Életképtelen életek és szocioszilánkok

Herczeg Szonja képzeletbeli házában nagyon is valós emberek laknak, akiknek sorsát gyanús küldetésű ajándékpogácsák kötik össze, melyeket a mindig kedves, de belül bosszúvágytól fűtött szomszéd néni sütött. A szerző legújabb kisregénye akár önálló mininovellák gyűjteményeként is megállná a helyét, ha a rövid, koherens fejezetek nem egy irányba tartanának. A tanulság annyi is lehetne, hogy ne fogyasszunk olyan ajándék élelmiszert, ami nem gyári csomagolású, de ennél azért sokkal összetettebb megszívlelendők is lecsapódnak az olvasóban.

Az egymás mellett élés következtében kialakuló lelki mutációk és a jószomszédi viszony folyamatosan átértékelődő fogalma teszi dinamikussá a szöveget. A téma és a kivitelezés nem új, viszont örök aktualitással bír, amíg csak emberek laknak egymás mellett ezen a bolygón.

A szereplők – kezdetben kiábrándítóan hétköznapi karakterek – önmaguk foglyai, privát, összkomfortos börtöneikben vergődnek, miközben olyan szituációkat teremtenek, melyből egy társadalompszichológus nagydoktorit írhatna. Az unalomból piszkálódó gonosz öregek toposza sem új, mégis kellő éleslátással, érzékenységgel frissíthető. Az irónia olykor maró, de talán kikerülhetetlen, ha hitelesen akarja valaki ábrázolni ezt a témát. A vélt és a valós sérelmek labirintusában néha a rideg tényekre szorítkozó narráció segít, távolságot teremtve a történet és a befogadó között. Persze, még így sem ússzuk meg a nyers valóságot és a zanzásított brutalitást:
„Még folyt az orrából a vér, amikor a rendőrök megérkeztek. A mentők, akik szinte ellepték a házat, be sem néztek hozzá. Miért is néztek volna? Nem szólt senkinek. Legalább egy óráig. Megvárta, hogy Eliza elmenjen. Öt év. És egy nap. Ennyi ideje veri. Ennyi ideje szégyenkezik, takarózik, bujkál. De most elég volt. Mindjárt megjönnek, és akkor kitálal.”

Elszarusodott sorsok keserű aszpikban, hidegen tálalva – így is összefoglalhatnánk a cselekményt. A díszlet is ismerős: zsúfolt villamosok, körúti mocsok, örökké klórszagú gangos házak. A mentális torzulások szinte teljes spektrumban megtalálhatóak, a mások dolgában való kutakodás édes perverziójától kezdve a kényszerképzetes nagyravágyásig. Néhány karaktert szándékosan sematikusan dolgozott ki a szerző, hogy még hatékonyabban világítson rá a lelki megzuhanásokra.  A regényben hullámzó leépüléseket úgy képes ábrázolni, hogy az összkép mégsem válik nyomasztóvá, bár szimpatizálni sem sikerül a szereplőkkel. A tömör szövegalkotásból és a lényegre összpontosító, szikár stílusból érződik, hogy a szerző gyakorlott online újságíró.

Az ábrázolt diszfunkcionális emberi kapcsolatok és lelki állapotok átélése, megértése senkinek nem okozhat gondot: egyszerű, általános, ám annál súlyosabb sérülések kerülnek terítékre, melyek okai mindig jelen voltak az emberek között: enyém-tied viszony, szorongás, önostorozás, kivagyiság, viszonzatlan szerelem, irigység, rögeszmék, cselszövések – minden, amire rezonálhat az olvasó.

Valaki időben besokall, és az őrületből értelmes, bár pánikszerű vágyálom bontakozik ki, a menekülés egyik alternatívájaként: „Egy elszigetelt kis házra vágyott a semmi közepén. Ahol reggel kisétál a verandára, kortyolgatja a kávéját, télen befagy a segge, de nincs wifi meg térerő. Ahol elzárták a digitális csapot, senki sem érheti el. Arra vágyott, hogy a természettel hadakozzon az emberek helyett. Hogy hajnalban keljen az állatokhoz, napnyugtával tápászkodjon fel a kertből, télen örüljön, ha a friss havat el tudja kotorni a bejárat elől, hogy valami élelmet szerezzen.”

