A skótwiskys rozmárhús zsoltára 

Uram, mennyire idegenek nekünk,
s mégis mennyire egyvérűek 
velünk állataink!
Ránk bíztad őket, 
nem jól sáfárkodtunk velük,
pusztulnak, vesznek, irtjuk, 
csépeljük, mint a répát, 
másfelől meg nyaljuk-faljuk őket, 
édibédike, deje anucihoz, aputához,
uszi-muszi-nyuszi-kutyu-cicu,
mit kérsz inkább, skótwhiskys-lazacos tápot
vagy bazsalikomos-parmezános-rozmárhúsosat?
Vigyelek-e kutyabölcsibe, pszichológushoz,
mindfulness-szakemberhez, auralátóhoz?
Nincs középút, úgy látszik,
vagy könyörtelen mészárosai vagyunk, 
vagy életidegen, nyafogó, puha
szolgái szőrös barátainknak.
Eszembe jut, Uram, az afrikai törzs
harcosa, aki éhező családjának vadászott,
dárdával űzte, három napi szakadatlan 
futással fárasztotta ki az antilopot,
majd miután leölte, 
könnyes, nagyszemű fejét
az állat könnyes, nagy szemű fejére
hajtva könyörgött bocsánatért,
elmesélte töviről-hegyire,
milyen bajban vannak az övéi,
és biztosította a négylábú lelkét,
hogy eszébe nem jutott volna
gyilkos szándékkal nyomába eredni,
ha tud mit adni az éheseknek.
Eszembe jutnak, uram, a maori 
falu lakói, akik az évi egyszer lezajló
bálna-vonulásra készülődtek 
lélekvesztő ladikjaikkal,
melyeket a ceteknek egyetlen
laza farokcsapásba került volna
pokolra küldeni, mégis ott köröztek
a lomha tonnányi szalonnabálák közt,
kockáztatva a csúfos halált, 
és egyetlen szigonnyal a kézben
vetődtek a mélybe, csáklyázták meg 
a tohonya jószágot, egy lapra téve fel
megint csak mindent, mert ők aztán 
nem a halpiacra dolgoztak, 
hanem felszabdalták, napon szárították,
teljes évig, a következő bálnavonulásig 
ették a gigászi vízi emlős összes porcikáit
pörköltnek, abálva, sütve-főzve, mindenhogy.
És aki így élt az állattal, az állatból,
az emberszámba is vette,
kedves ismerősöm mesélte, 
hogy kicsi korában a tehenet, malacot
náluk lakó nagymamikája gondozta,
ám amikor a néninek beállt a dereka,
egyszer neki, a kiskölöknek kellett
enni-inni adni a háziállatoknak,
ő meg is tette lelkiismeretesen,
ahogy a nagykönyvben le volt írva,
mégis derekas fejmosást kapott utólag
az öregasszonytól, aki rettentően
kiakadva magyarázta a szülőknek,
hogy ő még ilyen lelketlen gyereket
nemhogy nem látott, de még elképzelni
is képtelen lett volna, hiszen csak úgy
odavetette a tápot annak a 
szerencsétlen lábasjószágnak, 
de egy árva szót nem szólt hozzájuk, 
oda se vakkantott, a fülüket nem vakarta meg, 
ilyet a világ nem látott!
És valóban, hát hogy ne lenne joga 
a kolbászbavalónak a boldog malacévekre,
a kérődző steaknek a tehénwellnesshez?
És miközben egybenövünk
jószágainkkal, idegenek is maradunk,
nekem egy vidéki lányka magyarázta,
higgyem el már, hogy a tehén, 
az tök ijesztő, folyton rágózik, 
és bámul, csak bámul, de még hogy bámul 
azzal a nagy, dülledő szemével,
agyvelőig bámul be a fejünkbe,
hát hogy ne lenne ijesztő,
a hideg futkározik tőle az emberfia hátán!
Születni tudni kell, Kicsijézus,
belenyúltál a tutiba, 
a kedvenc illatod párálló ganajillat,
rögtön kapsz is belőle jókora mintát,
nem kisminkelt plázás kislányok kínálják,
a trágyapára köztudomásúlag jót tesz a tüdőnek.
Egyszerre hátborzongató
és murisan bamba állatszemek
pislogtak rád már az első éjszaka,
vakaródzástól hersegő prémes horpaszok közt,
doborgó paták közt, lökdösődő, 
helyezkedő tomporok közt,
rezgő tőgyek tőszomszédságában,
szüntelenül nyammogó pofák,
csapdosó, érdes nyelvek mellett, 
nyihogások, múzások, horkantások,
bégések, csámcsogások közepette
eszméltél magadra és a világra,
négy lábon ingó, eleven bőrtömlők
alkották babaszobád plüss-hadseregét.
A méhlepényt ragadozók elől 
jókora kövek alá temette József, 
elcsíptette a köldökzsinórt, 
ahogy a jószágét szokta,
csinálta már nem egyszer,
nem kétszer, de így sose szorult
a torka közben, ez a pocok
hús Mária húsából,
csont a csontjából,
falatka Isten, harapás lélek,
hát megjöttél, kicsi ember,
ide hemperedtél, kicsi Isten,
kiszolgáltatottan, mint egy állatka,
hogy féltenyérnyi hátadon 
cipelj be minket a Paradicsomba.