Gúzsba kötve, tojásokon

Ha – Kosztolányi szerint – verset fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni, akkor verset zenére fordítani nem kevesebb, mint a táncot szintúgy gúzsba kötve, de tojásokon járni el. Itt sokkalta több szempontra kell tekintettel lenni, mint a költői gondolatok és metrumok átmentésénél. Hogy mifélék ezek a szempontok? Erről majd később. Annyit azonban már előre leszögezhetünk, hogy librettót fordítani lényegesen összetettebb feladat, mint verset. Mégis a verstolmácsokat tisztelik jobban: ők művészek a közönség szemében, az operalibrettók fordítói viszont csak iparosok. Azért két évszázadon át elég sokan vállalkoztak erre a hálátlan feladatra. (Öröm, hogy olykor koszorús költők is.) Ma már nincs szükség rájuk: az operákat mindenütt eredeti nyelven éneklik, a színpad fölé vetített nyersfordítással. Valaha viszont hazafias cselekedet volt magyarul énekelni a hazai dalszínházakban.

Az első magyar operának Chudy József Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi című daljátékát tartják, amely Philipp Hafner Evakathel und Prinz Schnudi című „vidám szomorújátéka” alapján készült. A Nemzeti Játszó Társaság (Kelemen László színtársulata) adta elő 1793. május 6-án, Budán. Magyarra Szerelemhegyi András fordította, Szalkay Antal pedig új verseket írt hozzá, amelyeket Chudy József megzenésített. Az első operafordító tehát Szerelemhegyi András volt hazánkban, aki még a Pikkó hertzeg bemutatójának évében lefordította az olasz Paisiellónak az osztrák Schikaneder szövegére írt két operáját is. Az egyiknek A lantosok, vagyis a víg nyomorúság volt a címe, a másiknak pedig A magokkal elhitetett filozófusok. Élete során csaknem húsz operát ültetett át magyarra, sokat nélkülözött, noha 1795-ben Pest Vármegye főispánjától kapott némi támogatást, librettófordításai kinyomtatásának költségeihez pedig – a maga szerény módján – Kecskemét város magisztrátusa járult hozzá, amelyet az 1798. augusztus 18-i határozat bizonyít:

„Szerelemhegyi, vagy mint édes attya itt laktában neveztetett, Liebenberger András a′ magyar nyelvnek gyarapítására és a′ Magyar Jádzó Társaság fenntartásának eszközlésére mintegy 18 magyar Operákat, vagyis  Énekes Komédia Játékokat készíttetvén el, felfolyamodott abban való segedelemért, hogy azokat nyomtatásban a′ világ elibe bocsássa. Kinek ditséretes igyekezete tekintetbe vétetvén, és az, hogy Hazafi és ezen városból vette származását, hogy czéllyát elérhesse, innen 20 fk. ajánltattak, mellynek kifizetése ezennel Perceptor Úrnak egyben assignáltatott is.

N. B.! Itt különös az is, hogy az Authornak attya született német volt és még fia annyira tökéletesítette magát a magyar nyelvben, hogy a′ született magyarral vetekedhetik.”

Szerelemhegyi András végül is nem tudta megvalósítani szép terveit, a váci káptalan birtokán halt meg 1821-ben, ötvenkilenc esztendős korában. Két elkallódott, saját zenéjére írt daljátékáról is tudunk, az egyik a Tziane, vagyis a szerentse játéka, a másik pedig Az Igazságnak temploma című.

Az 1793–94-es tanévben collatio állt össze debreceni diákokból, a cél Mozart Die Zauberflöte című operája Emanuel Schikaneder által írt szövegének a lefordítása volt.

A diákteam munkáját Csokonai Vitéz Mihály ellenőrizte, hiszen akkorra őt már „kiemelték”: helyettes tanító volt, és a költészeti osztály vezetője. No, el is kélt a lektorálás, mert a fordításban hemzsegtek a „leiterjakabok”. Amikor például Papageno színre lép, ismert áriájának második strófája így kezdődik:

Weiss mit dem Locken umzugehn
          und mich aufs Pfeifen zu verstehn.         

Azaz: értek a csalogatás módjához és ahhoz, hogy füttyökkel megértessem magam. A diákok fütyültek a füttyre, nevezetesen arra, hogy a Pfeifen kettős értelmű szó: pipákat is jelent, kétségkívül, de füttyöket ugyanúgy. Így aztán ezt a sort remekelték:

és engemet a pipázásról megismernek.

