Negyvenöt fokos szög

Bolygó kinézett az Ipartestület italmérésének ablakán. Háta mögött, a biliárdasztalon, amelyet néptáncos fiúk szoktak péntekenként körbeállni, kopott dákók feküdtek. A golyók az írótáblával együtt a pult alatt kushadtak. Odakinn esett. Bolygó figyelte a járdát az utca túloldalán, amely mintha hullámzott volna, akár a pocsolyák a szélben. Tudta, hogy a gesztenyefák feltörő gyökerei miatt vált hepehupássá. A csatornákból ömlő víz kis érré állt össze az aszfalton, kerülgette a járda apró dombjait. Mint cselező csatár a védőket.

− Kocsis Lajos nyolcvankettő júliusában a Szegedi KSZV ellen a harminckettedik percben megállt a félpályánál, és becsavarta a GYSC második gólját – morogta Bolygó.

− A félpályáról? – állt meg Dínó, a csapos.

− A félpályáról! Nem akarta megszégyeníteni a harmadosztályból felhozott bekkeket. Csak a félpályáig futott fel. Állítólag a szegedi drukkerek akkor a Tiszába fojtották, de ő este már a többiekkel sörözött. Állítólag. Mondják.

− Jó kis focista volt. De azért „fent” egyengették is az útját rendesen. Na, ja! Aki dózsás volt, az dózsás volt! − kacsintott Dínó. 

− Soha! Kocsis honvédos volt. Szegedi srác, alsóvárosi, de a vörösöknél kezdte, a Móravárosi Kinizsiben − vágta a pultra korsóját Bolygó. − Dózsa! Hagyjuk! Inkább idejött, Gyulára, csak a Dózsába ne!

− Valamilyen bundabotrányban volt benne, vagy miben.

− Ugyan! Egyszerűen csak kicsinálták!

− Kicsinálták? – húzta fel a szemöldökét a csapos.

− Mert nem ment a Dózsába. Aztán még Csabára sem engedték. A lilák nem bírták!

− Szóval a lilák nem bírták − bólintott Dínó.

− Az egész brancs egy nagy maffia. Ott vannak mindenhol. Irányítanak. Észre sem veszed, és irányítanak! Lajos mondta, elhiheted!

− Milyen Lajos?

− Hát a Kocsis. Még akkor, nekünk. A belvárosi srácoknak.

− Hogyhogy?

− Amikor egy csapatban játszottunk

− Na, mesélj, Bolygó! – dőlt a pultnak a csapos. Kint elhalkult az eső.

− Szóval! Én is belvárosi gyerek voltam, és nyaranta együtt kerekeztünk a ferences romkerthez.

− Az meg hol van?

− Török Tutusék utcájában.

− Török Tutus! – ismételte a nevet Dínó. − Született centerhalf volt, mint az apja meg a nagyapja. Az öccse meg balbekk.

− Minden családban van egy fekete bárány – vonta meg a vállát Bolygó. – Szóval, a romkertet a ferencesek építették, de nem romnak. Rendház volt. Ma már csak az alapjai láthatók. Régen gazos volt, elhanyagolták, mint az utcát. Talán, hogy passzoljanak egymáshoz. Tudod, városképileg! Itt dumáltuk meg a fontos ügyeket. Döntöttünk erről-arról. Meg ilyesmi.

− Miről?

− Erről-arról. Nem tudom, csak azt, hogy fontos dolgok voltak. Aztán gimiben idehoztam a csajokat, hogy romantikázzunk egy kicsit. Vadregényes hely, miegymás. Tudod, ez kell.

− Miért nem mentetek a természetbe?

− Nagy ez a város ahhoz, hogy kicaplassak velük a szántókig. Rövid szerelmekhez nem kellenek hosszú utak. A kert is vadregényes volt, elég annyi. Sok öreg szomorkodott az elhanyagolt romkert miatt. És sok fiatal boldog volt. Aztán egyszer néhány munkás érkezett kapákkal, nyírókkal, ollókkal a telekre, és rendbe rakták a területet. Akik szomorúak voltak, boldogok lettek, akik meg boldogok voltak, azok elszomorodtak. Mint mi. De nem sokáig szomorkodtunk, mert egy idő múlva a szépen lenyírt területen focizni kezdtünk. És így már mi is boldogok lettünk. A falkezdemények voltak a kapuk.

− És hogy jött a képbe Kocsis? Ő is ott romantikázgatott?

− Nem! Ugyan, hogy képzeled? Ő egy úriember volt! Kocsissal még kölyökkorunkban ismerkedtünk meg a GYSC sportbüféje előtt. Azt mondta, nyugodtan nézzünk le az edzésekre. Ha akarjuk, még a tribünre is felengednek majd bennünket. Aztán mi hívtuk el a romkertbe focizni. És nyolcvanegy májusában tényleg eljött! Szóval ott beszélt a belügyes dolgokról.

− Mit mondott?

− Hogy lehallgatják. A sportbüfében poloskákat helyeztek el.

− Tényleg rengeteg poloska volt ott! – nevetett fel Dínó.

− Lehallgató-készülékek! Így értettem. Megpróbálják összezavarni, kizökkenteni! Így mondta: ki-zök-ken-te-ni! Ott mondta el, hogy mi a varázslat – nézett a plafonra Bolygó.

A csapos közelebb hajolt.

− Nem. Nem mondhatom el. Ezt nem tehetem. Ez a belvárosi srácok dolga, nemcsak az enyém.

Dínó újabb korsóval csapolt.

− Nesze!

Bolygó ünnepélyesen a lámpa felé emelte a sört.

− De nem ezért mondom el, nem a sörért! Ezt tudnod kell! – csóválta a fejét. – Azért mondom el, mert igaz barát vagy!

Tétován ivott egy kortyot, majd színpadiasan letette a kriglit.

− Negyvenöt fokos szög.

− Mi?

− Negyvenöt fokos szög. Így kell megrúgni félpályáról a labdát. Jobbal a bal pipába.

Dínó elmosolyodott. Hallgatták az esőt.

− Kocsis Lajos nyolcvankettő júliusában a Szegedi KSZV ellen a harminckettedik percben megállt a felezővonalnál, és becsavarta a GYSC második gólját. Aztán eleredt az eső. Kocsis cserét kért.

Nem tudta már pontosan, hogy hányszor mondta el ezt a szöveget. Jónak találta. Esőíze volt.

− Még egy sört?

− Nem. Mára bezárt a bazár. Tízkor lámpaoltás a szállón – tette a fejére a sapkát.

− Azért vannak még olyan játékosok, akik meg tudják rúgni negyvenöt fokos szöggel a labdát. És vannak még olyan szerelmek, amikhez hosszú utak kellenek. Vegyél egy nagy levegőt, Bolygó! Április van. Nyílik az orgona!

− Sose szerettem a lilát!