1.

Nem számolom, hány imát nem mondtam el.

Hiszem ugyan a szüzet, a magzatot,

hiszem, halandó vagyok, mert halni kell,

de a lelkesültség már alább hagyott.

 

Vétkeimet vonszolom a határig,

és megvámolják majd, mert van, van határ –

lehetnek a vámosok is akárkik,

nem lesz köztük, aki igaznak talál.

 

A remény csak felszálló pára, ez van,

rátelepül a lélekre a vegytan,

és a határok is megmerevednek.

 

Szerettem, talán engem is szerettek…

Tudja, aki a határon ott hagyott,

hány kezet nem fogtam meg; s hány mondatot.

2.

Hány kezet nem fogtam meg; s hány mondatot

hallgattam el önmegtartóztatásból?

Hány ártatlan gesztust hagytam itt vagy ott?

(Ugyan már, ilyeneket meg ki számol!)

 

Mindegy is, hiszen jobb ember nem lettem,

csak még keserűbbek lettek a percek…

Tolvaj azért mégse vagyok feltétlen,

magam fosztottam, mégis kizsebeltek.

 

A bűnökön nem változtat néhány lájk.

Bárcsak tudnám biztosan, hogy engem lát,

és nem a mindennapi férfi-maszkot,

 

bárcsak emelkednék, mikor hanyatlok.

Kérek, mert esélyt mindenki érdemel –

hány kérést halogattam? Nem érdekel.

3.

Hány kérést halogattam? Nem érdekel.

Nem tud változtatni, ki nagyon akar,

ki senkiért, így magáért sem felel,

kit halandóságtól senki se takar.

 

Hiszen semmi több nem vagyok, csak ember,

aki a valóságtól visszaretten.

Megalkuszom néha a félelemmel,

aztán újra félek, még éberebben.

 

Félelem kísért eddigi utamon,

hittem, hogy minden esztendőm hatalom,

és hogy a szép az szép, mert annak mondják.

 

Rendetlen halomban a hasított fák,

rajtuk a világ csak roppanásnyi folt –

nem számolom a sok bevett nyugtatót.

4.

Nem számolom a sok bevett nyugtatót,

azzal sem lesz könnyebb a halandóság,

azzal sem leszek kevésbé elhagyott.

Hiába a folyton feltámadó fák,

 

hiába a friss gyümölcs, a kegyelem,

Reményiket is hiába olvasom.

A nyugtatót, mint a csendet, beveszem,

és betakar a gyógyszeres irgalom.

 

Valahol a messzeségben a csoda,

a határon túl – de nem jutok oda.

A feltámadástól kicsorbult ködben,

 

mint a szeg, ékelődöm észrevétlen.

Emésztem, mint akaratlan térszelet

a leöntött töményt, a kérdéseket.

5.

A leöntött töményt, a kérdéseket,

a homlokív tenyér-hideg támaszát

kibírni; üvegbe zárt ablakkeret,

készülődnek az utolsó harsonák,

 

az ujjak az isteni hangszereken:

fodrozódik már az apokalipszis.

A kifosztott tölgyeket nem szeretem,

az őszi avar annyira banális,

 

a legvégére ezért se gondolok.

Hiába a tenyér-hideg támaszok.

Nem szabad siettetni a dolgokat

 

mozdulatlan a rácsozott ég alatt.

Mert ma nem üzennek hívó távolok –

már az önváddal is óvatos vagyok.

6.

Már az önváddal is óvatos vagyok.

Óvatos, mint a támolygó mozdulat,

akár a befejezetlen mondatok,

vagy mint az ebek, akik tűrik láncukat.

 

De hogy ez meddig mehet így, nem tudom.

Az önálltatás, mint léttapasztalat,

öröklétnyi súly görnyedő vállamon.

Rejtem az emberbe öltözött vadat,

 

és közben önmagam sem ismerem fel.

Csak szunnyadok tarkóra tett kezekkel.

Várom, hogy tüzeljenek. Nem mozdulok.

 

A véletlenek is mozdulatlanok,

az önvád sziluettje a test felett –

nem forszírozom, hogy ki mit vétkezett.

7.

Nem forszírozom, hogy ki mit vétkezett,

inkább már a magam bűneivel sem

foglalkozom. Depresszióhoz vezet

az is, ha érdekel, és az is, ha nem.

 

Hagyom tehát, formálódjon önmaga:

a bűn, tőlem teljesen függetlenül.

Rossznak, jónak nincs számtani átlaga,

a feloldozás is messze elkerül.

 

Suttyomban talán lelépni szeretnék,

míg takarja arcomat a verejték,

mégis maradok, bár magam se értem –

 

precízen mérlegelek észrevétlen –,

és azért néha egy kicsit meghalok,

mert bűnnél taszítóbbak az átlagok.

8.

Mert bűnnél taszítóbbak az átlagok,

a méricskéléstől hányingerem van.

Nem beteg, csak ostoba ember vagyok,

a mérleg nyelvét bámulom naivan.

 

Bűntudatba kötnek a mindennapok,

de pszichológushoz nincs kedvem, pedig

kétségtelenül depressziós vagyok,

bár altató nélkül alszom reggelig.