Számtalan félrefordítás akad még a szövegben. Például, amikor Papageno így szól Taminóhoz: „Nem messze van tőlem a szalmakalapom.” Nos, itt a Strohhütte (’szalmakunyhó’) olvasódott Strohültének, ami valóban szalmakalapot jelent. Vagy amikor Sarastro megjelenik a színen, a kórus tisztelettel köszönti a főpapot: Unser Abgott, dem alle sich weihn, azaz: „a mi bálványunk, magunkat szenteljük néki”. Nos, a diákok az Abgott „ab”-jában fosztóképzőt láttak, így ’istentelen’-nek értelmezték a szót, minek következtében a műfordításban így indult a sor: „Ő a mi pogányunk…”

Hosszasan sorolhatnám még a mosolyogni való passzusokat, de itt most nincs rá mód. Ormay Imre A gróf a vízbe fúl… című könyve ezer ilyen csemegével szolgál. Tény, hogy olykor Csokonai változatai is suták egy kissé. Tamino híres Képáriája például így kezdődik az ő fordításában:                                    

Ez a kép bájoló szépség,
Milyent egy szem sem látott még.
      Érzem, tőled, mennyei kép
            Szívem újabb mozgásba lép… 

A mosolyt fakasztó negyedik sort kimutathatóan a diákoktól vette át. Nem kellett volna.

Mindazonáltal nagyszerű, hogy a magyar felvilágosodás legnagyobb költőjét ott találjuk az első hazai operafordítók között. Az Il re pastore (A pásztorkirály) című Mozart-operát is lefordította, amelynek eredeti szövegét Pietro Metastasio írta.

Csokonai még 1802-ben is foglalkozott  A varázsfuvolával, és a fordítás nagy része igen jól sikerült.

Nagyon fontos személyiség a magyar operafordítás történetében Pály Elek. Pápán született 1796-ban, két évig a premontreiek papnevelő intézetében tanult Csornán, de végül engedett a világi élet, azon belül is a legléhább: a művészélet csábításának. Először Kolozsváron színészkedett, majd kellemes tenorhangját képeztetni Bécsbe utazott, s 1823-ban már a Kärtnertortheaterben énekelt. Bécsben sok operát látott, ott határozta el, hogy a dalműirodalom remekeivel nemzetét is megismerteti. „Nagy elhatározásoktól, nemes ambíciótól és lefordításra kiszemelt operaszövegektől duzzadva jött haza, egyenest vissza Kolozsvárra” – írja róla Sebestyén Ede.

Legelőször Weber Der Freischütz című operáját fordította le, A bűbájos vadász címmel. A betanítás munkáit is magára vállalta. A bemutatón – amelyre 1825. március 19-én került sor – Agáthát Déryné, Annát Pály Elek hitvese alakította, a férfiszerepekben maga Pály Elek, Szerdahelyi József, Szentpétery Zsigmond, Nagy Iván és Udvarhelyi Miklós igyekezetének tapsolhatott a lelkes publikum. A siker ugyanis óriási volt.

Csak a kezdet volt ilyen szép. Pálynak rengeteget kellett küszködnie a továbbiak során. Ám nem lankadt magyarra átültetni s – ha kellett, saját költségén – kiadni a különféle dalművek librettóit. Mozart Don Giovanni című remekének szövegkönyvét például, amelyben a mű szövegírójával kapcsolatban a következő információt olvashatjuk: „Ezen darabnak írója most is él Amerikában. Newyorcban, 80 Eszt.” Lorenzo da Pontét ugyanis valóban az Újvilágig pörgették a maga korbácsolta forgószelek…

Mozart művei közül még a Zauberflötét is lefordította Varázssíp, a Clemenza di Titót pedig Titus kegyessége címmel, ezenkívül Rossini, Boieldieu, Auber, Weigl és Dreschler műveivel gazdagította a dalművek előadására is vállalkozó társulatok repertoárját. A temetésén, 1846-ban, Havi Mihály színész így búcsúztatta: „Pály Elek nemzeti dalszinész s a magyar opera megalapítója volt.”

Szerdahelyi József is külön fejezetet érdemel. Hódmezővásárhelyen született 1804-ben, Nagyváradon tanult, majd színésznek szegődött ő is. Prózai és operaszerepeket egyaránt játszott, zenét szerzett, rendezett, korrepetált és fordított. A Don Giovanni például az ő fordításában került színre Pesten 1839-ben. Basszista lévén, ő énekelte Leporello szerepét. Auber, Bellini, Flotow, Hérold, Mercadante, Meyerbeer, Spontini és Weber operáit fordította még. Ő maga is komponált operát, Tündérlak volt a címe. Kísérőzenét írt a Ludas Matyi, a Liliomfi, A szökött katona, a Csikós és Az ördög naplója című színművekhez. Volt egy merész „húzása” is: Donizetti Az ezred lánya című vígoperájának általa lefordított és átdolgozott librettójára új zenét írt… Negyvenhét esztendős korában, 1851-ben halt meg.

