Vége

Egy férfiembert hallucináltam. Ájulásig szerettük egymást. Pár perccel később, ebben a kábulatban szülni készültem. De meggondoltam magam, mert egy lény azt állította: a gyerek, aki hozzám érkezik, gonosz lesz, felemészti anyja méhét.

Ezután szuggerálni kezdtem a plafonon táncoló csöppnyi barna pöttyöt, amely a keringőről fokozatosan csárdásra váltott, és úgy dübörgött, hogy a bordáim félelmükben a húsomban kerestek menedéket.  Aztán a barna pötty osztódni kezdett, olyan volt, mint amikor egy szeplő ikreket szül, aztán az ikerszeplők további ikreknek adnak életet, és ez így megy egészen addig, amíg magát a bolygót is világra hozza egy fényesen ragyogó anyaszeplő.

A szeplőtelen szüzet is láttam. A plafonon hófehéren maradt egy egészen kis rész, ott térdepelt. Imádkozott. Hozzám? Értem? Aranyszellő kelt szárnyra a száján át, talált a koponyámon egy titkos rést, melyen beköszönt.

– Korábban kellett volna, Mária! – üvöltöttem. Ő rám mosolygott, a keze olyan hosszúra nyúlt, hogy a Földet is képes lett volna körbeölelni, de csak engem ringatott. Dúdolt valamit. A vád pletykává szelídült, a halál hosszú álommá édesedett a jajgatók szívében. Csak én könnyeztem sziklákat, tört a padló, hasadt az alap, amikor szememből a súlyos kövek kigördültek. A múltam egyre csak köpte a fekete, mindent felégető mirigyeket, pusztítani kívánt! Nem volt kétségem: engem akar, addig krákog, amíg utolsó sejtemig kiköp a semmibe. Semminek lenni, egyenlőségjel a halálom és a jelenem között.

Matematikai képlet! Benne az x én vagyok, az y ismeretlen. Ez egy pozitívra végződő egyenlet, csak már nincs időm kikalkulálni. Egy másik képlet alapján szült anyám, párhuzamos egyenesek futnak mellettem, végtelenül, szabadon, csak engem köt gúzsba valami. Őt vádolom, ő az én mínuszom, ami lenullázott. Matematikai képlet! Nincs már, aki kiszámolja. Elfogyott a számsor, nem találom sem az elejét, sem a végét, csak homályosan sejtem, merre tartok.

Az előbbi lény áttetszővé vált, most integet. A teste olyan illékony, félek, elhamvasztja tekintetem, ha ránézek. S ha selyemporként lepereg elém, mit kezdek majd vele? Hamvveder híján összegyűjteni sem tudom, hogy végtisztességet adjak neki. S ha felkapja sóhajom, és kénye-kedvére játszik majd vele a szenvedély, amely valahol még ott bujkál tán, egy apró jelre várva? S ha e törékeny lény az, aki megmentőm lehet, csak az én szememre hályog üszkösödött? Ha megcsal az a feloldódni készülő kemikália, amely agyamat birtokolja? Ki segít lefejteni az idő előtt rám dohosodott szemfedőmet?

Még áramlik ereimben a vér, még birtokolni óhajt a tudat, de a szív már elbizonytalanodott. Egyre lassabban lüktet a homlokomra karcolt, bőr alá kényszerített vastag, kék folyó. Mintha valaki kötőanyaggal keverte volna be a vért, mintha utasította volna, hogy lassítson, és ne kecsegtessen tovább. Szürkére öregszik az arcpír, zavarosodik a szemkocsonya, akár a talpaktól felkavarodott pocsolya. Még sejtem rajta keresztül a filmkockákat, melyeket erre a pillanatra ígértek.

Első jelenet: Apám lelkéért harcolt az Isten, de kettőjük közül az Úr maradt alul a csatában. Én is fohászkodtam apámért. Imákkal csaltam meg a Teremtőt. Eleinte zálognak ígértem a lelkem, apám üdvéért cserébe, később hagytam, hogy savként marjon szét a védelmező szavak mögé bújtatott hazugság.

– Mária, akkor hol voltál?

Második jelenet: Édesanyám szilárd pajzsot simogat rám, mosolyával erősíti. Bátrak vagyunk kézen fogva, nincs se égi, se földi vád, mely sírgödröt áshatna nekünk. Arcom két tenyere között formálja boldoggá, lelkemet eperillatú szavaival simítja makulátlanra. Nem látta, amikor csillogóról homályossá kopott életem.

Harmadik jelenet: Édes nyál hagy sárga foltot a párnán. Kinyitom a szemem, fekete szembogárban tükröződik ébredésem. Pillái megrebbennek lélegzetemtől. Leeresztem szemhéjam, merem, mert tudom, vigyáznak rám! Tiszta ígéretét egy száguldó autó zúzta mocsokká.

Egyre zavarosabb tekintetemmel keresem a plafonon térdeplő szüzet, mert korábban ott volt. Tudom. Gyomromba harcosok költöztek, s most lovastól, szablyástól ki akarnak törni börtönükből. Mintha parázsvacsora kínozná bensőm. Torkomban zubog a kimondatlan szavak felduzzasztott folyója, érzem, ha valaki kipiszkálná azt a gátat, megkönnyebbülnék. De gátam olyan erős, olyan szilárd, mint az igaz emberek vérében edzett acél, semmi nem repesztheti meg. Kínlódom!

A szeplőtelen Szűz most ágyamra ül. Tenyerére emel. Könnyű vagyok és hűvös, akár a frissen megszületett hópehely. Szokatlan ez az érzés. Létem stoptáblához érkezett. Testem engedelmes utazó. Mária könnyű aranyport hint a szememre, amely olyan súllyal nehezedik rám, mint egy hatalmas betontömb. Már nem látok, de érzem, hogy a lény teste a szekrény tetejéről lepereg.

Lábam megrándul, üres gyógyszeres üveg zuhan a padlóra. Döcögve gurul, majd lassít és megáll a sarokban.