Laja Amerikája

Egyéni levelező hallgató – hogy ez a jogviszony pontosan mit is jelent, senki sem tudta pontosan, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen extra státusban nemcsak senki nem leledzett közülünk a szegedi egyetemen, de távol s közel még csak nem is hallottunk efféle szerzetről. Egészen addig, míg Laja – jóval tanévkezdet után, már valamikor október vége felé − váratlanul meg nem jelent egy szemináriumi angol nyelvgyakorlaton. Mintha a népmese kis gömböce elevenedett volna meg. Egyik tűzrőlpattant csoporttársnőnk, igen plasztikusan, szinte azonnal Ducibigyónak nevezte el. Laja nem egyszerűen kövér volt, de leginkább talán a totális gömbölydedség lehetett rá a legtalálóbb összefoglaló jelző. Nemcsak derűs, fénylő, kerek, hatalmas tokával ékes arca és tekintélyes méretű, méltóságteljes lassúsággal tovahullámzó feneke, valamint vaskos kötésekkel körbetekert oszlopokra emlékeztető − viszont izmos! − lábszárainak kettőse, de egész felsőteste, sőt, teljes testi mivolta szembeötlően jelenítette meg a vidám gondtalansággal burjánzó abszolút kövérséget. Summázata volt a kóros ifjúkori elhízásnak.

Hogy miért és hogyan lehetett egyéni – és egyszakos! − levelező hallgató, különösebben persze nem érdekelt senkit. Kedvesen mosolygós, több mint közvetlen fellépése egyébként is alighanem azonnal eliminálta volna a kérdést, ha bárki firtatja. Mint a nyelvgyakorlatos csoport rajta kívül egyetlen fiútagját, szeminárium végeztével azonnal sörözni hívott. Bámulva konstatáltam, hogy egyből tíz korsót rendelt, azonnal neki is látott becsülettel, és rögvest tisztázta a sör és közte fennálló, láthatóan régi keletű, meghitt, bensőséges viszonyt. Laja, az is azonnal látszott, gyermekien nyílt és egy elkényeztetett óriáscsecsemő gátlástalan őszinteségével kitárulkozó lélek volt, aki mindenről és mindenkor kész vallani, szívesen és nagy kedvvel mesél. Rövidesen megtudhattam, hogy a szülei vidékről kerültek föl a fővárosba − „apámat kiemelték” −, valamelyik nagyszülei máig egy Tisza-parti kisközségben laknak, és milyen jó néha oda lemenni, „de még jobb visszajönni”. Ha kellett, ha nem, összehordott hetet-havat, olykor esdeklően, édességért kuncsorgó kisfiúk mohón vágyakozó pillantásával méregetve partnerét. Idővel aztán el-eljutott a kérencselésekig, apróbb összegektől a jegyzetekig, olykor még, kiadósabb sörfogyasztások után különösen leégve, akár az ennivalóig is.

Mivel kezdetektől habozás nélkül rám vetette magát, nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az elsők között és első kézből tudhassam meg: Laja szülei – „diplomáciai szolgálatban”, mondta áhítattal − éveket töltöttek az Egyesült Államokban. Laja ott sajátította el egészen garázda módon amerikaias angol kiejtését, mindezenközben viszont például arra is alkalma nyílott, hogy ott legyen az 55 ezer őrjöngő között 1965. augusztus 15-én a New York-i Shea Stadiumban, a Beatles híres amerikai fellépésén.

Amerikáról meg a Beatles-szel élőben történő találkozásról mesélni − meg egyáltalán: arról hallani, hogy egy 13–14 éves srácnak az álmokon túl, a leghétköznapibb valóságban része lehet ilyesmiben! − nekem, aki még tengert is csak jó félév múlva láthat először a Német Demokratikus Köztársaság Rügen elnevezésű szigetén, Nyugatra meg csak négy esztendő múlva jut el: olyannak tetszett, mintha a Föld középpontjából hazatérő vagy a holdutazásból visszaérkezett honfitárs beszámolóját hallgathatnám. Mindez Lajának nemcsak tekintélyt és némi megbecsülést, de furán kényeztető, majdhogynem gyengéd szeretetet és elnéző-önfeláldozó, bajtársias együttérzést, valamint nagy adag segítőkészséget biztosított, amelyekkel − tán mondanom sem kell – őkelme aztán élt is böcsülettel, szükségletek vagy inkább lehetőségek szerint. Midőn Laja azt fejtegette, hogy a New York-i koncerten egyik kedvenc számomban, a Dizzy Miss Lizzyben George Harrison milyen unott egykedvűséggel játszotta le időről-időre az általános hangzavar, őrült tombolás és kavalkád kellős közepén a rövidke gitárszóló-betétet, én megpróbáltam képzeletem laterna magicáján izgatottan remegő képekben magam elé vizionálni a jelenetet – s eközben az elbeszélő heroikus óriás-magasságokba emelkedett, legalább akkora lett és olyan hatalmú is, mint a dzsinn A bagdadi tolvajban.