A kor többi operafordítója is megérdemli, hogy név szerint megemlíttessék: Asztalos Károly, Böhm Gusztáv, Deáki Filep Sámuel, Havi Mihály, Jakab István, Kótsi Horváth József, Kótsi Patkó János, Lengei Károly, Lengyel Dániel, Nádaskay Lajos, Ormai Ferenc és Szilágyi Pál. Ormai főleg francia operákat tolmácsolt (Gounod: Faust, Rómeó és Júlia. Thomas: Mignon), a Faustban Siebel románcának szállóigévé vált kezdősora például tőle való: „Helyettem, kis virág, tégy vallomást…”

Lelkesek voltak, noha olykor – hogy kottapontos legyen a szöveg – kerékbe törték édes anyanyelvünket. Náluk nem egyszer „pirmallik a regg”, megesik, hogy valaki „od′vész” még a „szerelm és bék” honában is, hiába óvná őt „védje a rénynek”.

(Az „aposztrofos” megoldások közül a kedvencemet Böhm Gusztáv produkálta, aki a Lohengrinben az Ein Schwan-t így oldotta meg: Egy hatty’. Az ú-nak már nem jutott hangjegy.)

 Nevetünk, de ezeknek az embereknek megindító buzgalma, a magyar nyelvű operajátszást segítő tevékenysége mindenképpen tiszteletet parancsol.

A 19. század magyar librettistái közül Egressy Béni – eredetileg Galambos Benjámin – a legnevezetesebb. Sajókazincon született 1814. április 21-én, tanítóként kezdte pályafutását, majd amolyan színházi mindenes lett: zeneszerző, színműíró, librettista, színész és tenorista. Részt vett a szabadságharcban, ahol megsebesült, 1851-ben tüdőbetegségben halt meg.

Mint komponista, Petőfi több versét zenésítette meg, köztük – Szerdahelyi Józseffel – a Nemzeti dalt is. A Bartay által meghirdetett pályadíjat Vörösmarty Szózatának megzenésítésére 1843-ban nyerte el. Csárdásokat, körmagyarokat, indulókat és nótákat komponált még, valamint betétdalokat színművekbe.

Az első három Erkel-opera (Bátori Mária, Hunyadi László, Bánk bán) szövegkönyvét ő készítette el Dugonics András, Tóth Lőrinc, illetve Katona József drámája alapján. Fordított is operákat, például Auber Az ördög része című dalművét, vagy Donizetti művei közül a Lammermoori Lucia, Az ezred lánya, a Linda di Chamounix, a Don Pasquale és a Don Sébastian, Portugália királya címűeket.

Csiky Gergely Wagner A walkür című zenedrámájának első fordítója volt. A munkára 1889-ben kérte fel Gustav Mahler, a híres zeneszerző, az akkor még csak ötesztendős Magyar Királyi Operaház éppen soron lévő igazgatója. A fordítás – noha nem mentes a későromantika álpátoszától – jól sikerültnek mondható.

Ábrányi Emil, a jeles költő is írt, valamint fordított librettókat, főleg francia operák szövegeit (Bizet: A gyöngyhalászok, Delibes: Lakmé), de Wagner-opera tolmácsolása is fűződik nevéhez (Trisztán és Izolda).

Wagner-műveket és olasz operákat fordított Radó Antal, a tekintélyes műfordító és irodalomtörténész.

Szerencsés eset, ha énekes rendelkezik jó költői vénával, mert az ilyenfajta egybeesés igen jól énekelhető szövegeket eredményezhet. Várady Sándor  baritonista például Puccini két művét is lefordította a 20. század elején: a Toscát és a Pillangókisasszonyt. A század derekán pedig három kiváló tenor jeleskedett librettófordítás terén is: Závodszky Zoltán, Rösler Endre és Szabó Miklós.

Harsányi Zsolt, a két világháború közötti időszak divatos írója két Mozart-operát is lefordított, méghozzá remekül: a Don Giovannit és a Varázsfuvolát. És Gábor Andor ujjáról sem esett le a gyűrű, amikor nagyoperettek – például a Csárdáskirálynő – dalbetéteit magyarította.

