A lány, aki szeretett

A lány szívesen jár iskolába. Különösen azokon a napokon, amikor vele van órája.

Mert ezeken a napokon láthatja őt. Már hónapok óta szerelmes. Már hónapok óta szerelmes belé.

Tudja, hogy szerelmes. Szereti őt, és azt akarja, hogy ő is szeresse. Hogy viszontszeresse. Hogy akarjon tőle valamit.

Hogy kívánja meg a testét.

Most is. Ül a padjában, és csak nézi. Nézi, ahogy a tábla előtt áll, kezében kréta, és magyaráz.

Nincsen más eszköze. Csak azzal hívhatja fel magára a figyelmet, hogy kihívóan öltözik. Kora nyár van, meleg. Május utolsó napjai. A szokatlan melegnek köszönhetően megteheti. Megteheti, hogy megmutatja, amije csak van. Elsősorban is a mellét. Azt mindenki mondja, hogy szép melle van. És, ha csak egy kicsit is izgalomba jön, máris hegyesedik a mellbimbója. Eddig szégyellte ezt, és bélelt melltartóval igyekezett eltakarni minden ilyesmit. De már nem szégyelli. Sőt. Büszke rá. Nem vesz melltartót, és hagyja, hogy a pólón keresztül is hegyesen meredjen előre a mellbimbója.

Ha úgy tartja kedve.

És a lábát is megmutatja. A combját. Az a kis rövidke szoknya, az szinte nem fed el semmit. És szereti, hogy ilyen. Hogy nem fedi el azt, amije van.

Az osztályfőnöke, egy középkorú nő, szóvá tette. Hogy így nem lehet iskolába járni. Az igazgatóhoz is be kellett mennie. Az igazgató, a „diri bácsi”, ahogy mindenki nevezte, és nem csak a háta mögött hívták így, jólelkűen mosolygott. Azt mondta az osztályfőnöknek, hogy „semmi baj”. Majd kinövi. Tizenhét-tizennyolc évesen ilyenek a lányok. Jövőre más lesz! Ha megvan az érettségi! Majd akkor észhez tér. Ha a továbbtanulás lesz a kérdés. Ha már a jövő lesz a „tét”. Ilyeneket mondott a diri bácsi, neki, meg a tanárnőnek, és egy pillanatra elidőzött a tekintete a lány combtövénél.

Ő nem tehet arról, hogy ilyen. Ő nem akar semmi rosszat. Csak szeretné, ha végre észre venné az a férfi, akit szeret. Ha végre érezné, hogy viszontszereti az, akivel mindenre képes lenne. Akivel elkezdhetné végre, amiről azt mondják az idősebbek, a „felnőttek”, hogy az „élet”. Nem tudja pontosan, hogy mit akar. De azt mindenképpen akarja, hogy szerethesse a férfit, a tanárát, akit szeret.

Volt egy pillanat, amikor megérintette. Őt, a gimnazistát, a tanár. Dolgozatot írtak, fizika dolgozatot, merthogy fizikát tanít neki az a tanár, akibe szerelmes lett. Ott ült a padjában, előre hajolt, számolgatta éppen a súrlódási együttható miatt bekövetkező sebességcsökkenést. Mennyi idő alatt fékez le a busz 60 km/órás sebességről a gyalogátkelő előtt? Számolt, a koncentráció miatt egy pillanatra el is feledkezett mindenről, még arról is, hogy aznap a mélyen dekoltált pulóverében jött be az iskolába, melltartó nem volt rajta, csak egy vékonyka blúz, az is lazán kigombolva, a pulóver alatt. A tanára megállt felette dolgozatírás közben, és ahogy felpillantott rá, látta, hogy épp a dekoltázsát, a mellét bámulja.

Ekkor érintette meg – a másodperc töredékéig – a tanár.

A hüvelyk- és mutatóujjával ért hozzá, a dekoltált melléhez, egy pillanat volt az egész, valami kis odaragadt cérnaszálat emelt el a melléről.

Senki nem vette észre, nem is vehette észre senki, olyan gyorsan történt az egész.

– Kicsi kis szösz, ami rontotta a képet – mondta halkan a tanár, mosolygott is hozzá, és mutatta is az ujjai közé szorított cérnaszálat. Ahogy találkozott a tekintetük, érezte, elvörösödik. Ez volt az a pillanat, amikor végképp beleszeretett a tanárába.

Azóta nem történt semmi.

Az egyik alkalommal bekopogott a fizika szertárba, azzal az ürüggyel, hogy az elektromos harangjátékot elkérje, mert az aznapi óra anyaga erről szól, és „segíteni” akar a tanárának. Azon a napon megint abban az általa annyira kedvelt miniszoknyában jött iskolába, amit még a barátnői is túlzásnak tartanak, és szinte leülni sem lehet benne anélkül, hogy a tangabugyi ki nem villan a kíváncsi pillantás nagyobb gyönyörűségére. Így ment a szertárba, hogy elkérje azt a bizonyos elektromos harangjátékot. A tanár láthatóan meglepődött, amikor megpillantotta ott, a szertár ajtajában, de mielőtt bárki, bármit is mondhatott volna, váratlanul megjelent egy másik tanár, helyesebben tanárnő, méghozzá az a magyar tanárnő, aki már szintén szóvá tette – szülői értekezleten tette szóvá – azt, hogy egyes diákok hogyan is öltözködnek.

Amikor meglátta a tanárnőt, dolgavégezetlenül eljött, vissza az osztályterembe.

Tehetetlennek érzi magát. Nem tudja, mit tegyen. Szeretné meghódítani. Azt akarja, hogy a tanára ne tudjon másra gondolni, csak rá. Hogy megőrüljön érte. Hogy otthagyja érte a családját, az állását, mindent.

Nem tudja, mit akar.

Ül a padjában, és nézi a tanárt. Nézi, ahogy az a tábla előtt áll, kezében kréta, és magyaráz. Az egész annyira valószerűtlen. Hogy neki itt kell ülnie, hogy ennyire semmibe veszik őt. Hogy már hónapok óta érzi azt, amit érez, és hogy semmi, de semmi esélye. Hogy úgysem lesz másképpen semmi. Mert az ott a tanár, ő meg csak egy diáklány, aki szerelmes.

Váratlanul áll fel.

A tanár még folytatná a magyarázatot arról, hogy a fizika törvényei miképpen befolyásolják mindennapjainkat, és hogy miért a víz a legerősebb elem, miért nem lehet a vizet összenyomni még ideális, laboratóriumi körülmények között sem, amikor is odalép a tábla elé, egészen közel a tanárához.

Az általa kedvelt miniszoknya van rajta, ahogy az nála megszokott, meg egy mélyen dekoltált póló.

A tanár meglepetten néz rá. Nem szól semmit. A többiek, az osztálytársak szintén némán bámulják.

Tökéletes a csend.

Kihasználva, hogy végre mindenki csak rá figyel, kissé előrehajol, az egyik kezével a szoknyája alá nyúl.

A fekete csipkés tangabugyi természetes módon hullik a rövidke szoknya takarásából egészen a bokájáig.

Könnyedén lép ki belőle, lehajol érte, felemeli, aztán a tanára arcába vágja.

Ezután sétál ki az osztályteremből.