppen egy ilyen pillanatban megfordulhat a fejében, ám egyszerre rádöbbent, hogy az utóbbi napokban, pontosan úgy, amiképpen a filmekben történni szokott, elnagyolt, elfeledett mozaikokból úgy-ahogy összeállt nagyjából egységes egésszé ez az abszurd história, ami végeredményben nem egyéb, mint az élete. A fölismerés a végletekig elkeserítette. Sokáig ült komoran, némán, moccanatlan, arcát enyhe pír öntötte el. Végül csak annyit mondott:

− Nem kérdezem.

− Pedig beszélt – vágta rá Annamari már-már diadalittasan. – És tényleg, igazán szeretett… És azt hiszem, te is tényleg és igazán szeretted…

A két ember néhány másodpercig úgy érezte, olyan súllyal nehezedik rájuk a levegő, hogy bármikor összeroppanthatja őket, akár üres papírpoharat a vasútállomáson veszteglő utazó.

− Hallottam, hogy milyen nehezen tetted magad túl rajta – lihegte Annamari.

− Ahogy elnézem magunkat, azóta sem sikerült egyikünknek se… − sóhajtott P.

Kimerültnek érezte magát. Nem szellemileg, sokkal inkább fizikailag. Mintha lefutott volna egy maratoni távot, úgy lüktettek az izmai a fáradtságtól. Hirtelen ötlettől vezérelve mégis föltett még egy kérdést:

− Istenigazából azért nem engedted el, mert szeretem?

Annamari nem felelt.

Ismét hosszú, viszkózus csönd ereszkedett köréjük. Olyan sokáig tartott, hogy P. már-már letett arról, hogy valaha is választ kap, amikor a nő mégis megszólalt:

− Nem tudom, miért nem engedtem el. Féltem… Mondtam…

P. biccentett, mint aki tudomásul veszi, amit hallott. Fölállt, közelebb lépett az összekötözött testhez.

− Én el foglak engedni téged – jelentette ki.

Kiment a konyhába, a hűtőből elővette a narancslevet, öntött egy pohárba, bevitte a szobába.

− Igyál – tartotta Annamari szájához. A nő nem ellenkezett, amennyire fekvő testhelyzetétől telt, nagy kortyokban ivott. Bár a narancslé egy része a kanapéra folyt, mielőtt le tudta volna nyelni, tíz perc múlva mégis újra elájult. P. kioldozta, összecsomagolta a kötelet, spárgát, gyorskötözőt, kiöntötte a vécébe a maradék narancslevet, bort és tejet, lehúzta, a másolt kulcsokat az asztalra dobta. Nagy visszhangot vetve döndült az ajtó, ahogy becsapta maga mögött.

Betért abba a panelgarázskocsmába, ahol a postást látta vendégül az utóbbi hét napjain. Látott cidert a hűtőben, egyből kért hármat, meg egy Unicumot. Utóbbit gyorsan föl is hajtotta. Kiállt a kocsma bejárata elé. Még hűvös volt a tavasz, nem tették ki a műanyag asztalokat, székeket. Egy üveg cidert a kezében tartott, bele-belekortyolt, a másik kettőt lerakta a lába mellé, a betonra. Jó lenne valakinek elmondani mindazt, amit átélt; mindazt, amit az utóbbi napokban kiderített, gondolta. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy nincs értelme elmesélni a történetet. Mert jóllehet semmivel sem irreálisabb, mint bárkinek az élete ezen a Földön, mégsem tudna vele mit kezdeni senki. 

Váratlanul beugrott az álma, amit nem sokkal Mandola eltűnése után látott először, zaklatott éjszakáinak egyikén. A filmszerűen pontos látomás később is rendre vissza-visszatért. Az álma, amelyben egy öregember levelet kap. A levelet évtizedekkel korábban postázta a vénség szerelme. A levélből kiderül, hogy a nő viszontszerette, ám, mivel a küldemény elkeveredett, és évtizedekig bolyongott a postahivatalok átláthatatlan labirintusában, az öreg erről már túl későn szerez tudomást. Mi van, ha az az álom egy jel volt, tette föl magának a kérdést P. Átvitt értelemben vagy akár direkt módon...

− Lehetséges, hogy Mandola levelet írt nekem, amikor kiszabadult a fogságából, és csak azért ment Dániába, mert nem reagáltam rá? De mit csinált, mielőtt északra utazott? Mi történt 1999 és 2001 között?