Jónéhányszor megfordultam mindig benzin- és porszagú albérletében – egy társasház garázsából nyíló szobában −, Laja azonban igazából Pesten lakott, a kommunisták által kivégzett egyik kommunistáról elnevezett utcában, a tizenharmadik kerületben, közel a Vígszínházhoz meg a Duna-parthoz. A lakása a vidéki és kültelki szoba-konyha után palotának tűnt, de azt már rég megszoktam, hogy Laja esetében mindig akad csodálnivaló. Laja pedig, akár egyedül, akár a szüleivel tette tiszteletét nálunk, mindig dicséretre méltó plebejus empátiával, tapintattal és szerénységgel viselkedett. Kövér, mosolygós édesanyja kicsit mintha hasonlított is volna az én anyámhoz, bár nekem az életben nem jutott volna eszembe Mádörkének hívni anyámat, még ha én − ugyanúgy, ahogy Laja − szintén egyetlenke valék is.

Egyik őszi szünetre meghívott hozzájuk. 1973 novembere volt, olykor áprilist idéző napsütés ragyogtatta a komoran sorakozó négy-ötemeletes pesti házakat – golyónyomok arrafelé egyáltalán nem látszottak, semerre sem, holott kerestem rendületlenül −, mi meg kedélyes aranyéletet éltünk vagy négy napig, minden bonyolult-bonyolódó, mély és áttételes intellektualitás nélkül. Jó megérzéssel még a kezdet kezdetén el is süllyesztettem a sporttáska mélyére a nemrég megjelent és a vonaton még bőszen olvasott, A szélén behajtva című vaskos Németh Andor-kötetet, benne a nevezetes József Attila-életírással. Hallgattuk a kiváló minőségben és mindent elárasztó mennyiségben feltárulkozó Beatles-dalokat, Mádörke közben szorgalmasan, egyfolytában sütött-főzött, hordta be a sütiket meg a sörösüvegeket: heherésztünk boldogságunkban. Alig-alig mozdultunk ki a lakásból, de akár szürke november, akár biztató verőfény nézett be a nekem hatalmasnak tűnő ablakokon: Laja Amerikájában voltunk, a Dizzy Miss Lizzyvel meg a többiekkel, a világ legelső stadionkoncertjét idéző hangulat lelkesült elégedettségében, s legföljebb csak azon vitatkoztunk néha, miért imádja Laja annyira a nekem nem túl rokonszenves, zavarosfejűnek érzett Lennont az általam ezerszer tehetségesebbnek-szimpatikusabbnak tartott McCartney ellenében.

Laja sűrűn és a legcsekélyebb gátlás nélkül emlegette viselt dolgait, nemcsak a sajátját, de a szüleiét is. „Mi az apád…?!” karikírozta apját, mondván, az mindjárt szinte mindenkinek így esik neki. Velem kicsit másképp történt a dolog. Id. Laja számonkérő szigorral és ridegséggel a szüleim munkája felől érdeklődött szinte azonnal, majd miután megtudta, hogy nyugdíjasok, rám dörrent: „Akkor miből éltek?” Valahogy megnyugtattam, attól tartok, nem túl meggyőzően.

Az apjával amúgy nem is találkoztunk ama paradicsomi négy nap alatt, ennek köszönhetően juthattam be egyszer a dolgozószobájába, ahol döbbentem bámultam a régimódi, üveges könyvszekrény főhelyén hosszú, tömött sorban díszelgő vaskos köteteket (ún. „életműsorozat” vala): J. V. Sztálin művei. Volt vagy tizenöt darab. „Apám különben kém”, mondta magától értetődő természetességgel. „Mi?” „Kém. Három személyije van.” Dermedten igyekeztem másra terelni a szót.

Laja másik őrülete a Beatles mellett a futball volt. Óriási MTK-drukkerként Becseit, a zseniális balszélsőt imádta, egyik-másik csele után néha fura, vékony-artikulátlan hangon szinte felsikoltott, amitől mindig rémülten rezzentem össze. A kültelki Fradi-szimpátiák emlegetésére csak legyintett, mikor egyszer az MTK-ra a közismert „libások” kifejezést használtam, szinte sírós kétségbeeséssel, bőszen leteremtett antiszemitizmusomért. Majd még egyszer, midőn − kedvébe akarván járni − elmeséltem, hogy egyszer apám felhozott a szeged-móravárosi, általa is ismert Sándor Csikar kedvéért a Hungária körútra, egy MTK–Vojvodina meccsre, s ott láttam Salamon Bélát is a lelátón, nem teljesen józanul. Miután megtudta, hogy engem a klubcsapatok nem nagyon érdekelnek, a válogatott eredményei sokkal jobban izgatnak, ragaszkodott hozzá, hogy, ha csak lehet, a válogatott meccseit együtt nézzük. Az egyik magyar–szovjet előtt gyerekes, rajongó áhítattal megjegyezte: „Úgy szeretem a szovjeteket...”

Egyetem után visszakerült Pestre. Elszakadtunk egymástól. Csak annyit hallottam, megnősült, és az Interkoncertnél dolgozik, a Vörösmarty téren.

A nyitóképen a Beatles 1965. augusztus 15-én a New York-i Shea Stadiumban.