 

Csupán fogyok megállíthatatlanul –

ilyen, mikor a bűntudat elfajul,

a lélek helyett a testet emészti.

 

És megtanul az ember nem remélni,

összegzéssel végezni minden napot,

hogy a vétkes percekre hány jó jutott.

9.

Hogy a vétkes percekre hány jó jutott,

csak egyszerű statisztikai adat.

Anya gondosan hiába altatott,

vergődöm, mint hálóban a halak.

 

Mégis gyámoltalanul, mint ő írta:

ahogy a szükségét végző vadállat,

nagy gonddal figyelve a látszatra –

öröklétnél is fontosabb a látszat.

 

Kapaszkodom a feltámadásba:

összeroppant lét és nemlét határa.

Ahogy a gyermek, őszintén ébredek,

 

nem hagynak magamra a véletlenek,

a mimika sem okoz már zárlatot:

a bűn és a bűnhődés létállapot.

10.

A bűn és a bűnhődés létállapot.

Jól jön ez a beletörődés néha –

bontani a meghatározottságot,

mikor nem működik semmilyen séma.

 

Ebben a rozsdásodó, rossz világban

versben őrzöm a semmit és a mindent,

pedig felejtem már, amit tanultam,

és összeomlik, legyint rám az ihlet.

 

A szövegben is bomlanak a képek,

előfordul, hogy nyelvbe vész a lényeg.

Előfordul, hogy agresszívebb a hang,

 

vagy hogy a ritmus ösztönösen hanyag –

attól a  szó nem lesz sem csúnyább, sem szebb…

Amit okozok, gyógyul, de azért seb.

11.

Amit okozok, gyógyul, de azért seb,

és átvérzik a jelentésrétegen.

Csenddé olvad, de hangnál is merészebb,

beépül, mint minden rejtett érzelem.

 

Reszkető hullám a test, partot remél.

A lecsendesülés nem múló vágya.

De nem viheti –  amikor véget ér –,

senki a Szerelmet a túlsó partra.

 

Néma önáltatás. Precízen kimért.

Az ámítással felhagyni sincs miért.

Magammal nem szeretek szembesülni,

 

így csak másokban tudok elmerülni.

Hiába a hiányba szilárdult csend,

a megbocsátástól sem leszek bölcsebb.

12.

A megbocsátástól sem leszek bölcsebb.

Közönnyé aprózódott a teljesség,

annyit ér, mint a fillérekkel telt zseb –

szembesít a létélménnyé vált kétség.

 

Mert uniformizál az én, ha nincs más,

érkezések az elengedésekben –

az összes vonzásban ott a taszítás,

a semmiségbe ékelődött minden.

 

A parton köd. Párát markoló kezek,

gyermek vagyok, játszom, dobok egy követ –

egy egész tenger zúgja mégis vissza,

 

lehet a lét, a szenvedély is tiszta.

Nagycsütörtökösen egyedül vagyok,

az úton előttem halvány otthonok.

13.

Az úton előttem halvány otthonok.

De láthatatlan távol minden hajlék,

mert a bűntelenek sem ártatlanok.

Messze a vetett ágy, ahol alhatnék,

 

burjánzik a kertben a királydinnye,

féltem gyenge lábaid, ne menj oda.

Hiába hivatkozol a migrénre,

sűrűsödik a magadra zárt szoba.

 

És apadnak a jelentésrétegek,

mint üres papíron égő vízjelek.

Bár ne követném el újra és újra –

 

ne lennék önmagam agóniája,

ne lennék folyton a határon hagyott.

Fázom. Ködbe ékelt messzeség vagyok.

 

14.

Fázom. Ködbe ékelt messzeség vagyok.

Az emelkedést akarom elérni,

hogy ne határoljanak órák, napok,

test, tér, anyag, nehézkedés – akármi…

 

De a súly lehúz. A sűrű köd súlya.

És ezen nem változtat a poézis,

ezért követem el újra és újra –

mint minden ember, gyarló vagyok én is.

 

Csendben a circumdederunt árnyai –

még a végítéletet sem hallani,

elveszett szavak. Semmivé vált a hang,

 

minden mondat végleg elnémult harang.

De a hallgatás a köd fölé emel.

Nem számolom, hány imát nem mondtam el.

 

mesterszonett

 

Nem számolom, hány imát nem mondtam el,

hány kezet nem fogtam meg; s hány mondatot,

hány kérést halogattam? Nem érdekel.

Nem számolom a sok bevett nyugtatót,

 

a leöntött töményt, a kérdéseket,

már az önváddal is óvatos vagyok,

nem forszírozom, hogy ki mit vétkezett,

mert bűnnél taszítóbbak az átlagok,

 

hogy a vétkes percekre hány jó jutott,

a bűn és a bűnhődés létállapot.

Amit okozok, gyógyul, de azért seb,

 

a megbocsátástól sem leszek bölcsebb.

Az úton előttem halvány otthonok.

Fázom. Ködbe ékelt messzeség vagyok.

 

                                                          

 

                                                                 2020