Elhibázott

A félelem síkos felületén csúszom lefelé.

(Böszörményi Zoltán: Kényszerleszállás Shannonban)

A félelem síkos felületén csúszom lefelé ezen a szárnyon. Beszélik, a délszláv háborúk idején zuhant ide a gép. Maffiózók utaztak rajta, vagy tömeggyilkosok, ebben nem tudnak megegyezni a mesélők, csak abban, hogy a pilóta hibázott, kényszerleszállást akart végrehajtani a mezőn, de elvétette, belezuhant az erdőbe, pont a tisztásra, éppen a sekély tavacskába.

− Mindenki meghalt − állítja egy kopott kabát a kocsma sarkában.

− Fenét! – vitatkozik egy gyűrött, valaha talán fehér ing. – Hárman is megmenekültek, az egyik most is itt lakik.

− Ugyan már – legyint egy borostás, nyúzott ábrázat.

− Pedig úgy van! – kapcsolódik be egy szalmakalap. – A Jóska igazából Josip, hónapokra meg is némult, amikor lezuhantak. Az ijedtségtől. Amúgy bérgyilkos volt.

− Nem, nem bér-, hanem tömeggyilkos! Bosnyákokat belezett ki és nyúzott meg – hadar egy rojtos, piros pulóver.

És most a félelem síkos felületén csúszom lefelé a gép szárnyán, nem bírok fékezni, bele fogok zuhanni a zavaros, iszapos vízbe. Kellett nekem kíváncsiskodni, cikázik át rajtam, de közben már placcsanok, a koszos, büdös, állott víz az arcomba fröccsen. A nadrágom átázott, meg is ütöttem magam. Összességében azért jobban féltem, mint amekkora bajba kerültem. Úgyhogy vissza is kapaszkodom.

Kamaszkorunkban sokat mászkáltunk ezen a testen. Akkor még csillogott, ha ráesett a napfény. Mára elszürkült, a rozsda nagy falatokat harapott ki belőle. Mindig kerestünk, sosem találtunk. Nem is értem, miért gondoltam azt, ezúttal másképpen lesz. Évtizedek teltek el, ha akadt is valami régen, ami elkerülte a figyelmünket, ma már biztosan nem lelek semmire. Mégis újra fölkapaszkodom. Ezúttal elérem a kitört üvegű ablakot, s nagy nehézségek árán átnyomakodom rajta. Annak idején gondosan kiszedegettük a szilánkokat a keretből, nehogy megsérüljünk. Mégis megvág valami, vérrel szalad teli a markom.

− Van egy véres köténye – meséli egy félrecsúszott nyakkendő a kocsmában. Mindig éjfél után, mindig kásásan ejtve a szavakat. – Olykor fölveszi, és nosztalgiázik. A Jóska. Aki igazából Josip. 

A repülőgép belsejében csak a rozsda és egyéb enyészet, semmi más, a pólómat vagyok kénytelen a kezemre csavarni. Egy kicsike vágás hogyan tud ennyire…? − mérgelődöm, s már-már hangos káromkodásban török ki, amikor észreveszem az alakot az orrban. Felém fordul, elsőre elkapja a tekintetem. Jóska az, aki igazából Josip. A félelem síkos felületén csúszom lefelé attól a csontomig ható pillantástól.

− Te is jársz ide még? – kérdezi Jóska-Josip, alig érezhető akcentussal.

− Huszonéve nem voltam – nyelek nagyot. – Haza is ritkán járok, a városban élek.

− Visszahúzott a gyerekkor – bólint. Barázdált az arca. Hetven felé járhat. Szikár, inas, lófejű férfi, alig őszülő, dús, hosszúra hagyott hajjal, lapátkezekkel.

− Nem is tudom… − motyogom.

− Engem is az emlékek… – villant felém egy mosolyt. – Ezzel a géppel érkeztem.

− Tudom.

− Mindenki tudja, persze – mondja. – Mindenki tud mindent.

Mindent?, cikkan át rajtam. Hát amit tudnak, az valóban minden?

− Jobban tudják, mint én.

− Mindent jobban tudnak – bólogatok buzgón.

− Te a langaléta Béla fia vagy, ugye?

Beismerem, az vagyok.

− Dolgoztam együtt az apáddal.

Hümmögök.

− És hiszel nekik?

Már majdnem kibukik a számon egy heves nem, aztán valami hirtelen jövő, megmagyarázhatatlan érzés az utolsó pillanatban visszanyeleti a tagadást. Olyan sok időt töltöttünk itt. A gépen és a gépben. Olyan szép időket.

− Mindenki hiszi, hogy amikor még Josipnak hívták, háborús vagy köztörvényes bűnöket követett el – motyogom zavartan.

Jóska bólogat, s közben fél kézzel megsodor egy cigarettát.

− Tisztában vagyok ezzel – jelenti ki végül. – A helyükben én is ezt hinném.

Nem is próbál cáfolni, állapítom meg magamban.

− Azért járok vissza ide olykor – mondja −, hogy a családomra emlékezzek. Ez a gép hozzájuk köt, érted?

− Mi történt velük?

− Meghaltak.

Mélyeket slukkol. Hosszan, sokáig. A füst a feje körül bodorog.

− Elhibázott egy élet – dünnyögi.

Csöndesen szívja tovább a cigarettát, s mikor a körmére ég, eltapossa.

− Én megyek – közli, és elindul felém. Félreállok, utat nyitok neki, de a nyomában magam is elhagyom a repülőgép belsejét.

Már a tisztás szélén jár, az első fák alatt, én még csak a szárnyon ülök, készülődve a leugrásra, amikor visszafordul, s odakiáltja:

− Tévednek!

Beletoccsanok a sekély vízbe, a bakancsom újra teliszalad. Mondanom kellene neki valamit?, tűnődöm. Hallgatok. Nézem a fák közt föl-fölbukkanó, egyre távolodó alakját. Úgy önt el a szánalom, mint tavaszi áradás a vetést...

***

− Hallottad? – liheg bele apám a telefonba.

− Nem. Mit?

− A Jóskát elvitték, a hágai bíróság elé állítják. Ő volt a Mészáros Josip, több tucat bosnyákot belezett ki! A szemétláda!

Hallgatok. Nézem a panellakás ablakpárkányán totyogó örvös galambot. Érzem, ahogy a félelem síkos felületén csúszom lefelé már megint. Meg kellene kapaszkodnom!

− Érted? – kérdezi apám. – A kurva anyját! Mi meg azt hittük, rendes ember.

− Dehogy hittük, apa – mondom halkan (hangyányi öröm: megkapaszkodtam). − Mióta az eszemet tudom, tisztában volt mindenki azzal, hogy…

− Az más, az pletyka! – szakít félbe apám szigorúan. – Ez viszont a valóság, fiam!

Na, ja, gondolom, a valóság. És hirtelen olyan erővel önt el a szánalom, akár tavaszi áradás a vetést gátszakadáskor.