A regényből kiderül, hogy nemcsak szenvedéseink tesznek minket emberré, hanem az is, hogy próbáljuk őket elkerülni. A kötet folyamatosan kérdéseket vet fel, melyeket így összegezhetnénk: vajon mennyire jelentene megoldást, ha immunissá válnánk egy ambivalensen működő világ hatásaira? Még a helyenként visszaköszönő, semmitmondó, üres locsogások mögül is súlyos drámák tárulnak fel. A kifordult életeket szemlélve ösztönösen arra gondolhat az olvasó, hogy „de jó, én legalább nem vagyok ilyen, és nem is ismerek ilyen embereket”, noha szinte mindenki életében jelen vannak: „Azon a napon, amikor Etelka pogácsát sütött, Rozál boldog volt. A barátnője végre elnémítja azokat a homokosokat a harmadikról, azt a pogány fiatalt, azt a bolond, semmirekellő, csélcsap művészt, na meg azt a genetikai roncs, valamilyen »izmusban« szenvedő fiút. Isten bocsásson meg nekik, és vegye magához a lelküket! Milyen jó is lesz, ha ezek már nem lesznek itt, gondolta magában Rozál, és hálát adott az úrnak, hogy az ő afrikai szerelme majd egy tiszta környezetbe érkezhet.”

A kötet vége felé a szatirikus humoreszkek és rövid szkeccsek kapnak helyet. Visszatérő téma a digitális világ és a közösségi oldalak józan észt befolyásoló uralmi pozíciója. Az Ölellek című fejezetben a visszautasításoktól szenvedő kerekes székes fiú utolsó illúziója is szertefoszlik, amikor kedvenc bloggeréről kiderül, hogy a megértő lojalitás, mellyel naponta reklámozza magát az oldalán, csak marketingfogás.
A Géza, a liftes bácsi című rész egy szürke öregúr dicstelen elmúlását ábrázolja. Géza bácsi volt már földműves és nyugdíjig biztonsági őr, szerette a Dallast, a sört meg a nőket, de a gyerekzsivajt nem, a liftben mégis úgy tett mintha, hiszen profi volt szakmájában. Végül egy karbantartás során munkahelye válik ideiglenes koporsójává.

A konklúzió a regény alapgondolatára reflektál: Emberek vagyunk: sajnos. De vajon egyetemes sorsunk, hogy ezen a világon mindenkire az őrület vár? A való világ és a képzeletbeli történések közt fennálló kontrasztot figyelembe véve könnyű lenne kijelenteni, hogy a felvázolt szituációk és kapcsolatok csupán általános sablonhelyzetek, ám valahol még ebben a zűrzavaros, felbolydult világunkban is – ahol erénynek számít a materializmus, és a különböző mainstream médiumok megvezette emberek számítanak haladó szelleműnek – szélsőségesek. Hozzászoktunk az enerváltsághoz, a napi tragédiákhoz, a hajléktalanokhoz, a szenvedélybetegségek általános jelenlétéhez, a szélhámosokhoz, a buta tévéműsorokhoz – vagy hozzászoktattak? Nem természetes dolgokat veszünk természetesnek – valahol itt van a baj. És nem ez az út vezet a fenntartható társadalom felé. Egy biztos: van, amivel muszáj együtt élni, és van, amivel nem kötelező.

A Képzeletbeli ház nemcsak néhány emberi sorsról szól, de egyfajta szociológiai  keresztmetszetet is ad, az aktuális közhangulatról tudósít, habár a fikció szintjén. Egy tanulságos és hasznos könyvről beszélhetünk, noha meglepődni vagy újat tanulni nem fogunk belőle.

Herczeg Szonja: Képzeletbeli ház. Scolar, Budapest, 2020.