Egy járókelő megvető pillantása döbbentette rá, hogy hangosan gondolkodik. Nem érdekelte. Igyekezett kiverni a fejéből a levél lehetőségét. Távolról sem logikus. Miért írt volna, ha föl is keresheti? Ebben a városban őt nem nehéz megtalálni, sosem volt az. Habár 1999-ben Peti, az üzlettársa és barátja többször is magával vitte hetekre, néha egész hónapra különböző országokba. A vállalkozás miatt utaztak, akkor fektették le a hosszú távú alapokat. Mi van, ha éppen egy ilyen kiruccanás idején szabadult Mandola, s ezért nem találta meg P.-t? És ha így történt, miért nem hagyott üzenetet?

− Meg kellett volna kérdeznem attól a ribanctól – szűrte a fogai közt gondolta P. −, hogy napra pontosan mikor engedte szabadon a húgát.

Zihálva lélegzett. Nem először és nem utoljára azon a napon. A cidert ezúttal kifejezetten kellemetlen ízűnek érezte. Pedig amióta csak megismerte ezt az italfajtát, finomnak találta. Ezúttal azonban úgy érezte magát, mint akinek az italába ginát kevertek.

− És miközben ájultan hevertem egy sarokban, minden szervemet hitványabbra cserélték, ellopták a lehetőségeimet és a jövőmet, manipulálták a múltamat. Még a szerelem kódját is módosították bennem − mormolta.

Hirtelen eszébe jutottak egy amerikai író sorai. Nemrégiben olvasta. A szerelem folyamat, amelynek során egy ember megpróbál megismerni egy másikat. Nem tudta eldönteni, az a folyamat, amelynek Mandola és ő részesei lehettek, lezárult-e, elérte-e a célját – ha ebben az esetben egyáltalán létezett olyan, hogy cél. Egykor jól ismerte Mandolát, s régóta sejtette már, hogy pontosan ez volt a lényege kettejük történetének, ez az egykor. Ismerte Mandolát − a saját idejében, a közös idejükben. De fogalma sem volt a másik Mandoláról, aki Mandola önálló, elszigetelt idejében élt, Mandola lehetséges világában, bezárva valahol egy félkész épület pincéjében. (Mivel fűtöttek rá télen? – hasított belé hirtelen. Menten el is hessegette magától a gondolatot. Semmiféle jelentőséggel nem bírt immár.) Mandola ugyancsak ismerte őt a közös idejükben, de a későbbi P.-időkben már idegennek látta volna, ha láthatja. Talán látta is, ki tudja. Annamari négyévnyi fogva tartás után engedte el Mandolát. És akkor, amikor szabadult, már nem biztos, hogy P. ismerte a szerelmét. A szerelme sem biztos, hogy ismerte azt a P.-t, akivé ő akkorra vált. És ezzel tisztában is lehetett. Mert Mandola sokkal okosabb volt, mint P. Talán ezért nem is kereste a férfit. Vagy ha kereste, és rátalált, ezért nem szólította meg, ezért nem folytatódhatott az élet, az az igazi. Mert már megszűnt igazinak lenni. A közös idő bezárult, semmiféle csillagkaput nem nyithattak többé, amelyen visszatérhetnének abba az időbe. A közösbe, a szépbe. Végső soron P. arra jutott, ez lehet a legvalószínűbb oka annak, hogy Mandola meg sem állt Dániáig. Egészségügyi középiskolában végzett, kézenfekvő, hogy a nővérmunkát választotta. Az is érthető, miért ment olyan messzire. Akárhogy is, akármiért is, az aarhusi kórházba került. Csábító lenne azt állítani, hogy minden körülmény és esemény ellenére kerülhetett volna jobb helyre is. Nevezetesen P. mellé. Ez az állítás azonban nem állná meg a helyét. Hiszen akkor már nem ismerték egymást… Kudarcot vallott velük az élet, vagy ők vallottak kudarcot az élettel? Egyre megy. Járt így az élettel más is. Annamari, Balázs, Zsolti, Manó, Endre, Zebulon. P.-nek úgy tűnt, mindenkivel ez történt, akit csak ismert. Tehát vagy mindenki erre szolgált rá, vagy…