A későbbiek közül mindenképp említést érdemel (sőt kiemelendő) Blum Tamás, Lányi Viktor, Nádasdy Kálmán, Fischer Sándor, valamint a nyelvi játékok és a virtuóz rímelés nagymestere: Romhányi József, akinek leánya, Ágnes is ültetett át magyarra – igen tehetségesen – szövegkönyveket. Fodor Ákos, a „haikukirály” is büszkélkedhetett sikeres operafordításokkal.

Ami engem illet, önálló librettót már tízévesen is elkövettem, ceglédi zeneiskolásként (és még ma sem álltam le), de operafordítóként csak ötvenéves korom körül debütáltam Gounod A galamb című operájával, amelyet Romhányi Ágnessel közösen fordítottunk le. A továbbiakban – már önállóan – a következő operák, illetve nagyoperettek következtek: Tosca (Puccini), A víg özvegy, A cárevics (Lehár), A fogoly (Dallapiccola), A gyöngyhalászok, Carmen (Bizet), Az arles-i lány (Cilea), Három a kislány (Schubert–Berté) – és más dalművek. A „megrendelők” a következők voltak: Zenés TV Színház, Magyar Állami Operaház, Fővárosi Operettszínház, Budai Parkszínpad, Óbudai Társaskör. Volt egy érdekes esetem a kilencvenes évek elején. Dubrovay Lászlóval a luganói televízió számára írtuk A váltságdíj című vígoperánkat. Luganóról lévén szó, természetesen olasz nyelvű librettót írtam neki. Amikor itthon is bemutatásra került a mű, saját szövegemet kellett magyarra fordítanom, immáron kottára. Ez nehezebb volt, mint megírni, mert már hangjegyek gúzsa is kötözött. Skizoid állapot volt. Normális esetben, amikor más szövegét fordítom kottára, egy-egy gubancosabb résznél bizony indulattal emlegetem az eredeti librettista jó nénikéjét… Itt ezt nem lett volna illő megtennem, hiszen a saját nagynénémről kellett volna tiszteletlenül szólnom. Ennek a „szelepnek” a hiánya is nehezítette a munkámat.       

Írásom elején megígértem, hogy szót ejtek azokról a szempontokról, amelyekre a versfordítónak nem feltétlenül, de az operafordítónak mindenképpen tekintettel kell lennie. Néhányat említek csak meg. Vegyük például a Tosca híres Levéláriájának ezt a sorát: Stridea l’uscio dell’orto. Ha csak verssor volna, szinte tökéletes lenne ez a fordítás: a kertkapu nyikordult. Ám itt már megzenésített sorról van szó, amelynek utolsó előtti szótagjánál lép fel a dallam h-ról ciszre, kiemelve, hangsúlyossá téve a „kor” szótagot. A közönség óhatatlanul azt hallaná, hogy kordult a kertkapu…

Az ilyesmire fokozottan kell figyelni az ütemelőzők (auftaktok) esetében. Arra is tekintettel kell lenni, hogy kitartott magas hangon milyen vokális esik jól az énekesnek. A kétvonalas C-t kibocsátani képes tenorok nem szeretik, ha azt a cét „i” vagy „é” vokálissal kell kitartaniuk. Leginkább az „á” boldogítja őket. Aztán: a legato („összekötve”) éneklést igen megkönnyíti, ha az egymást követő szavak magánhangzóra végződnek, mert így a gégefőnek nem kell unos-untalan zárnia. Az olasz azért is a legénekelhetőbb nyelv, mert szavainak több mint nyolcvan százaléka magánhangzóra végződik.

A stílus itt is fontos. A Tosca – már említett – Levéláriáját Cavaradossi az Angyalvárban, egy órával a kivégzése előtt énekli. „Száz édes csókban olvadt össze ajkunk, míg izzó kézzel lefejtém bűvös válláról a fátyolt, ó, nem tér vissza többé üdvöm álma!” – zokogta évtizedeken át a festő Várady Sándor fordításában. Így, ilyen dagályosan nem beszél senki a halál árnyékában. Az eredeti szöveg sokkal egyszerűbb – és érzékibb is egyben. Igenis, érzékibb. William Ashbrook írja: „A Levélária úgy kezdődik, mint az érzékiségre való keserédes emlékezés, s úgy végződik, mint sötét kétségbeesés az elmúlás gondolata fölött… Sorainak értelmét számos prűd szövegkönyvfordítás elhomályosította.”

