Szó elszáll, költészet megmarad
Ezerkilencszázhatvankettő októberében, a kubai válság közepén a világ egy atomháború kitörésének szélén imbolygott. Elsőéves egyetemista voltam, az angyalföldi kollégiumból mi is kivonultunk a Hősök terére tüntetni a békéért. Természetesen az amerikaiak ellen, habár a válság annak nyomán robbant ki, hogy – amiről akkor nemigen értesülhettünk – amerikai felderítőgépek leleplezték: a szovjetek közepes hatótávolságú, nukleáris töltettel ellátható ballisztikus rakétákat telepítettek a szigetországba, amelyek nagyon rövid repülési idő alatt elérhették volna az amerikai nagyvárosokat. Hruscsov végül meghátrált (bár van elmélet, amely taktikus húzásnak tekinti a provokációt), kivonták a rakétákat, és az USA is tett viszontlépéseket Európában.
A történelemmé vált esemény egy utalás révén kilenc év múlva furcsa módon bukkant fel az életemben. A hatvanas évek új szovjet költőnemzedékének majakovszkiji magatartást követő képviselője, Jevgenyij Jevtusenko 1971 októberében, az Írószövetség vendégeként, fővárosi programjai után pár napra Pécsre is kiruccant. Társaságában volt Alekszandr Mezsirov, akinek Búcsú a hótól című verseskötetét Csorba Győző ültette át magyarra.
A Dunántúli Napló munkatársaként – minthogy tudtam oroszul – elküldtek, hogy bármi módon, de készítsek valamilyen „érdekes anyagot” a nemzetközi hírű poétával, aki néptribuni kiállásaival, kényes témákat megszólaltató poémáival, meglepő gesztusaival a nyugati sajtóban is gyakran szerepelt. Igaz, nemegyszer amolyan „engedélyezett fenegyereknek” tekintették.
Amikor felkerestem Jevtusenkót és Mezsirovot a Nádor Szállodában, Jevtusenko, mondhatni, nyűgös volt. Egy utazás óhatatlan fáradalmait beleszámítva is elkedvetlenítően elzárkózó. Laza programban bízott Pécsett, mert a város hangulata, kulturális légköre iránt a szervezők már a fővárosban kellő kíváncsiságot ébresztettek benne. A kért interjúra csak legyintett, helyette végül riport született. „Neveljék sok sikerrel nagy nemzetüket” – ez volt a címe a lapban megjelent írásomnak. A mondat a Pécsi Tanárképző Főiskolán, a hallgatókkal megtartott találkozón hangzott el tőle, s az akkori időket tekintve ez a kijelentés gesztusszámba ment. Még annyit is hozzátett: „Mert kis nemzetek nincsenek, csak kis emberek vannak.”
Még a szállodában, elrendezkedésükkor, s a már említett ódzkodásakor, miközben ide-oda járva becserkészte a lakosztályt, elhangzott egy különös mondat a szájából. Ennyi idő távolából pontosan idézni lehetetlen, de a lényege, hogy tudósítói ideje alatt valamelyik amerikai szállodában átadott egy, a szovjet bennfentesektől származó üzenetet valakinek, amely a kubai rakétaválság megoldásához járult hozzá. Az elszállt interjúval együtt e kényes mondat – amelyet nyilván nem tárhattam volna az akkori olvasók elé – szintén elillant a levegőben.
Tény, hogy a költő 1962-ben, éppen az októberi kubai rakétaválság idején a Pravda amerikai tudósítója volt. S azokban az őszi napokban jelent meg híres verse a Pravdában, a Sztálin örökösei, amely a vezér még élő szellemének veszélyére figyelmeztetett. Az Én szólok, Kuba! című különös műfajú, vallomásos könyvéből pedig képi világát tekintve teljesen öntörvényű film is készült.
Évtizedek múltán kezdtem el magamban találgatni, mi csalogatta elő benne az emléket. Esetleg egy amerikai hotelre emlékeztette a patinás szállodabelső? Vagy az egybeeső októberi dátumok? Avagy a szállodák „lehallgatásmentesítésének” a „táboron belüli” gyakorlata, amire Pécsett, épp a vendégek jelenlétében ki mert volna gondolni? Mert akkoriban a Szovjetuniót kitapasztalt utazók a kezdőket mindig figyelmeztették, hogy a szállodában a rádiót bömböltetve, a vízcsapokat „niagarásra” kell állítani, mielőtt őszinte beszélgetésbe feledkeznénk kényes kérdésekről. De mindezek csak utólagos latolgatások.
Nyugati lapok néha megpendítették, hogy Jevtusenko külföldi, s így nyugati utazásai (akárcsak az egyszerű szovjet állampolgár nagyon ritkán engedélyezett külhoni útjai) a KGB engedélye és figyelme nélkül aligha valósulhattak volna meg, tehát szovjet oldalról a megbízhatóságát nyilvánvalóan nem kérdőjelezték meg. Viszont a két szuperhatalom közti kapcsolatok bizalmi indexe a mélyponton volt, így ha egy civil a hivatalos csatornák kihagyásával közvetíthetett információt, abban a válság rendezési szándékának őszinte igyekezete mutatkozik meg az üzenő fél részéről. Ennél többre nem jutottam küldetését illetően.
Jevtusenko egyébként a Gorbacsov elleni sikertelen puccskísérlet évében maga is védte az orosz föderáció parlamentjéül szolgáló moszkvai „fehér ház”-at, majd a Szovjetunió szétesésének látványos eseményei közepette, eléggé váratlanul távozott Amerikába. S azt követően felváltva hol ott, hol Oroszországban élt. 2017-ben egy oregoni nagyvárosban, Tulsában halt meg, ahol hosszú éveken át oktatott orosz irodalomtörténetet az egyetemen.
Egy költő jelentőségéhez nagyhatalmak válságának megoldásában való ügyködés aligha járulhat hozzá. Pécsett az egyébként ritkán megszólaló, halk költőtárs, Mezsirov mondta ki a poézisről a lényeget: „Nagy és jelentéktelen költő sok van. A kis jelentékenyeket kell olvasni.”