Kiitta az utolsó kortyot a harmadik üveg ciderből, aztán elindult hazafelé. Azon tűnődött, miért kellett megtudnia mindazt, amit megtudott. Nem lenne jobb befejezetlenül, magyarázat nélkül? Arra jutott, a kérdés önmagában botorság. Válaszra méltatni még inkább az. Úgy döntött, mégsem a lakására megy, inkább a folyópartra. Nézni, miként úszik el a dinnyehéj. Mint hajdanán. Hát, sehogy nem úszott el. Tavasz volt, pillepalackok, félcipők, bugyik, nejlonzacskók lebegtek a víz színén. Dinnyehéjat sehol nem látott a kacsák, a le-lecsapó sirályok és a horgászzsinórok között. A folyópartról eszébe jutott Papa, amint arról mesél, miként ültek itt egykoron, valahol errefelé, s hallgatták Feri meséit a csillagos égről. Az este még messze járt, csillagokból éppen annyit lehetett látni, mint dinnyehéjból.

Megkereste azt a helyet, ahol régen az a bizonyos félreeső pad állt. A sétányt azóta fölújították, a padnak, amelyen 1995 tavaszán és nyarán olyan sokat üldögélt, nyoma sem maradt. Hátát nekivetette egy fának a pad hűlt helye mellett. Várakozott. Maga sem tudta pontosan, mire is. Várt, várt, várt. Lassan köré ereszkedett az alkonyat. Szerette volna teljes szívéből Balázst, Zsoltit és Annamarit hibáztatni mindazért, ami Mandolával történt, amin keresztül kellett mennie; szeretett volna elégtételt érezni, amiért így vagy úgy, de az ő életük, a bűnösök élete is tönkrement, gyűlölni akarta őket, vadul és engesztelhetetlenül. Mindhiába. Nagyon jól tudta, hogy legalább annyira felelős ő maga is. Észre kellett volna vennie, mi készül a szerelme ellen, aztán halált megvető bátorsággal megakadályozni. Vagy egyáltalán nem is kellett volna lennie, de semmi esetre sem Mandolával, hiszen a Mandoláéval elkeveredő létezése provokálta ki az egész szörnyűséget.

− Akárki más lett volna a helyedben, ugyanezt okozta volna – hallotta Endre ifjúkori hangját a fa törzséből. Sziszegve, dühöngve igyekezett elkergetni a hallucinációt. Miután úgy érezte, sikerrel járt, durván ostorozni kezdte magát, amiért mentségek után kutat, de még csak föl sem vállalja, hogy ki akar bújni a felelősség alól, hanem egy régi, becsapott barátra lőcsöli rá! Kímélet nélkül szidalmazta magát, hosszú perceken keresztül, fáradhatatlanul szórta a goromba szitkokat és átkokat saját fejére. Nem elég, hogy a feltűnésével veszélybe sodorta Mandolát, a lány eltűnése után sem tett jóformán semmit! Buszon, vonaton és stoppal bejárta a fél országot, hátha belebotlik elveszett szerelmébe, s miután ez (magától értetődően) nem történt meg, csak ücsörgött a folyóparti sétány egy padján, a halálmadárral cimborált, húzta az időt. Egész életében soha semmi fontosat nem oldott meg, még a megélhetését is egy szerencsés véletlennek köszönheti. De a szerencséjével sem tudott jól sáfárkodni, csak sodortatta magát a sorssal, a körülményekkel, akár egy kísértethajó az óceán áramlataival. Mélységesen undorodott önmagától. Kiszakadt belőle egy, az egész életét elmondó sóhajtás, azzal újra korholni kezdte magát.

Önmarcangolását szárnyak suhogása szakította félbe. Alig egy méterrel a lába előtt leereszkedett egy kuvik. Nem lehetett magasabb 20-25 centiméternél, a szeme sárgán foszforeszkált, a csőre lefelé görbült. Két-három percig figyelte P.-t, lentről fölfelé, sandán. A fejét közben többször egymás után hol a jobb, hol a bal vállára ejtette, végül egy erőteljes, szinte dobhártyaszaggató „uhhh” hangot kiadva elrepült. „Bagoly huhogott valamerre a bástyán –­ írta Krúdy ­–, amelynek hangjától amúgy sem tudnak aludni azok a szerencsétlenek, akik sohasem tudnak beljebb jutni az álom pitvarából a legbelső, legékesebb szobába…” 


Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-szep-19-0930/mandola-tortenete-25-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-okt-03-1137/mandola-tortenete-27-fejezet

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.