Várady Sándor – mint már említettem – kiváló baritonistája volt dalszínházunknak a múlt század elején. Nagyon érezte hát a prozódiát, operafordításai nagyon jól énekelhetőek. A Tosca stílusát viszont talán nekem sikerült jobban visszaadni. Íme, az én Levéláriám:

Csillag fénylett az égen,
tavasz illata áradt,
a kertben nyílt az ajtó,
sejdültek a léptek a fűben…
        Ő jött, akit úgy vártam,
       csupa láng volt a teste…
Ó, minden csókját érzem még a számon!
       S érzem, hogy lángja
           kigyújt, míg könnyű fátylából
kibontom                                            Időm lejárt, már veszve
minden álmom,                                            halálom percét
várom,                                                   magamra hagyva
várom!                                                             magamra hagyva
                                                                        Mért kell
meghalnom, mikor élni vágyom?
                                                                                              Még
élni vágyom!

A Carmen a lekedveltebb repertoárdarabja a világ dalszínházainak. Budapesten 1876. október 28-án mutatta be a Nemzeti Színház, Ludovic Halévy szövegkönyvének első fordítója id. Ábrányi Kornél volt. Színvonalas fordításának azért bőven akadtak mosolyogni való részei is. A Carmen első felvonásában a gyerekkar például ezt énekelte:

A vállunkat hátravetjük
és a mellet kifelé,
mert ezáltal mind a két kar
         pompásan csüng lefelé…

Don José, a tizedes, amikor megbízzák a renitenskedő Carmen bekísérésével, ezt mondja a cigánylánynak:

Nem azért vagyunk itt, hogy bohóskodjunk,
           börtönbe kell menni,
                  ez a parancs
                  s ez ellen nincs óvszer!

A verizmus (a valószerűség túlhangsúlyozása) egyébként már benne volt az eredeti szövegkönyv stílusában is. Szikár, többnyire dísztelelen Halévy francia szövege, azaz teljesen életszerű. Még a Virágária, Don José szenvedélyes szerelmi vallomása is mentes a szóvirágoktól. Franciául így kezdődik:

La fleur que tu m′avais  jetée,
dans ma prison m′était restée.

Azaz: „A virág, amit nekem dobtál, börtönömben is velem maradt.” Egyszerű tényközlés.  Ábrányi nem tudott egészen megszabadulni a kor stílusától, jellegzetesen „operás” nyelvezetétől. Szépelgőbben fordítja a kezdő két sort:

Bűvös erő volt e virágban,
        a börtönben szívemre zártam.

Legszembeötlőbb a különbség az ária befejezésénél. A francia szövegben ez áll:

Ó ma Carmen!
          Et j’étais une chose à toi –
                Carmen, je t’aime!

Magyarul nyersfordításban: „Ó, Carmenem! S bár én csak egy dolog (egy tárgy) voltam neked – Carmen, szeretlek.”

Döbbenetes, ugye? Megrendítő vallomás ez, amellyel a férfi nem hódítani akar, hanem megadja magát a sorsnak. Ábrányi itt is szépeleg:

Tudd meg, Carmen:
        nélküled nem kell a világ ‒
               Carmen, imád e szív!

A Virágáriának az első sorát nem mertem megváltoztatni, mert az szinte szállóigévé vált már, megkövezett volna a közönség. További sorait igyekeztem „póztalanítani”.

                                                                          Bűvös erő volt e virágban
                                                                              a börtönben ez volt a társam,
                                                                              bár hervadt már e kis virág,
                                                                                  még őrzi édes illatát.

                                                                         S ahogy múltak lassan az órák
                                                                        csukott szemmel gondoltam én rád,
                                                                           míg illatterhes mámorát
                                                                           lehelte rám egy holt virág…
                                                                                 És átkozódni kezdtem akkor,
                                                                                      megkérdeztem százszor
magamtól:                                                                         mért vezetett elém az
ég,                                                                                      s vajon mi vonz mindig
feléd?                                                                           Ám bántam is már
gyöngeségem                                                                             és csupán egy
szép vágynak éltem,                                                                         nem fűtött
más, csupán e vágy,                                                                          egy
óhajtás, egy csöpp remény:                                                                     tán
láthatlak, Carmen, még egyszer én!                                                        Rám
néztél – s akkor egycsapásra                                                                   más
ember lettem hirtelen,
      életem lett virágod ára!
      Néked, Carmen,
      szívem egy semmiség csupán ‒
      Carmen, imádlak.

Nehezen hagyom abba, mert szívem szerinti téma ez igencsak. De most illik már befejezni, méghozzá két mondattal csupán. Pályafutásom során éppolyan műgonddal igyekeztem fordítani a dalszövegeket, opera- és operettlibrettókat, mint a világlíra remekeit. Költőként és műfordítóként Kossuth-díjas vagyok, de a zenét alázattal szolgáló tevékenységemért kapott Nádasdy Kálmán-díj nem kevésbé becses nekem.